20.Fejezet

- Minden emeletet le kellene csekkolnunk, nem? - Én ezzel nem vesztegetnék időt. HUC FAMILIARITATEM! – Aqua máris a vállamon termett. – Segítesz nekem megkeresni őt igaz? Halk huhogást követően fejét finoman enyémhez dörgölte, mielőtt felreppent. Követve familiárisomat indultam előre, jelezve a többieknek is, kövessenek. - Hol tanultad ezt az igét? Még sohasem hallottam ezelőtt. - Anyutól, amikor először beszélt nekem a mágiáról. Maradjunk annyiban, nehéz volt meggyőzni. - Elmegyógyba akartad küldeni, ezért kénytelen volt mágiát használni? - Ezt meg honnan tudod? - Ismerlek egy ideje. – röhögött Leó, mielőtt vállon ütöttem. – Ezt most miért kaptam? - Tudod te azt nagyon jól. - Ötletem sincs. - Mi lenne, ha abbahagynátok a flörtölést és haladnátok? – kiabált hátra Lilian a folyosó végéből. - Mi nem is! - Tudjuk, tudjuk. Na szedjétek a lábatokat! Ez a lány meddig fog még ezzel csesztetni? Egész végig egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, reménykedve akkor nincs mibe belekötnie. Amikor a torony tetejére felértünk az egyetlen, amit találtunk egy újabb ajtó volt, egyetlen lakattal. Valahonnan ismerős a mintázata. Mintha, láttam volna ezelőtt. - A nagyidnak fura humorérzéke van, amiért toronyba zárt hercegnőt játszik. - Biztos ez az? Társam huhogott egyet, mielőtt köddé vált. Értetlenül álltam a zárt ajtó előtt, ami semmiben sem különbözött a többitől a suliban. Aqua szerint itt találom. Idegesen túrtam hajamba frusztráltan fújva ki minden levegőm. Kezdett a türelmem végleg elfogyni. - Valami ötlet hogyan tudnánk kinyitni? - Nyitó bűbáj? – kapta elő pálcáját Lilian, ám azonnal le is eresztette. – Nincs itt Vihar. Familiáris nélkül nem tudunk varázslatot használni. - Hívd ide a varázsigémmel. Úgy tűnik ha sokszor használom, iszonyúan sajog a fejem. - HUC FAMILIARITATEM! HUC FAMILIARITATEM! – még mindig semmi. - Talán a hely gátolja? HUC FAMILIARITATEM! – Aqua fejemre telepedett, ami szörnyen hasogatott – Végképp nem értem. - Mi familiáris nélkül nem tudunk varázsolni. Lehet az ige a közvetlen Oxy vérednek köszönhetően hat. Cserébe, akárcsak a bájitalok esetében, veszítesz az energiádból. - Csúcs! Újabb különcség. - Inkább hívjuk egyediségnek. Leó rám kacsintott teljesen felkészületlenül érve vele. Felforrósodott arcom legyeztem, mikor Lilian hangosan felköhögött mellettem. Ijedtemben neki ugrottam a falnak, bevágva fejem. - Lehetne, hogy befejezitek a romantikázást? Jobb dolgunk is van. Morogva mutogatott a lakatra, eszembe juttatva pontosan miért jöttünk. Kobakomat simogatva húztam elő pálcámat rászegezve a reteszre. - CLAUDITIS PATENTIBUS! – egyszerűen lepattant róla, majdnem képen találva engem. – Remek. Kell hozzá a kulcs. Kulcs! Ez az! - Mi van? Barátnőm bátyjára pillantott segítségért, azonban ő ugyanolyan értetlen ábrázattal bámult vissza rá. Fejemben keresgéltem a megfelelő varázsige után, amivel nem kell sok mágiát használnom. Nem hinném, hogy sokáig képes vagyok használni az erőm ezzel a migrénnel. Egyszerű… - SUBVOCA CLAVIS! Kék füst tört fel tenyeremből, mielőtt a halloweeni kincsvadászaton szerzett kulcs jelent meg helyette. Lilian felé nyújtottam, aki oda-vissza mászkált előttem körmét rágcsálva. Kezemből kikapva a tárgyat tetőtől talpig végigmért, mielőtt arcomon állapodott meg tekintete. - Minden rendben? Kicsit sápadtnak tűnsz. Bólintottam, azonban alighogy felemeltem a lábam, máris Leó karjaiban találtam magam. Forgott a világ körülöttem. Azt hiszem ennyi a kapacitásom. - Köszönöm Aqua. Pihenj nyugodtan. Familiárisom azonban ehelyett, a fejemen gubbasztott tovább. Így aligha tudok feltöltődni. Mivel a varázslatommal tartom itt, amíg vissza nem tér a helyére folyamatosan az erőmet használja. - Igyekezzünk. Maradék erőmet összeszedve talpra álltam, Lilian felé bólintva. Láttam rajta mennyire tartja ezt jó ötletnek, azonban erre korántsem maradt időnk. Minél hamarabb végzünk, annál hamarabb pihenhetek. Elfordította a kulcsot, aminek következtében a zár egy kattanással kinyílt és a földre hullott. Egy igazi régimódi boszorkánykonyha fogadott odabent. Mindenhol különféle fajta gyógynövények, különböző nagyságú üstök, fiolák, papiruszok, valamint rengeteg könyv. Nekünk háttal egy hosszú, sötétbarna hajú hölgy morzsolt valamit. - Anna? Lilian suttogására a megszólított iszonyatos sebességgel pördült meg, éppenhogy elkerülve az orra esést. Hatalmas barna szemeivel riadtan mért végig bennünket, mielőtt tekintete rám siklott. Kezéből kiesett a mozsár, ahogy szája elé kapta azt. Könnyeit hullajtva közelített lassan felém. Érdes ujjaival finoman végigsimított arcomon. Egész testem beleborzongott. Hirtelen közelségére hátráltam egyet. Újabb szédülés kerített hatalmába, azonban a testvérpár hátulról támogatott, minden rezzenésemet figyelve. A hölgy szemében fájdalom csillant, arrébb húzva kezét. - Tamara, kislányom. Ezek szerint jó helyen járunk. - A nevem Vivian. - Az nem lehet. Hát nem ismersz fel? Újból végignézett rajtam. Tekintetünk összeakadt, ezt követően elsápadva a szoba túlsó végébe hátrált. Mindez másodpercek töredéke alatt történt. Lilianék kérdő pillantással fordultak felém, azonban fejrázásnál többet nem kaptak. Ismét lüktetni kezdett koponyám jelezve mennyire gyorsan is fogy az időm. Sietnem kell. - Kik vagytok? Mit akartok tőlem? - Nem akarunk semmi rosszat! Anna egész teste remegett a félelemtől oda vissza kapkodva fejét közöttünk. - Lilian, maradj veszteg. A frászt hozod rá! - Váry Viviannak hívnak. Ő itt Szigeti Lilian és Leó. - Azt mondtad Szigeti? – bújt elő kissé az árnyékból. - Ők az előző igazgató unokái. - Te ki vagy? Ismételten a falra tapadt, egy percre sem tévesztve szem elől. Félénken elmosolyodtam, reménykedve attól nyugodtabbá válik. Tévedtem. Ismét hátrált, a sötétségbe burkolózva. A fájdalom ismét koponyámba nyilallt térdre kényszerítve. Leó mellettem termett vállaimnál átölelve. Sietnünk kell. - Ő Tamara lánya. A maga unokája. - Honnan tudjam igazat mondtok e? Lehet venantes. - Egy mi? - Az ősi boszorkányok nevezték így a vadászokat. Manapság kevesen ismerik őket így. Újult a nyelvezetünk. Ráadásul a nagyapa is említette a legutóbbi látogatásunkkor. - Te egy kétlábonjáró lexikon vagy Leó. -horkantott testvére. - Boszorkánytörténelem. Másodikos anyag. - Elsősök vagyunk. – forgatta szemét barátnőm – Te honnan a fenéből tudtad? - Beadandó anyósodnak. - Ő nem az… - Lányok! – morgott bátyja – Fontosabb dolgunk is van ennél. A sarokban meghúzódó nő felé terelődött figyelmünk, aki csendben bámult minket. Ismerem ezt a nézést. Anyu is gyakran használta, mikor éppen szigorú szülő üzemmódba kapcsolt. Legalábbis próbálkozott. - Boszorkány vagyok. Ráadásul Tamara lánya. Hogyan tudnám bizonyítani? - Van egy varázsige, amit csak ő ismer. Mondd meg mi az! Döbbenten pislogtam rá, a vállán kuksoló vörös szalamandra láttán. Ezek szerint bármikor képes ránk támadni Ráadásul tűz a fő eleme. Óvatosnak kell lennem, ha épségben akarom megúszni. Viszont az erőm így is merülőben van, ha most varázsolok… Vállamon erősödött a szorítás. Felpillantottam. Leó rosszallóan csóválta fejét, mint aki sejti mire készülök. Vivian, ez őrültség! Tamara mágia nélkül nevelt. Tudom Lilian, de ez az egyetlen esélyünk! Biztosan van más megoldás is! Várj! Miért? Mi van? - Képes a telepátiára. - Ezt meg honnan veszed Vivian? - Az előbb felváltva figyelt, ahogy beszélgettünk. Biztosan hallotta, tehát ő is telepata. – ajkam sunyi vigyorra húzódott ahogy minden világossá vált – Nem igaz nagyi? Hangos sóhajtás tört fel belőle lerogyva a helyiség közepén levő asztalhoz. - Ez így nem érdekes. - Semmit sem értek. - A drága nagyi rájött ki vagyok, de ő úgy gondolta inkább szívat minket. - Látszik a rokonság. – csóválta fejét Lilian lehuppanva velem a nagyi mellé. - Leó, te nem ülsz le? - Mi? Ja, de máris. Csak izé…elkavarodtak, mármint elkalandoztak a gondolataim. - Minden oké? - Persze, természetesen. Miért ne lenne? Jól látom, hogy elpirult? De mégis mi… Oh… mindent értek! - Most meg mi van? Nem tetszik nekem amikor így mosolyogsz. - Semmi. Csak azon gondolkoztam, milyen csinos nagyim van, hogy még te is zavarba jössz tőle. - Mi? Én nem is! - Persze. Persze. - De édi, elpirult! - Ne már te is Lilian! - Ez igazán aranyos tőled, köszönöm! – nyomott puszit arcára, mire fülig vörösödött. Mindhárman nevetésben törtünk ki, míg ő alig tudta elrejteni égő arcát. - Na jól van, cseréljünk! – kelt fel barátnőm noszogatva szegény fiút. – Úgy ni! Ülj csak az asszony mellé! - Lilian! – morogtam, tenyerembe temetkezve én is. - Ti egy pár vagytok? Összeilletek! - Lilian! – sipítottam – Most azt hiszi, mi ketten járunk! – mutogattam bátyára és magamra. – Hihetetlen… - Tévedtem volna? - Igen nagyi. A drága barátnőm szeret piszkálódni velünk, de az uraság már foglalt. - Ezen néha elgondolkozok… - Ne kezd már megint! Már épp szóra nyitotta volna száját, azonban torkán akadt a hang. Hatalmasra tágult szemekkel bámult el mellettem. Azon nyomban elcsendesültünk. - Anna minden rendben? A barátnőmre kicsit sem jellemző komolyság láttán a nő irányába kaptam tekintetem. Kipirosodott orcáján könnyek folytak végig, ölében landolva. Mindeközben mosolya egy pillanatra sem tűnt el. - Persze. Bocsánat, hogy így rátok ijesztettem. Egyszerűen megkönnyebbültem, amiért az egyszem unokámat ilyen szerető emberek veszik körül. - Nem vagyok egyedül. Van egy húgom. - Te-tessék? Ő hol van? Ugye nincsen semmi baja? - Anyuval van, biztonságban. Kezemet hátára helyeztem, finoman simogatva, ami úgy tűnik hatásosnak bizonyult. Légzése fokozatosan visszatért normális ritmusába. Könnyei is elapadtak. - Ő is itt tanul? - Nem, ő 2 évvel fiatalabb nálam. Ráadásul… - barátaimra pillantottam, majd a talajt kezdtem bámulni – a boszorkány kilétéről semmi tudomása. - Ez hogyan lehetséges? - Anyu a mortanusok között nevelt minket. A mágia létezéséről csak nemrégiben szereztem tudomást. Egy baleset következtében. - Baleset? Olyan hirtelen pattant fel, a szívem majdnem megállt. Tenyerébe kapta arcom minden porcikámat alaposan átvizsgálva. - Orvos látott? - Nyugalom, teljesen egészséges vagyok. Ilyenkor nagyon hasonlít Larára. - Ki az a Lara? Francba a hangos gondolatokkal! - Az édesanyánk. Elég aggódó típus. Úgy tűnik Leó ismét képes a beszédre! Éjkék szempárt éreztem magamon, amint bosszúsan égetett lyukat a koponyám hátuljába. Minden valószínűséggel hallotta az iméntit. - Igazából ezért is vagyunk itt. – terelte másfele a témát Lilian – A nagyapánk mesélt Önről. Azt mondta segítségünkre lehet. - Szeretném, ha mindketten tegeznétek. Hiszen az unokám barátai vagytok. – mosolygott, mielőtt elkomolyodott – Mondjatok el mindent. Bármit megteszek, amire képes vagyok. Hangos sóhajjal dőltem hátra, Leóra támaszkodva. Végre fellélegezhettünk. Most jön a neheze. Felpillantva Leó nyugtalanító pillantására lettem figyelmes. Ismertem ezt a tekintetet. Aggódott. De min?. Gondolataim mélyére száműzve az érzést fordultam felmenőm irányába. Később ráérek kérdezősködni. - Valaki vadászik rám. Megtámadott egy venantes, ezt követően pedig egy boszorkány elátkozott. Ráadásul nem csupán engem. Sorban tűnnek el a diákok, és semmi nyomunk, amin elindulhatnánk. Kivéve a nevedet. - A nevem? - Álmomban, egy emlékfoszlányban hallottam, annak köszönhetően jutottunk el hozzád. Menekültél valaki elől, azonban az üldözőt nem láttam. Arcán harag suhant át, egész teste remegett. Kezét mellkasára szorította ölébe bámulva. Próbált higgadtnak látszani, azonban érzelmei könnyedén a felszínre törtek. - Az egész akkor kezdődött el, mikor a boszorkányok megszülettek. – suttogta alig hallhatóan – Hekaté istennő gyermekei a legelső és legerősebb boszorkányok… az Oxy klán. Hekaté? Hiszen ő egy görög istennő… Ráadásul a varázslás. Nem tetszik ez nekem… - Egyikünk azonban túl sokra vágyott. Irányítani akarta a klánt, amit mindannyian elleneztünk. Ez úgy tűnik igencsak sebet ütött a büszkeségén. Dühében embereket kezdett buzdítani a boszorkányok pusztítására. Akiket sikeresen ’megfertőzött’ kapták később a venantes elnevezést. Boszorkányüldözések kezdődtek, az Oxy klán fokozatosan fogyatkozott. Nyolcan maradtunk összesen, azonban az 1728-as boszorkányégetésben odaveszett legfiatalabb tagunk is. Ő hordozta a klán utolsó reményét. Várandós volt és a vadászok prédájává vált. Az utolsó hét tag bujdosni kezdett. Később ezen a helyen talált menedéket, ahol a város, valamint a Wiccaches épült. Mély levegőt vett, arca teljesen elsápadt. Tudtuk. Ami következik valami borzalom lesz… - Egyiküknek borzalmas ötlete támadt, hogyan tarthatnánk életben az Oxy klánt. Erőnk elvesztése nélkül. Gyermeket nemzett az egyik női taggal, majd a tőle született fiával ezt megismételtette. A saját anyját felhasználva. – a gyomrom fordult egyet, rosszullét kerített hatalmába – Minden férfi utód legkésőbb tizenhét éves korára teljesen beleőrült és vagy anyjával… vagy akár saját testvérével közösült. Sajnos a nők gyengének bizonyultak az elborult elméjű férfiakkal szemben, ezért nem maradt más választásuk. Ez akkor se maradt abba mikor a Wiccaches létrejött. Viszont némi segítséget nyújtott. Más országokból érkező boszorkányoknak jelentett menedéket, így jöttek létre kevert vérű boszorkányok. Elrejtve a klán női tagjait. Ma már alig csörgedezik Oxy vér a boszorkányokban. Előttem sikerült még valakiknek, négy testvérnek teljesen elbújnia. Fogalmam sincs velük mi történhetett, de az utódaikra minden bizonnyal veszély leselkedik. Egy hang sem jött ki a torkomon. Féltem, ha megszólalok azonnal elhányom magam. Hogy voltak képesek ilyen embertelen dolgot véghez vinni? Leó megmozdult mögöttem, így hátam mellkasához simult, miközben karjaival vállaimat szorította. Erő sugárzott belőle, fokozatosan ellazítva feszült izmaim, valamint kavargó gyomromat - Ez szörnyű! Hogy voltak képesek ilyenre? – csattant fel barátnőm undorodott arccal. Átérzem. Az én szervezetem sem akarja bevenni. Lehunytam szemeim, érezve lüktető fejfájásom miként hagy alá. Kezdett utolérni a túlzott mágiahasználatom. - Sosem tudjuk meg… Az ő fejükben csak a tiszta Oxy vérű boszorkányok gyarapítása járt, azzal nem törődtek ez mennyire embertelen megoldás. Főleg a nőkkel szemben, akiknek nem sok választásuk maradt. Én sikeresen elszöktem a borzalomtól, így akadályozva őket. Tamarával egészen ötéves koráig bujkáltunk. Közben tanítva őt az ősi mágiákra, ami az Oxy klánban öröklődött anyáról lányára. Ezért lehettek a Wicchaches vezetői kizárólag nők. Persze a férfiak abból az ágból nem éppen lettek volna alkalmasak rá… Az eltűnésem miatt más utódot kellett találniuk. A választás a Szigeti családra esett. - Na várjunk! Ez azt jelenti, Vivian a jogos vezetője az intézménynek, mint Oxy Katalin egyenesági leszármazottja? – pattant fel vöröske, leesett állal. Ezt követően tekintete felénk irányult, szemei kikerekedtek. - Pontosan. Ha úgy dönt, hogy az iskola befejeztével átveszi az iskola irányítását, minden joga megvan hozzá. Nagyi nyugalommal magyarázott tovább, azonban Liliannak úgy tűnik már egészen máshol jártak a gondolatai. Ráadásul voltak sejtéseim mégis hol… - Köszönöm én kihagynám ezt. Ráhagyom az igazgatást a Szigeti családra. Ők eddig is remek munkát végeztek, ezután is azt fognak. Lassan kiegyenesedtem, eltávolodva a fiú által nyújtott nyugalomtól. A fejem ismét sajogni kezdett, mintha csak könyörögne, térjek vissza Leóhoz. - Megint romantikáztok? Ráadásul ilyen nyíltan? - Lilian jesszusom! Hagyd már rá! Ezzel zargatsz minket, mióta Leót is beavattuk! Ha éppen nem telepatikusan akkor személyesen! - Szép munka. Ha eddig nem, most már tuti tudja! Ne is törődj vele. Már egy ideje tudom Lehetetlen! Fogalmam sincs hogyan. Kiskorom óta képes vagyok rá. Te vagy az egyetlen, aki tudomást szerzett róla. Szeretném, ha ez így is maradna. De…miért Hívd megérzésnek. - Hé gerlepár! Meddig akarjátok még egymást stírölni? - Tök mindegy… Mondj, amit akarsz. Csak próbáld meg nem tönkretenni szerencsétlen párkapcsolatát, oké? – böktem a fiúra, vöröskétől kaján vigyort nyerve. - Nem tudod mibe egyeztél bele. - Van némi sejtésem… - Ha később könyvet írnak rólatok nekem hála, ne felejtsetek el köszönetet mondani! - Csakis… A könyv! Majdnem elfelejtettem. – kotorászni kezdtem, mielőtt nagyi elé csúsztattam. – Az Oxy címerből gondoltam… - Ezt honnan szerezted? - A könyvtárból, ahova gyakran jártam. A mortanusok világában - Ez egy ősi grimoire. Ebben van minden tudásunk, amit elsajátítottunk. - Ezek szerint tudod, hogyan lehet elolvasni? - Telepátiát használva kell elmondani a megfelelő varázsigét. - És mi az? - Fogalmam sincs. Vesztes sóhajjal hajtottam le fejem. Ennyit erről… - Viszont azt tudom, ti képesek vagytok rájönni. Biztosan sikerrel jártok. Felpattant, polcához szökkenve. Keresgélni kezdett a vastag kötetek és pergamenek között mielőtt hangosan felkiáltott a frászt hozva rám. Vaskos könyv került elém az asztalra. Lapjai az idő múlásától sárgultak, borítója tépett. Mintha valami írás is lett volna rajta, azonban az évek lekoptatták. - Mi ez? - Ősi boszorkányírás. Ez segíthet, ha mégis olvashatóvá válik a grimoire. - Köszönjük nagyi! – pattantam fel, átölelve a nőt. – Hálám üldözni fog. - Az unokámért bármit. Aqua a vállamra átröppenve hangosan huhogott, meglepve nagymamámat. - Ő Aqua a familiárisom. - Hűha! Egy vízibagoly! Ilyen ritka familiárist sem sűrűn lát az ember. Ezek szerint víz az elemed? - Igen. – emeltem fentebb a köpenyem. - Az enyém tűz, ahogy a legtöbb elődömé is. A bölcsek a legerősebb elemnek tekintették, de szerintem ez így nem helyes. Hiszen a víz csillapítja a tüzet. Egyenlően erős mindkettő. - Anyué is tűz. – fanyarodtam el különcségemen. – Újabb... - Te egy igazán különleges lány vagy Vivian. Legyél büszke rá! Nagyon ritka a víz elemű boszorkány és te egy vagy ezen ritka, egyedi emberekből. Most pedig ideje mennetek. – nézett ki az ablakon az ajtó felé noszogatva minket – Sok szerencsét! Legyetek nagyon óvatosak! Újabb segítségünkkel tulajdonunkban indultunk vissza a kapuhoz, ahol Leon már várta érkezésünket. - Sikeres volt a látogatásotok? – kérdezte mielőtt visszazárta volna az ajtót. - Igen. - Lenne egy utolsó kérésünk Leon. - Mégpedig? - Használnunk kell a könyvtárat. - Ki van zárva. Kitiltottalak kettőtöket onnan. Állom a szavam. Az egy hónap az egy hónap. - De Leon! - Sajnálom Vivian, ennyit tehettem értetek. – ezzel otthagyott minket. - Remek! Most mi legyen? Mióta elhagytuk a tornyot a fejem egyre inkább hasogat. Hamar el kell intéznünk ezt az egészet, nincs kedvem az orvosiban ragadni. - Találnunk kell egy helyet, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni és nem hallgatnak ki minket. - Van egy ötletem. – szólalt meg Leó tanakodásunkat megtörve. – A felsősök tanulóterme ilyenkor teljesen üres, ott akadálymentesen tudnánk dolgozni. - És mégis, hogy jutunk be nagyokos? - El is felejtetted? Tanár a bátyád. - Szuper! Hozom a füzetet! Meg sem várva válaszunk, elrohant otthagyva minket. - Javíthatatlan… - csóválta fejét, mielőtt elindult a folyosón. – Menjünk! Minden oké? - Szörnyen hasogat a fejem, mióta visszajöttünk. Köze lehet ahhoz, hogy annyiszor előhívtam Aquát. - Maradj nyugton. Közelebb lépve kezét homlokomhoz érintette. Ezt követően lassan elmúlt a fájdalom is. - Életben maradsz? - Most már igen. Köszi. Sok előnye van annak, ha az ember barátja tanár. Például, nem kell beosonni a tanáriba, vagy éppen varázslattal feltörni zárakat. Nem mintha olyan gyakran csinálnék hasonlókat. - Mit gondolsz, mit találunk? - Fogalmam sincs. Remélem azért segít valamennyit az elveszett diákok megtalálásában. - Nem is magad miatt aggódsz, hanem hogy rátaláljunk a többiekre. Te tényleg nem változol. - Na és mi a helyzet veled, Mr. Úriember? Mások beszélgetését kihallgatni, nem éppen illedelmes. - Talán, ha halkabban társalognátok Liliannal, ezt elkerülhetnénk. - Tehát a mi hibánk? - Pontosan. Ráadásul sosem kutattam a gondolataid között. Legalábbis szándékosan… Nehezen tudom elhinni. Ezek után jobb óvatosnak lenni, még a végén felhasználhatja ellenem. Ami azt illeti már… - Na várjunk! Te hallottad amikor én… mikor mi… - Mit? Talán azt, hogyan hordtatok le Liliannal? Vagy éppen egymagad küldtél el melegebb éghajlatra? Abban az esetben, igen tisztán és érthetően. - Lehetetlen… - Felejtsd el. Elvégre jogosan tettétek. Bár be kell valljam, néha elég mulatságosnak bizonyult a tudatlanságotok. - Szemét vagy. Ezzel semmi újdonságot nem mondtam, igaz? - Azt hittem erre már réges-régen rájöttél. - Haha, nagyon vicces… Hangosan felhorkantam, magamhoz vonzva néhány kíváncsi tekintetet. Alig tartózkodott itt néhány diák. Rajtunk kívül maximum tízen. Azonban ők mind kettőnket bámulták. Mondjuk a büdös nagy könyv, amit szorongattam furcsa látvánnyal szolgálhatott. - Itt is vagyunk. A felsősök tanulóterme. – álltunk meg az egyik szélső teremnél, a negyedikre érkezve. - Mázlisták. Az alsósoknak meg jutott a könyvtár…Diszkrimináció velünk szemben. - Te meg miről beszélsz? Hiszen az alsósóknak is van egy a harmadikon. Csak ott többen tartózkodnak délutánonként. - Tessék? Erről elfelejtettek szólni nekem! - Jobban oda kellett volna figyelni az első napon. - Hé! Egy halom terem van, amiről fogalmam sincs, mire használják! Ugyanis, ha eddig nem tűnt volna fel drága tanárúr, elsős vagyok. - Igaz, nektek sokkal kevesebb órátok van. - Ötödikben ilyen sok tantárgy lesz? - Oh már jövőre bevezetnek minimum 3 újat. - Na ne már! Így is alig marad szabadidőm. A gondolattól már most elfáradtam. Jövőre tuti visszatérő vendéknek bizonyulok az orvosiban… - Nem is olyan remek a mintadiák élet, igaz? - Ne vigyorogj, ezzel korántsem nyertél. – öltöttem rá nyelvem, mire összeborzolta hajam. – Hé! Miért kell mindig csesztetni a hajam? - Mert szórakoztató, ahogy dühöngsz! - Meglátjuk mennyire lesz az, ha viszonzom a szívességet! – ugrottam fel, hogy összekócoljam a gondosan beigazított frizuráját, azonban rögvest el is hajolt. – Nem fair! - Talán, majd pár év múlva. Tudod, ha kicsit magasabb leszel. Miről is beszélek? Az lehetetlen! – röhögött, miközben én folyamatosan ugráltam, hátha elérem. - Maradj már nyugton! - Hülye lennék! - Titeket egy percre sem lehet egyedül hagyni? – jelent meg Lilian a vázlatfüzettel kezében. - Sokáig tartott! - Egyesek túl jól dugdossák a cuccukat. – nézett rám szemét forgatva. - Bocsi, megszokás. - Mond csak Leó…Sokáig akarod fogni a kezét, vagy végre munkához láthatunk? - Te meg mégis miről…Bocsi! - Menjünk be! – siettem el a fiú mellett, aki villámsebességgel nyitotta ki az ajtót. Csuklómat szorongatva próbáltam elfelejteni a melegséget, amit még mindig éreztem, miután elengedett. Fogalmam sincs mi ütött belém, de minél hamarabb végzünk annál jobb lesz. Reménytelenek! Hallottam ám! Tudom, direkt csináltam. Igazán halkabbra vehetnéd magad, mielőtt valaki egyszer rajtakap. Ugyan ki? Hiszen anyámon kívül senki sem képes rá. Mi van, ha mégis csak ugyanúgy rejtegeti? Biztosan kockára tennéd a drága titkaidat? Mégis miről beszélsz? Például Henri barátunkról… Vivian hagyj már! Miért is kellene? Hiszen te sem hagysz… Hatalmas csend fogadott, majd valaki elsuhant mellettem. Levágódott az egyik asztalra, ügyelve arra, semmiképpen ne teremtsünk vele szemkontaktust. Mi az Lilian? Talán elvitte a cica a nyelved? - Fejtsük meg ezt az átkozott szöveget! - Hirtelen milyen lelkes. Történt valami? – kérdezett rá a fiú, pontosan tudva mindent. - Semmi különös. Minél hamarabb véget akarok vetni az egésznek! – csapta fel a nagyitól kapott könyvet, erősen böngészve a lapokat. - Ennek semmi köze sincs a telepatikus beszélgetésetekhez. Igaz? - Honnan…? – kapta fel a fejét rémülten. - Eléggé nyilvánvaló. Egy szó nélkül változott mindkettőtök arckifejezése, ráadásul igen látványos, az, amikor csak bámultok egymásra. Eddig nem nagyon értettem, mi történik ilyenkor, de most már teljesen világos. Mekkora hazudós vagy! Mondjam neki azt: Figyi már húgi én is képes vagyok a telepátiára és mindent hallottam? Miért ne? Abban nincs semmi érdekes! Ez így sokkal viccesebb. Alantas egy ember vagy. Köszönöm a bókot, igazán megtisztelő. - Föld hívja Viviant! Figyelsz? - Bocsi mit mondtál? - Biztos jól vagy? - Persze, csak elkalandoztak a gondolataim. Leó elmosolyodott a kijelentés hallatán, azonban Lilian kiáltása a frászt hozta rá is. Egyszerre siettünk mellé válaszokat várva. - Mi az? Mit találtál? - Semmi. Azt hittem megvan az első szó. Tévedtem. - Ne ijesztgess! Azt hittem valami baj van. – sóhajtottam, sípoló fülemet dörzsölve. - Bocsi… - Komolyan Lilian, néha teljesen kiszámíthatatlan tudsz lenni. Leültünk mellé, együtt figyelve a szöveget. Azonban barátnőmnek még mindig maradt mondanivalója. - Nem direkt csináltam! - Ne ordibálj már a fülembe! Hallak téged! - Bocsi… - Anyám… Nézve amint civakodnak, hangos nevetésben törtem ki. Nem sokkal később már ők is csatlakoztak hozzám. Igen hasztalannak ígérkezik ez a délután is. Minimum tíz perc kellett a csendhez, visszaterelve minket az elsőszámú feladatunkhoz. Az írás megfejtéséhez.