21.Fejezet

- A fenébe is! Csak nem lehet olyan nehéz megtalálni egy betűt!  
Hamarosan sötétedik, az idegeim pedig pattanásig feszültek. Már csak egy karakter választott el minket a megoldástól. Egyetlen nyamvadt kis jel.
Hajamat tépve ugrottam fel a padból az ablakhoz masírozva, hátha némi friss levegő jót tesz a romba dőlt idegrendszeremnek.
- Nyugodj meg Vivian! Ezzel cseppet sem jutsz előrébb. 
- Hagyj már Leó! Már a nap is nyugszik! Órák óta bújjuk ezt a nyamvadt könyvet és még mindig nem találtuk meg! Szerintem benne sincs!
- Türelmetlenséggel a betűt nem találjuk meg hamarabb. Nyugalom. Sikerülni fog.
- Te csak ne nyugtass engem!
- Fogjátok már be mindketten! – csattant Lilian keze az asztalon – Azzal, ha egymást marjátok, semmi sem fog változni, maximum az, hogy beragasztom a szátokat! Nem tudok figyelni, mert folyamatosan kiabáltok! Így holnapig sem leszünk készen! Vagy most azonnal leültök és befogjátok, vagy kénytelen leszek drasztikusabb megoldást találni, arra, hogy végre csend legyen!
- Bocsi.
Hátat fordítva nekik bámultam hogyan tűnik el lassan a Nap utolsó sugara is a fák mögött. Hamarosan vacsora, tehát lejárt az időnk. Ennyit engedhettünk meg mára.
Mély sóhaj szakadt fel belőlem, amit egy hangos visítás követett. Ijedtemben lefejeltem az ablak szélét, ahogy próbáltam nem kiesni rajta. Morogva fordultam a hang tulajdonosa felé, mígnem arcán húzódó győztes vigyor láttán mellé siettem. Immár a fájdalom is a homályba veszett, előtérbe helyezve barátnőm kemény munkájának gyümölcsét.
- Az utolsó szó a varázsigéhez! El sem hiszem!
- Épp időben. – húztam közelebb megvizsgálva a bűbájt. – Igazán eredeti. Bár mi mást várhattam a családomtól.
- Vivian, te következel.
- Hiszen Lilian fejtette meg. Akkor miért…
- Azért, mert te két percre nem bírtál nyugton megülni a helyeden. – szólt közbe barátnőm – Különben is, a te könyved.
- Legyen.
A padra helyeztem családom ősi grimoire-ját, pálcát szegezve rá. Sikerülnie kell. Muszáj!
Antiquus grimoire ex Oxy declaro tuus mysteria mihi!
Vakító kék fény tört elő a pálcámból. Szemeim összeszorítottam továbbra sem engedve le pálcámat. Hamarosan a fény teljesen kialudt. Álltam felette egy percre sem tévesztve szem elől a történteket. Ezt nem hiszem el…A lapok sorra teltek meg írással. Boszorkányírással.
- Remek! Megint dekkolhatunk az átkozott ősígékkel!
- Nézd a jó oldalát! Legalább el tudjuk olvasni és nem csak üres papírt bámulhatunk. – vágódott vissza Lilian helyére.
- Micsoda haladás!
- Na ugye?
- Szarkazmus Lilian. Szarkazmus.
- Mi?
- Egy örök pesszimistával van dolgod.
- Hallottam ám! – morogtam Leóra szegezve tekintetem.
- Gondoltam…
Szemét forgatva lépett el mellőlem, mielőtt becsukva a könyvet elindultam az ajtó felé.
- Azt hiszem mára ennyire futotta. Menjünk vacsizni. Holnap folytatjuk. 

 

- Nem fogjátok elhinni!
Rontottam be a tanulószobába, ahol már várt a testvérpár. Belépőmre mindketten felugrottak pálcát szegezve a váratlan vendégre. Rám.
- Vivian az isten szerelmére! Mily világrengető események vették el a kopogás képességét is tőled?
- Ez most komoly Leó!
- Végülis a rád szegezett pálcám teljesen komolytalan.
- Hadd mondja már el! Mi történt Vivian?
A padra dobtam könyvemet, táskámban kotorászva. Egy marék lapot csapva az asztalra próbáltam légzésemet kontrollálni. A testvérpár aggódó pillantást cserélt egymással, mielőtt rám szegezték tekintetüket.
- Ez egy részlete… a vadászok legyőzéséhez szolgáló bűbájnak!
- Tessék? Azt hittem lehetetlen legyőzni őket!
- Itt van szóról szóra. Azonban csak egy részletét találtam…
- Lélegezz! Még a végén megfulladsz itt nekünk.
- Kell a maradék grimoire.
- Először is nyugodj meg. Különben is mikor volt neked erre időd?
- Alig tudtam aludni pár órát. Kettőkor felkeltem és csinálnom kellett valamit.
- Tudni akarom Lilian hol volt akkor?
- Leó! Nálad van a másik hat igaz? Azonnal át kell néznünk!
- Hat? Nálam csak három van…
Értetlenül pislogott rám, miközben fejben próbáltam felemészteni a hallottakat. Ki van zárva. Tisztán emlékszem. Anna hetet adott nekem. Mindet a táskámba rakta. Rosszul emlékeznék?
- A venantes!
- Te meg miről beszélsz?
- Viviant megtámadta egy vadász, biztos ő vitte magával! Azért van nálam csak három, mert a többiről nem tudtam. Nekem ennyit kellett elhoznom.
Éreztem, ahogy az élet távozik a lábamból. A padban kapaszkodtam meg, mielőtt összeesetem volna. Ha náluk van a többi nekünk végünk.
- Ez nem jelent sok jót…
- Hogy érted ezt Lilian? Vivian jól vagy?
- Ezt nézd. Itt. – bökött vöröske az egyik bűbájra falfehér arccal. – Ez itt arról szól, hogyan lehet a boszorkányokat megszabadítani az erejüktől…
- Ha a maradék három a vadászok kezébe került az azt jelenti…
- …képesek legyőzni minket.
Nyögtem ki, összeszedve magamat. Leóra támaszkodva próbáltam bármilyen ötlet után kutatni összekuszálódott gondolataimban. Kell lennie valaminek!
- Ki kell találnunk, hogyan szerezhetnénk vissza, még mielőtt rájönnek ők is!
- Ez nem következhet be.
- Honnan vagy ilyen biztos benne? – kaptam fel a vizet nyomban, Leó nyugodtságán. – Ők is ismerhetik az ősi írást! Onnantól pedig sima ügy!
Vállamnál megragadva mélyen a szemembe nézett. Végtelen nyugalom áradt belőle, az egész testét átjárta. Míg engem a hideg rázott a gondolattól mire lehetnek képesek a vadászok a megszerzett információval.
- Elfelejtetted, mivel válik láthatóvá? Telepátia szükséges hozzá, ráadásul az egyetlen, aki tudja a varázsigét, mi vagyunk.
Elléptem Leó mellől pálcát ragadva. Kitéptem a lapot melyen a bűbáj volt mielőtt a fordítással együtt a földre helyeztem.
- Ennek így is kell maradnia.
- Ha nem bánod, majd én. – vette elő vörös indákkal díszített varázspálcáját a fiú, a papírkupacra szegezve azt. – Elvégre ez az én fortém. INCENDO! – lángok törtek elő pálcájából meggyújtva a lapokat.
- MEIO! – oltottam el, vizes szenet hagyva a padlón. – Upsz… Szerinted lett baja a padlónak?
- Ti ketten, meg mi az eget csináltok? – állt meg mellettünk Lilian nézve a tócsát, amit testvérével csináltunk. – VANESCO! – suhintott pálcájával eltűntetve a szemetünket. – Nem lett volna egyszerűbb ezt az igét használni? Kizárt, hogy két ekkora stréber, mint ti ne ismerjék ezt.
- Biztosra mentem.
- Mi lenne, ha mára befejeznénk? Ennél előrébb nem fogunk ezzel jutni.
- De Lilian!
- Semmi de! Azt mondtad odafigyelsz magadra. Nyomás pihenni mielőtt összeesel! Te is Leó!
- Igen anyu! – röhögött utánam koslatva.
- Reménytelen idióták…
Útközben Leó végig testvérét nyírta elgondolkoztatva, miért nem jöttek ki eddig. Talán Lilian emlékei közrejátszhattak ebben.
- Vivian köztünk vagy még? – lóbálta barátnőm kezét arcom előtt, visszarángatva gondolataimból.
- Most már igen. Miről van szó?
- Leó éppen arról próbál meggyőzni, hogy azokat a papírokat feltétlenül meg kellett gyújtani.
- Nem lehettünk biztosak benne. Ha nem tűnik el a papír, a vadászok rátalálhatnak.
- Ne már Vivian! Te is ezzel jössz? Komolyan mondom egymásnak szánt titeket a sors!
- Ezt már vagy ezerszer megbeszéltük Lilian! Nem fogunk randizni, sem most, sem később! Összenéztünk a fiúval, felsóhajtva Lilian durcázásán. Sosem nő fel.
Elköszönve legidősebb csapattagunktól, a kolesz felé indultam. Jó hosszú fürdő után a szobámba koslattam, elvetődve ágyamon. Ilyen korán sem feküdtem még le az biztos. Alig múlt nyolc. Remélhetőleg ebédre fent leszek. Várnom sem kellett, az álom azonnal magával ragadott. 

 Egyedül ébredtem a szobámban. Köpenyem felkapva elindultam az ebédlőbe, ahol reményeim szerint megtalálom szobatársamat. Útközben összefutottam Leóval, ezért együtt mentünk tovább. Már a negyediken jártunk, mikor ismerős kiabálásra kaptuk fel a fejünk, ezt egy rohanó Lilian követte.
- Nem fogjátok elhinni! – támaszkodott térdeire, mikor utolért minket. – Újabb diáknak veszett nyoma tegnap este.
- Ő már a tizenharmadik. Valamit tennünk kell, de gyorsan.
- Ezt is számontartod? Hihetetlen vagy…
- Reggeli után felkeressük Leont. Bármilyen kifogás ezellen?
 - Nincs. 
- Remek, most nyomás enni.
Hamar végeztünk a kajálással, azonnal az igazgatóihoz loholva. Kopogtunk, azonban a választ meg sem várva berontottam a dirihez. A testvérpár mögöttem rejtőzködve követett.
- Leon sürgős segítségre van szükségünk!
- Ezúttal mi járatban? – nézett fel papírjaiból. – Biztosan fontos, ha csak így kopogás nélkül rám törtetek.
- Gondolom tisztában vagy a ténnyel, hogy diákok tűnnek el sorban.
Leon elkerekedett szemekkel vizslatott, mielőtt fiára pillantva felsóhajtott. A mögülem érkező sóhajtással igencsak egyszerre sikerült kimutatniuk véleményüket.
- Miért is gondoltam, hogy sokáig titokban tudom előletek tartani?
- Okból tűntek el pont ők. De mi köti össze őket?
- Üljetek le! – mutatott a fotelokra. – Pontosan mennyit is tudtok?
- 13 diáknak veszett nyoma az elmúlt hónapban, ráadásul, mind lidércnyomás áldozatai voltak. Először halloween éjszakáján tűntek el hatan, majd folyamatosan tűnt el még hat, végül pedig tegnap este egy újabb. Különböző évfolyamokból valóak, az egyetlen közös bennük, mind lányok.
- Nagyszerű levezetés Sherlock! – kuncogott Lilian, kapva tőlem egy szúrós pillantást. – Vedd úgy, meg sem szólaltam.
- Elizabeth az osztályunkból. – vettem mély levegőt – Felícia, Larissza, Zoé és Celesztina másodikból. Henriett, Tina, valamint Viola harmadikból. Rozália negyedikből, Tereza ötödikből, Beatrix hatodikból, Dorotea hetedikből, végül pedig Katarina nyolcadikból. Szinte mindannyiukat ismerem. Rendes, segítőkész lányok. Kinek szúrta ennyire a szemét a jelenlétük?
- Elismerésem. Hihetetlen pontossággal derítettétek ki! – füttyentett a diri, mikor végeztem.
- Jók a forrásaink.
- Ha ennyit tudtok, miben is segíthetek?
- Tudni szeretnénk mi a közös ezekben a lányokban.
- Az egyetlen olyan közös vonás amiért eltűnhettek… Mind ősboszorkányok leszármazottjai.
 - De miért kellenének nekik ősboszorkány utódok?
- Elfelejtetted Lilian? Viviant is pont ezért támadták meg, ráadásul a támadó maga is ősboszorkányok leszármazottja.
- Ez még mindig nem magyarázza meg, miért pont ők!
- Szerintem pedig teljesen egyértelmű. Elvégre az ősi mágia erősebb, mint amit mi tanulunk. Nagy valószínűséggel ősi bűbájokat akarnak megszerezni tőlük.
- Leon, vannak még más utódok is az iskolában?
- Már csak hatan titeket és a tanárok némelyikét leszámítva.
- Minket? Vivian az még oké, de…
- Oxy leszármazottak. A lányok, akik eltűntek. Ez az egész megint az Oxy vér miatt van. Kik azok? Ki a másik hat?
- Nem szabadna a diákok személyes adatait kiadnom.
- Leon itt most nem a szabályok betartásáról van szó! Élet halál kérdése! Láttam mire képesek! Tudom mit tettek… Nem fognak hátrálni bármi legyen is az.
Kezem ökölbe szorult, fejemben zsongtak Anna szavai. Ha Oxy vér kell nekik, megkapják. Leon mély sóhaja rántott ki gondolataim zűrzavarából.
- Legyen… Alícia az osztályotokból. Sárlott ötödikből valamint Elenor nyolcadikból. Mindketten az albamentumba tartoznak.
- Mi van a maradék 3 diákkal? – kérdezett rá Leó számítva a válaszra.
- Őket ti is nagyon jól ismeritek… Aura, Xaviér, valamint Henri.
- Tessék? – pattantunk fel mindhárman, ám Szigeti azonnal leintett minket.
- Ezért nem akartam szólni erről. Tudtam, hogy azonnal gondolkodás nélkül rohannátok, bajba sodorva saját magatokat is.
- De apa! – fakadt ki Lilian, vörösre lakkozott körmeit rágva.
- Abba nem is gondoltok bele, hogy ősboszorkány utódja az is, aki megtámadta Viviant igaz?
- Apám, arra céloz, hogy esetleg valamelyikük lehet a támadó? Hiszen ez képtelenség!
- Biztos vagy ebben? – vonta fel szemöldökét fiát azonnal elhallgattatva.
- Henri nem tenne ilyet ebben 100%-ig biztos vagyok! És Aura sem!
- Álljunk csak meg! – meredtem barátnőmre, aki elkerekedett szemekkel nézett vissza rám. – Xaviérre gyanakodsz?
- Gondolj csak bele! Mindig titokzatoskodik ráadásul a viselkedése sem nevezhető angyalinak!
- Lehet, hogy nem éppen a legnyíltabb ember a világon, de ez nem jelenti azt, hogy azonnal meg kell vádolnunk! Lehet angyalbőrbe bújt vadász is!
- Lányok elég legyen! – emelte fel hangját a diri, belénk fojtva a szót. – Látjátok mi lett a következménye az egésznek? Alaptalanul vádaskodtok és gondolkodás nélkül a másik torkának ugrotok. Le kell higgadnotok, különben minden reményünk oda.
- Apám, ha jól rémlik, ön mondta. Köztük van a tettes…
- Az egy egyszerű megállapítás volt, nem pedig alaptalan vádaskodás. Én senkit nem vádoltam meg. Pontosan ennek az elkerülése érdekében.
Leó fülig vörösödve süppedt vissza a fotelba. Fortyogtam. Éreztem nyomban felrobbanok, ha nem szabadulok innen.
- Szerintem most jobb, ha a szobátokba mentek és átbeszélitek a dolgokat. Leó te maradj itt.
- Igen apám.
- Nyomás! – mordult ránk.
Nem kellett kétszer kérnie. Örömmel menekültem onnan, egyenesen a szobámba. Belépve lakóhelyünkre, mindketten elvetődtünk ágyunkon, hátat fordítva a másiknak.
El sem hiszem, hogy képes volt azt mondani róla, mikor nem is ismeri! Semmit nem tud arról, mennyire kedves és segítőkész tud lenni! Lehet, nem éppen a szavak embere, de pontosan tudja mivel dobja fel az ember napját, vagy éppen vigasztalja meg. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg Henrire gyanakodjak, Aurára meg főleg nem. Hiszen olyan édes teremtés. Akkor pedig a maradék 3 ember maradt. Ebből kizárhatjuk Alíciát, aki a légynek sem ártana. A fene ebbe az egészbe!
Több órája feküdhettünk már így, mikoris suttogásra lettem figyelmes.
- Vivian…
- Mit akarsz? – mordultam fel, továbbra is hátat fordítva neki.
- Szeretnék bocsánatot kérni…
- Oh nem mondod? És miből gondolod, hogy azok után, amit mondtál meg is bocsátok neked?
- Nem gondoltam át rendesen mit locsogok. Apám kijelentésére elfogott a pánik. Annyira hülye voltam…
Elcsuklott a hangja, majd szipogni kezdett. Lassan felültem felé fordulva. Ott gubbasztott familiárisával az ölében és keservesen zokogott. Szívem szakadt meg a látványtól, ahogy a legjobb barátnőm könnyeit hullatja, ismételten miattam.
- Mégis mit művelünk? – sóhajtottam keserűen felnevetve. – Képesek vagyunk veszekedni egy átkozott pasi miatt?
Lassan felemelte arcát, tenyeréből, rám szegezve smaragdzöld íriszeit. A sminkje teljesen elkenődött, az arcán fekete csík húzódott, amit könnyei hagytak maguk után. Feltápászkodtam mellé ülve, majd szorosan átöleltem. Éreztem, könnyei ismét elerednek, ahogy erősebben szorított magához. Hátát simogattam, közben halkan csitítva őt.
Egy ideig így maradtunk, csendben egymást ölelve. Mikor már nyugodtabbá vált, elhúzódott tőlem.
- Szerencséd, hogy fekete van rajtam, különben takaríthatnád magad után a felsőmet. – kuncogtam látva sminkjének hiányát.
- Most az egyszer örülök neki, hogy úgy öltöztél, mint aki temetésre készül! – kacagott ő is, szemeit dörzsölve. – Biztosan borzalmasan festek.
- Hát be kell valljam ennél még az indiáncsíkod is jobban nézett ki. Azt tanácsolom, ne menj festőnek!
- Milyen együttérző tudsz lenni! – vigyorgott, előkotorva egy tükröt a táskájából. – Biztos nem annyira borzalmas…
Megpillantva magát, élesen felsikított, beszakítva dobhártyám. Familiárisa azonnal takarója alá bújt, Aquát követve.
- Ez szörnyű! Így nem mutatkozhatok emberek előtt! – kezdett táskájában matatni ismét, én pedig visszaültem ágyamra, mielőtt ismét megsüketítene.
- Én mégis mi vagyok? – röhögtem, nézve, amint letörli elkenődött sminkjét, újat készítve.
- Te nem számítasz.
- Milyen kedves… - grimaszoltam, előkotorva egy másik felsőt.
Átvedlettem a sötétkék magasnyakú pulcsimba, eközben Lilian is elkészült.
- Mi lenne, ha bemennénk a városba?
- Ha megint vásárolni akarsz én esküszöm kiugrom az ablakon.
- Eltaláltad!
Röhögött, felkapva kabátját, valamint csizmáját. Sóhajtva követtem, véve saját lábbelimet.
- Most ugyan mit?
- Először is szerzünk neked téli holmikat, mielőtt szétfagynál, mint a legutóbb.
- El is felejtettem. – rálestem telefonomra, megállapítva még csak kettő múlt.
- Vacsoráig van még egy pár óránk, addig bőven megjárjuk.
- Ja, főleg, ha rólad van szó…
- Ezt hogy értsem?
- Ha téged pláza közelébe engednek, az minimum 3 óra.
- Ez nem is!
Mondandóját az arcomra kiülő kérdés szakította félbe.
- Na jó…Nyertél. Megpróbálok sietni, jó? – meresztett kölyökkutyaszemeket, sóhajtást nyerve tőlem. – Éljen!
- Vacsira vissza kell érnünk.
- Igenis!
Felvettem a köpenyem, követve barátnőmet, aki egész úton szökdécselt. A már nagyon jól ismert bevásárlóközpontnál kötöttünk ki, ahol Lilian ismételten magával húzott. Az eladók együttérző mosollyal fogadtak, ismerve barátnőmet és a vásárlási szokásait.
- Először is kell egy kabát. – indult el előre rángatva magával, majd hirtelen lefékezett.
- Most meg miért álltál meg? – dörzsöltem az orrom, mire ő lekapott valamit a fogasról, kezembe nyomva azt.
- Fel kell próbálnod! Kezdődik…
- Remélem nem akarsz megint 6 millió ruhát rám tukmálni.
- Nyugalom, megígértem. Sietek. – vigyorgott pattogva.
- Hiszem, ha látom! – adtam oda köpenyem, felvéve az imént kezembe nyomott ruhadarabot. Térdig érő krémszínű szőrmés bundakabát, szerencsémre zipzárral, nem pedig gombokkal.
- Kosárba vele, azonnal! – tolta képembe a kosarat, én pedig sóhajtva engedelmeskedtem.
- Ezek szerint mehetünk? – vettem volna köpenyem, de ő megállított.
- Te most viccelsz? Kell még sapka, sál, kesztyű…
 - Már megint mire vállalkoztam…
 Egy örökkévalósággal később, ami pontosan 2 óra múlva következett be, távoztunk a plázából 5 szatyorral. A suliba már vadonatúj kabátomban érkeztem vissza, valamint fekete sálban és kesztyűben. Szerencsémre a sapkáról sikerült lebeszélnem. Lepakoltunk mindent a szobánkban, majd elindultunk kajálni.
 - Te sosem szabadulsz meg attól a köpenytől? – mutatott rám Leó, mikor leültünk mellé az asztalnál.
- Így érzem jól magam. Talán bajod van vele? – vontam fel szemöldököm, nyerve tőle egy vigyort.
- Az égvilágon semmi.
- Én is így gondoltam.
Minden asztalnál csendes beszélgetés folyt, amiből mi sem maradtunk ki.
- Te Leó, apád miért tartott bent?
- Mit akart? – morgott Lilian, míg nemtetszésén bátyja csak mosolygott.
- Semmi különöset. – rántotta meg vállát.
Miben mesterkedsz már megint?
Ne törd az okos kis fejecskédet, csak próbáld meg távol tartani magad a bajtól.
Mintha az olyan egyszerű lenne…
Próbálkozni lehet.
 Evés után ismét a szobánkba mentünk, elpakoltuk a vásárolt cuccokat, majd elvetődtünk az ágyunkon.
- Vivian?
- Hmm?
- Miért húztad fel magad azon, amit Xaviérről mondtam?
Némaságomra felugrott ágyán. Kikerekedett szemekkel bámult, miközben szája résnyire elnyílt. Meglepettségét nem értve felhúzott szemöldökkel fordultam felé.
- Lehet, hogy tetszik neked?
A kérdésre teljesen elvörösödve temettem arcom a tenyerembe. Szívverésem a duplájára gyorsult. Honnan szed ilyen abszurd dolgokat?
- Neked tetszik Xaviér!
- Én nem… Fogalmam sincs. A halloweeni szervezésen jobban megismertük egymást… Azután a könyvtárban is összefutottunk egyszer…Tudod amikor kerültelek és a végén összevesztünk…
- Oh, ez érdekesnek ígérkezik!
- Éppen találkozója volt és meglátott. Nagyon el voltam keseredve és ő megvigasztalt. Azért voltam olyan pipa. De ez még nem jelenti azt, hogy belezúgtam!
- Nem úszod meg ennyivel. Részleteket! Pontosan hogyan is vigasztalt meg? Hm?
- Lilian! – sipítottam látván barátnőm kaján vigyorát.
- Ki vele!
- Hát…letörölte a könnyeim…
- Igen és? Ennél több is történt igaz?
- Aztán…
- Megcsókolt? – sipított, mire paradicsomszindrómát kapva ráztam a fejem őrült módjára.
- Jesszusom, dehogyis! Bekapcsolt a fejemben a vészvillogó, aztán megjelent Aura és mennie kellett.
- Mintha csalódást vélnék felfedezni a hangodban, drága barátosném. Te fülig szerelmes vagy a drága Xaviérbe!
- Ez annyira kínos! – kaptam fel kispárnámat égő arcomat belefúrva. – Eddig nem is gondoltam rá. Miattad már ránézni sem tudok majd!
- Most már értem. Nagyon sajnálom.
- Felejtsük el. Inkább koncentráljunk arra, hogyan kapjuk el az emberrablónkat.
- Valamint, hogy miként csavard el hőn szeretett albamentumosod fejét! – pattant fel energiától túltengve.
- Meddig fogsz ezzel nyúzni?
- Amíg össze nem jöttök, vagy nem találsz új kiszemeltet.
- Tehát életem végéig, remek…
- Ugyan, ne legyél ennyire negatív!
- Hagyj már!
- Ki van zárva.
- Argh!
 Lilian le sem szállt a témáról, majd fürdés után is folytatta. Egészen addig be nem állt a szája, míg az álom magával ragadta.
- Vivian…csavard az ujjad…köré…
Ez a lány még álmában sem hagy nyugodni! Hihetetlen. 10 perc forgolódás után kimásztam az ágyból, az ablakhoz sétálva. Felültem a széles párkányra, ahol gyakran ücsörgünk vöröskével, figyelve a kilátást. A hold fényesen világított visszaverődve a tó vizéről. Egészen gyönyörű, de a közelébe nem merészkednék annyira.
- Hm? Az meg ki? – pillantottam meg valakit a tóhoz közel. – Nincs egyedül. Hiszen ezek!
Leugrottam a párkányról, felkapva a köpenyem, valamint a csizmám, kiosonva a szobából. Csuklyám fejemre húztam, láthatatlanná válva.
Ha jól láttam, akkor Aura és Xaviér voltak azok, de mit keresnek kint ilyenkor? Veszélyes kimenni az iskolából éjnek évadján, főleg, így, hogy a vadászok rájuk pályáznak!
Kettesével szedtem a fokokat, reménykedve minél hamarabb leérek. Remélem nem lesz semmi bajuk! Csendesen nyitottam ki a kaput, nehogy az ügyeletesek meghalljanak engem. Közelebb értem a pároshoz és már épp le akartam húzni a csuklyám, mikor valami olyan ütötte meg a fülem, amire sosem számítottam volna.
- Elfelejtetted mit tettek a szüleiddel? Váry Vivian az ellenséged!