6. Fejezet

- Tudom, de akadt egy kis probléma. – túrt bele barna tincseibe anyu.
- Remélem életbevágó dolog miatt várakoztattatok meg.
Ki a fene ez a pasas?
Ahogy kezét háta mögött tartva előrébb lépett, újabb remegés futott végig gerincemen. Az agyamban megszólalt a vészcsengő, menekülésre ösztönözve. Azonban lábaim teljesen a földbe gyökereztek, verejtékezni kezdtem, egész testemben átfagytam.
- Az elég fontosnak számít, hogy az eltűnt lányomat kerestem? – nevetett kínosan, haját csavargatva.
- Elfogadható.
Megkönnyebbülten felsóhajtottunk mindhárman, mire a mogorva idegen kezét szája elé helyezve egész testében remegni kezdett. Fejemben alábbhagyott a csengés azon nyomban. Szemöldököm hajam vonaláig kúszott, ahogy bámultam a férfit. Lassan kiengedtek megfeszült izmaim, agyam pedig ismét képes volt a rendes működésre.
Most mi a franc van?
- Na de Leon! – fújta fel arcát Lara, mire a megszólított nem bírta tovább és égtelen nevetésben tört ki.
Anyám válaszul közelebb lépett a röhögő férfi vállába boxolva. Ez a mozdulat elvetette minden kérdésemet, helyette egy rakás újat halmozva fel.
Ohm… Én már végképp semmit sem értek. Az előbb még mindenki parázott tőle, akkor most ez? Mi a viharos ménkű folyik itt?
- Nagyon nem vicces! Komolyan azt hittem mérges vagy!
- Büntetés, amiért késtél.
Nevetése bezengte az egész termet, miközben anyám továbbra is mérgesen ütögette. Aztán egyszer csak elhallgatott, ahogy minden figyelme rám terelődött. Tetőtől-talpig végig mért, végül mosolyogva közelebb lépett. Újra végignézett, mielőtt elégedett hümmögés és egy bólintás keretében rám szegezte minden figyelmét.
- Kihez van szerencsém?
- V-Váry Vi-Vivian u-uram!
Hangom remegett. A kezeim izzadni kezdtek. Az agyam pedig ismételten ráhagyta a normál működést. Sokkal nehezebben vettem a levegőt, torkom teljesen kiszáradt, miközben ujjaimmal egyre inkább felsőmet tépkedtem. Anyám felvont szemöldökkel pillantott felém, míg a fickótól egyetlen bólintásra telt. Meg egy kicseszett hümmögésre. Bokámat dörzsölgettem cipőm orrával, erősen pásztázva a földet.
- Ezek szerint tizenhét éves?
- T-tizennyolc v-vagyok. – kaptam fel nyomban fejem, csak hogy ismét nyögjem a szavakat.
Rendes beszéd híján újból érdekesebbnek bizonyult a fényesre polírozott padló.
A fickó tekintete rám, aztán anyámra vándorolt, mielőtt újabb nevetést fojtott el.
Olyan gyorsan történt minden az agyam még fel sem fogta, anyu már ismételten ütlegelni kezdte a pasast, ezúttal talpig vörösödve.
- Ezt mivel érdemeltem ki?
- Tudod te azt nagyon jól! – fújta fel arcát, kezeit csípőre vágva.
- Le sem tagadhatnád. Külsőre nem hasonlítotok annyira, de a többi…
- Na de drágám! Nem illik így viselkedni! – korholta ezúttal Lara.
Drágám? Ezek szerint ők… Valaki elmagyarázná mi a fészkes fene baja van mindenkinek ma? Ráadásul a menekülési tervemet is nehezítik ezzel!
Elég fura fejet vághattam, ugyanis pár másodperc múlva, megint fujtogatni kezdett.
Ez a nő tényleg nem ismeri a személyes tér fogalmát. Mi lenne, ha nem ölelgetne folyton?
- Milyen kis aranyos! Akárcsak Tami!
Szorított fogásán, közben sipítozásával félig meg is süketítve. Amilyen kicsi ez a nő annál több erővel rendelkezik. Akárhogy próbálkoztam sehogy sem sikerült szabadulnom, a levegőm pedig egyre csak fogyott.
Megfulladok!
- Jesszusom Lara! Óvatosan, a végén még itt ölöd meg!
Alig fogtam fel a hallottakat, kiszabadultam a fogásból, ezúttal egy kemény mellkasnak ütközve. Egész testem felforrósodott, izzadt kezeim felsőm alját szorították, agytekervényeimre pedig igazán ráférne a mai után egy alapos olajozás.
Úgy érzem magam, mint valami rongybaba. Ide-oda rángatnak és egyik sem tesz jót az idegeimnek.
- Minden rendben? – guggolt lentebb, így az arcunk egyvonalba került.
Basszus, ez a csávó tényleg rohadt jól néz ki! Viselkedj Vivian!
Nyomban hátrébb szökkentem, közben próbáltam lehűteni elvörösödött arcomat. Mivel a beszédre nem lettem volna képes, fejemet lehajtva bólintottam felé, minek láttán elmosolyodott.
Kiegyenesedve Lara derekára helyezte kezét, így folytatva mondandóját.
Akkor jól sejtettem. Gyűrű híján a fene se gondolná.
- A nevem Szigeti Leon, az iskola igazgatója. Ő itt a helyettesem, valamint a feleségem. Restellem, az imént történteket.
Szívesen meghallgatnám a történetet hogyan sikerült így egymásra találniuk. De csak miután jó messzire kerültem ettől a helytől.
- Mi-Minden rendben, semmi bajom.
Inkább fognám be a számat! De nem, helyette lejáratom magam ráadásul pont a diri előtt. Úgyis elmész, akkor mit aggódsz?
- Foglaljatok helyet!
Vonásai, valamint hangja is komolyabbá vált ahogy az asztala előtti fotelokra mutatott. Anyuval azonnal helyet foglaltunk várva, a diri is hasonlóképpen tegyen.
Lara belépve egy tőlünk jobbra lévő ajtón, eltűnt. Eközben férje végre helyet foglalt székében. Papírokat szedett elő, kész stócot képezve vele asztalán. Mikor már egész szép kis halmot készített, rám szegezte tekintetét.
A korábbi vidámságnak semmi nyomát nem találtam az ébenfekete szempárban, csupán komolyság sugárzott belőlük. Ismét erőt vett rajtam a félelem, a veszély pedig újabb riadót fújt a fejemben.
Fuss, menekülj!
Zengte az agyam, ahogy egyre inkább magába szippantott a férfi pillantása. Képtelen lettem volna akárcsak mozdulni is. Mintha érezte volna szándékaimat, fogva tartott.
– Néhány dolgot meg kell beszélnünk a beiratkozással kapcsolatban.
Mély hangja rántott vissza a valóságba. Az iszonyú csengés alábbhagyott, mindent megint rendesen hallottam. Mivel eszem ágában sem volt égetni magam ennél jobban, így egyszerűen bólintottam.
- Először is, kellenek a személyes adataid. – temetkezett papírjaiba – Mikor születtél?
- 2000. március 14. – válaszomra felkapta a fejét értetlenül pislogva rám, végül anyámra.
Arcára döbbenet ült ki, ahogy egyre csak bámulta a mellettem ülőt. Nem tudtam mit kezdeni az előttem kibontakozó eseménnyel, így csendben vártam a következményeket. Kérdő pillantására anyám egyszerűen megrántotta vállát, melynek következtében Leon sóhajtva, újból papírjaira koncentrált.
Ez meg mi a franc akart lenni? Leon is képes lenne a telepátiára? Nem az kizárt. Bárhol megérezném, ha anyu használta volna...
- Születési hely?
- Szeged.
Újabb értelmes eszmecsere, de továbbra sem világos semmi. Az én részemről legalábbis csak a büdös nagy sötétség.
Szinte minden válaszra hasonló jelenet játszódott le kettejük között. Mintha az egész lényemet kérdőre vonta volna. Bár a mai után ezt se csodálnám. Életem legfurcsább beiratkozása volt.
- Ismertetnem kell veled az iskolai házirendet.
Remek…kezdődik. Végül ez is csak egy suli.
- Intézményünk a Wiccaches Boszorkányképző, a 17. életévét betöltött fiatal boszorkányokat hivatott a mágia, valamint a varázslatok fortélyainak kitanítására. A képzés 8 évig tart, ezután minden tanulónk saját maga dönthet arról marad az iskolában tanítóként, avagy az átlagemberek között folytatja életének hátralevő részét. Tanévkezdés március 5-én, 9 órakor. A ruházatról, valamint a kötelező felszerelésekről Tamara részletesen beszámol. A szabályzatot szigorúan be kell tartani, különben súlyos következményei lehetnek. – kezdett el fiókjában kotorászni, előhúzva egy lapott, amit ezután átnyújtott nekem.
Gyorsan végigfutottam a pontokat, a következményeket levonva.
Azt hiszem az, aki kitalálta, sem gazdagodott Fila táskával, mint szegény Petőfi… Az az idióta Peti és faszságai!

1. Az iskola területét, csakis engedéllyel vagy tanári felügyelettel lehet elhagyni!
2. A zárolt területekre belépni tilos!
3. Az alsósok és felsősök egymás részlegére nem léphetnek!
4. Terembe, pedagógus jelenléte nélkül lépni tilos!
5. Az órák, valamint tanárok megzavarása, büntetést von maga után.
6. Tanítási órán kizárólag egyenruhában megjelenve lehet részt venni!
7. Tanórán telefon használata csak tanári engedéllyel lehetséges!
8. A kollégiumi tanulóknak este 10-kor lámpaoltás!
9. A bentlakó diákoknak este 10 után a kollégium területét elhagyni tilos!
10. A fiúk lány részlegre nem mehetnek és fordítva.
11. Az iskola területén kívül, varázslat csak életveszély esetén használható!
12. Sebző, valamint tiltott varázslatok használata szigorúan tilos!

- Minden világos?
- Igen.
Ez aztán a szigorú suli! Csoda, ha levegőt lehet venni. Ráadásul ez a sok varázslat humbug totál katyvasz. A kelleténél egy perccel sem maradok tovább.
- Rendben van. A többit rád bízom! – fordult anyu felé, aki mosolyogva bólintott mielőtt felállt helyéről.
Követtem példáját, végül búcsút intve távoztunk.
Amint hátam mögött csukódott az ajtó, hatalmas sóhaj hagyta el remegő ajkaim.
Kint már várt minket Derek, aki arcom láttán azonnal letörölte a vigyort a képéről.
- Nagyon gáz volt?
- Azon kívül, hogy sikeresen lejárattam magam az igazgató előtt, semmi különös nem történt.
A szemében csillogó aggodalmat pillanatok alatt jókedv váltotta fel.
Részemről kicsit sem mulatságos a helyzet, de pont tőle nem várok semmilyen nemű együttérzést.
- A szívbajt hoztad rám!
- Mi lenne, ha ezt a beszélgetést máshol folytatnátok? Mondjuk az orvosiban.
- Miért pont ott?
- Talán azért, mert egyesek pihenés helyett inkább az iskolában vándoroltak. Ráadásul néhány dolgot nem árt tudnod az intézménnyel kapcsolatban.
- Tényleg! Mintha rémlene valami ilyesmi.
Csaptam öklöm tenyerembe, figyelmen kívül hagyva szívélyes megjegyzését, ahogy elindultam az orvosi irányába.
Szuper, egyenesen a kiút felé! Ennél jobb helyre nem is vihetnél.
Beérve, azonnal az általam már elfoglalt ágyra vetettem magam, míg anyuék a mellettem lévőre ültek.
- Szóval miről kell még tudnom?
Azonkívül hogyan juthatok ki, semmi más nem érdekel.
- Az elkövetkezendő napokban, részletesebben tudomást szerzel mindenről, amiről kell. Szó szerint mindenről. Ami az iskolai felszerelésedet illeti, azokat az évnyitó előtti napon fogjuk beszerezni. Amíg nem vagy beosztva, addig itt fogsz lakni velem. És eszed ágába se jusson a szökés, világos?
- Mégis honnan… Te az orvosiban laksz?
- Dehogyis! Ott van a szobám. – mutatott mögém nevetve döbbent arcom látván, mire hátra fordultam megpillantva a sötétbarna ajtót.
- Jé tényleg! Eddig fel sem tűnt! Várjunk csak. Beosztva?
- Persze, hogy nem. Hiszen mással voltál elfoglalva. – húzogatta szemöldökét Derek. Éreztem, amint az arcom lángok nyaldosták, és ezen anyám gyanakvó pillantása sem segített. Torkomat megköszörülve próbáltam témát váltani, azonban drága anyukám továbbra is mereven bámult.
- Mit értettél beosztás alatt?
Síri csend. Egyedül tanárúr elfojtott nevetését hallottam. Nem bírtam tovább, párnámat arcomhoz emeltem, belefúrva azt.
- Miért kell mindent olyan félreérthetően megfogalmazni?
- A kis felfedezőutadra gondoltam, ötletem sincs, te mit értettél ezen félre.
- Ezt direkt csinálod.
A nap hátralevő része abból állt, hogy próbáltam többet kiszedni belőlük, sikertelenül. Anyám teljesen komolyan gondolta, mikor azt mondta később mindenről beszámol. De vajon mikor lesz az a később? Ráadásul egy pillanatra sem eresztett szem elől. Folyamatosan figyelt, vagy éppen Derekre bízott.
Biztos gyanút fogott, a szentségit!

Valamikor estefelé szerzett nekünk kaját, ami láttán a gyomrom hatalmasat korgott. Ezt kihasználva tanci ismételten cikizni kezdett.
Olyan 8 körül azonban, doktornő véget vetett szórakozásunknak.
- Váradi tanárúr lenne szíves, megmutatná Viviannak merre található a fürdő?
- Persze. Erre tessék. – állt fel karját kínálva.
Kuncogva karoltam bele, elindulva a fürdőhöz. Végig éreztem magamon anyám nyugtalanító tekintetét, egészen addig mígnem ki nem léptünk az orvosiból.
Már épp indultam volna az általam ismert irányba, de tanci megállított, a creepy folyosóra mutatva.
- Ugye szívatsz engem?
Elnézve a sötétséget, amit egyedül néhány világoskék fénygömb világított meg, kicsit sem lettem nyugodtabb. Közelebb húzódtam tancihoz, szorítva fogásomon, amit ő roppant mulatságosnak tartott.
- Mik ezek egyáltalán?
- Lidércfények.
- Mi van?
- Nyugi, teljesen ártalmatlanok!
Rohadtul nem nyugodtam meg! A lidérc hallatán melyik ember tud az maradni? Ja tudom! Aki rohadtul nincs képben a ténnyel, ezek mind valós dolgok!
Nem sokkal később egy hatalmas, a bejárathoz hasonló, fakapuval álltunk szemben. Kinyitva, egy régi vascsigalépcső magasodott előttünk.
- Remélem nem akarsz a tetejére felküldeni. Hiszen minimum nyolc emeletnyi magas ez az átkozott lépcső!
- Ezt honnan tudod?
- Megszámoltam. Tehát?
- Csak az elsőig kell szenvedned.
- Akkor jó.
Sétáltunk egy ideig, mire végre elértük célunkat. Lehet azért, mert ma folyamatosan mászkáltam, teljesen kifáradtam. Sokkal több erőm volt ennél, erre most ennyitől úgy érzem magam, mintha maratont futtattak volna velem. Lihegve támaszkodtam a térdemre az emeletre érve, aggódó pillantást nyerve Derek részéről.
- Minden oké?
- Jól vagyok.
- Nem úgy nézel ki.
- Kössz…
Felnézve vettem csak észre, hogy még nincs vége a sétának. Innen ugyanis két irányba vezetett az út: előre, valamint jobbra. Azonban mielőtt feltehettem volna a kérdést, ő már meg is válaszolta azt.
- Jobbra a felsős fürdők és mosdók vannak, de mi a tanárihoz megyünk. – nyitotta ki az ajtót előre indulva, ahol egy sokkal világosabb, fa burkolatú folyosón vitt végig.
A folyosó mindkét oldalán nyolc-nyolc ajtót számoltam össze.
- Gondolom ez a koleszosok része.
- Pontosan. Minden emeleten vannak szobák. Reménykedj, nem a legfelsőt kapod, mert akkor lépcsőzhetsz.
- Jesszusom, csak azt ne!
Elborzadt arcom láttán röhögni kezdett, miközben újabb ajtón haladtunk át, majd jobbra fordultunk. Ez is ugyanolyan volt, akárcsak az előző, annyi különbséggel, itt már sokkal kevesebb ajtót láttam.
Baloldalt nyolc, míg vele szemben csak kettő, amik ráadásul elég távol helyezkedtek egymástól.
- Az ott a fürdő. – mutatott az egyik hozzánk közelebbire, ahol egy rózsaszín figurát festettek a bejáratra. – Én oda megyek. Ha bármi van, sikíts!
Otthagyott, csakhogy a távolabbi ajtó mögött eltűnjön. Nem kell nagy zseninek lennem, hogy rájöjjek az a férfi fürdő. 
Sóhajtva követtem példáját belépve a helyiségbe.
Amint felnéztem a szám is tátva maradt a látványtól, ami fogadott.
Ez most egy kolesz vagy egy luxusszállodai fürdő?
Baloldalon egy fa, míg előttem üvegajtó állt. A hely maga fehér-kék márvány, kagylókkal, gyöngyökkel díszítve. Olyan, mintha egy tengeralatti kastélyban kötöttem volna ki.
Levettem a cipőm a jobboldalon lévő polcra helyezve. A ruháimat ráraktam leemelve egy törölközőt a fölötte levő fogasról.
Belépve hatalmas, köralakú medence tárult elém, amit már teletöltöttek habos vízzel. A mennyezetre óriási Napot festettek, ami a helyiség fényforrásaként szolgált. Az előtériekkel megegyező, kicsi ovális ablakok húzódtak végig a fal tetején.
Felakasztva a törölközőt a fogasra, kiengedtem a hajam, óvatosan belesétálva a forró vízbe.
Először azt hittem mélyebb. Csak azután jöttem rá, a szélén lévő lépcső miatt nem csobbantam.
- Mennyei érzés végre egy meleg fürdőt venni… - lazultam el, szememet behunyva.
Sajgó végtagjaim ellazultak, agytekervényeim leálltak. Mindent kiürítettem a fejemből, ami meggátolta nyugalmam.

Fogalmam sincs mennyi ideje lehettem bent, amikoris kopogást szakította félbe jól kiérdemelt pihenőmet.
- Vivian! Minden rendben odabent?
- Mindjárt kint vagyok csak egy perc!
A hangra olyan sebességgel ugrottam ki a vízből törölközőmet magam köré csavarva, majdnem elvágódtam a járólapon. Az előtérbe lépve végig néztem a cuccaimon, mire leesett.
- Basszus!
- Mi történt?
- Ohm… Nincs váltó cuccom.
Résnyire tártam az ajtót, kihajolva rajta. Derek vöröslő arccal fordított nekem hátat azon nyomban. Először nem értettem mi baja, csak aztán sikerült végre felfognom.
- Jézusom!
Másodpercek múlva éreztem amint arcom forrósodni kezdett. Ezt követően hallottam meg anyámat a lépcsők irányából. Nem sokkal később pedig a hang tulajdonosa is előkerült. Mindketten felé fordultunk, ezzel aláírva halálos ítéletünket.
- Vivian! Hoztam neked ruhát és… Itt meg mi a fene folyik? – merevedett meg, végig nézve rajtunk. – Na de tanárúr! A saját diákjával? Nem szégyelli magát?
A hirtelen szemében fellobbanó düh tisztán látható volt, ráadásul az ahogy közelebb masírozott az említetthez sem sok jót sejtetett. Szinte beleállt a képébe szerencsétlennek. Na ezek ketten Laraval kezet foghatnának személyes tér rombolása téren.
- Tamara félreérti! – esett le tancinak a tantusz.
Kínos csend telepedett közénk, ahogy arcom felforrósodott. Anyu rám pillantott még dühösebbé válva, ennek köszönhetően Váradi tanárúr teljesen elsápadt.
- Hogyan gondolhatta ezt egyáltalán?
- Tamara, kérem hallgasson meg! – emelte kezét védekezésképen, ám elkésett.
A folyosó csendjét hatalmas csattanás zaja törte meg, ahogy anyu tenyere találkozott az ifjú tanár arcával. Basszus!
- A diákjával, ráadásul pont a lányommal kezd ki? Milyen tanár maga?
Anyám szó szerint tombolt, pofonra emelve kezét. Mielőtt esélye lett volna újra lesújtani az ártatlan férfira, kettőjük közé ugrottam.
- Elég legyen! Az ég egyadta világon semmi sem történt! Egyszerűen kihajoltam az ajtón, teljesen megfeledkezve a helyzetről. Ő szinte azonnal hátat fordított, és csakis miattad voltunk úgy ahogy! – hadartam egy levegővel.
Ismételten kínos csend telepedett körénk. Láttam rajta, amint lassan feldolgozza a hallottakat, teljesen lehiggadva. Ezt követően talpig vörösödött.
- Annyira restellem!
- Sajnálom Derek… - elmosolyodva megrázta a fejét, aztán nyomban 180 fokos fordulatot vett. – Felöltözök!
A mondat végét már a csukott ajtó mögül hallhatták, amit azonnal magamra is csaptam. Anyám kezéből még sikerült kikapnom a ruhát, amit most jobban szemügyre is vehettem.
Fekete hosszú, puha nadrág, valamint egy fekete-fehér puha füles kapucnis felső, hozzáillő pandás mamusszal.
Azt hiszem anyám nincs tisztában az életkorommal… Vajon leragadt a hatéves énemnél?

- Kész vagyok! – léptem ki a folyosóra, immár felöltözve.
- Tetszik a turbánod.
A férfi kijelentésére csípőre vágtam kezem, szememet forgatva. Azonban szúrós tekintetem semmit sem ért ellene, fejemre mutogatva röhögött tovább.
- Ezt muszáj volt, igaz?
- Ebben az aranyos szerelésben próbálsz meg a szemeddel felnyársalni. Igazán ötletes.
- Szemét…
- Hagyjátok egymás nyírását holnapra, irány lefeküdni! Jóéjszakát tanárúr!
Anyám még mindig zavarban lehetett az iménti incidens miatt, ha ilyen gyorsan a lépcsőhöz ért.
- Önnek is Tamara! Szép álmokat Vivian, holnap találkozunk! – kiáltott a folyosó másik felébe sietve.
- Jóéjt!
Mondandóm süket fülekre talált, ugyanis villámgyorsan eltűnt az ajtó mögött. Ezek szerint nem anyám az egyetlen, aki zavarában menekülőre fogta.
- Mi lesz már Vivian? Menjünk aludni.
- Jól van na…

Az orvosihoz vezető út csendben telt. Csendben, valamint rohanva tettük meg a távolságot. Mire a hálójába értünk, nekem már levegőm sem maradt. Ennyit a fürdésről.
Baloldalon két ikerablak húzódott a falon, míg vele párhuzamosan franciaágy helyezkedett el. Az ajtó mellett jobboldalt ruhásszekrény, míg azzal átlósan könyvespolc állt. Az fekvőhely mellett kis éjjeliszekrény hevert, azon egy lámpa, ami kellő fényt szolgáltatott az egész helyiségnek.
- Takaros.
- Tudom. Alvás.
Ez volt az utolsó szava hozzám, mielőtt magára húzta a takarót, lehunyva szemeit.
Bemásztam a fal felé fordulva, ő pedig azonnal lámpát oltott.
- Jóéjszakát.
Választ azonban már nem kaptam tőle. Ennyit arról, hogy kifaggatom a suliról. Talán holnap több sikerrel járok.


Ezek a madarak. Rohadt. Idegesítőek.
Fejemre szorítottam párnámat, hátha tompítja a csicsergést, de szinte semmit sem ért.
- Fent vagyok. Ezt akartátok igaz? – ültem fel morogva, szememet dörzsölve. – Hol?
Amint földet értem, álmos sem voltam többé. Emlékek rohanták meg agyam, ami hála esésemnek azonnali működésbe kezdett.
- Vivian mi volt ez a hatalmas puffanás? – rontott be anyám köpenyében
- Semmi, leestem.
Végig nézte, ahogy lassan hátsómat simogatva feltápászkodok a padlóról, ezt követően sóhajtva hagyott magamra.
Kössz.
Tehát tényleg nem álmodtam. Egy boszorkány iskolában tartózkodom, ahol 6 nap múlva a padot fogom koptatni egy halom hozzám hasonló boszorkánnyal együtt. A menekülésről tegnap lemondtam, mikor anyu rám állította követő radarját. Bárcsak képzelném az egészet, aztán puff minden visszatérne a régi kerékvágásba. Eskü Erikával és a lepsével is kedvesen viselkednék, csak lenne vége ennek a rémálomnak.
Miután beágyaztam jutott eszembe, még mindig a pizsamámban vagyok, valamint nincs váltó cuccom. Az egyetlen, amit tegnap levetettem, de az csurom vér meg kosz. Bár jobb, mint pizsamában flangálni egésznap.
- Anyu, hova raktad a ruhákat, amik tegnap rajtam…voltak.
- Jó reggelt hercegnő, hogyan aludt?
Kilépve Derek vigyorgó képe fogadott. Csodás napnak nézek elébe, ha ez az első dolog, amit megpillanthatok. Komolyan csodás.
- Te mit keresel itt?
- Mi ez a kínkeserves arckifejezés? Nem örülsz, hogy láthatsz? Szívtelen.
- Elnézést kérek érzéketlenségemért tanárúr. Hadd javítsam ki magam. Köszönöm kérdését, szörnyen jól aludtam. Ön milyen okból tisztelt meg jelenlétével minket?
Bónuszként szemem forgattam mondatom befejeztével. Erre volt pofája kiröhögni.
- Fejezzétek be a bohóckodást végre. Váradi tanárúr tanítani jött. Az iskolával, valamint a boszorkányokkal kapcsolatos dolgokra.
- De az igazgató azt mondta… Ez nem a te feladatod lenne?
- Jól tudom. Ez azonban nem szentesít fel arra, hogy tiszteletlenül viselkedj velem. Sajnos a héten fontos dolgokat kell elintéznem az évkezdésre. Vasárnap elmegyünk a felszerelésedért, addig fogadj mindenben szót. Váltóruhát találsz a szekrényben. Muszáj mennem. – pillantott órájára, az ajtóhoz sietve. – Köszönöm tanárúr. Még egyszer sajnálom.
Ezt meg mire véljem? Úgy mondta, mintha valami halálos bűnt követne el. Ráadásul az az arc… Ugyanaz, mint tegnap mielőtt mindenbe beavatott.
- Átvedlek, azután kezdhetjük az órát, Váradi tanárúr.
Kinyitva a gardróbot teljesen váratlanul ért a látvány. A ruháim közül néhány, amit az otthoni szekrényemben tároltam, most rendezetten lógott előttem.
Előre felkészült, hogy maradok? De mégis honnan tudta? Hiszen váratlanul kerültem ide, annak a csuhás fazonnak köszönhetően, akkor mégis…
Végigfutott rajtam a hideg, a fickó emlékére. Egész testemben remegtem, ahogy visszagondoltam az eseményekre.
Ki a fene volt az az alak és mit akarhatott tőlem?
- Vivian meddig szenvedsz? – hallottam tanci nevetését.
- Máris megyek! 
Kikaptam az elsőt, ami a kezem ügyébe akadt. Farmernadrág, türkiz póló, fekete kapucnispulcsi, a szokásos sportcipőmmel.
A hajamban keletkezett gubancokat fésülgetve ujjaimmal, léptem ki a szobából, így sikeresen beleütközve a várakozó Derekbe.
- Látom el vagy foglalva. Segítsek?
- Hacsak nincs nálad fésű, nem sokat tudsz.
- Ez megfelel? – nyomott a kezembe egy nagyon is ismerős hajkefét.
- Honnan szerezted?
- Tamara asztalán volt.
- Köszi.
Félórás szenvedés után a hajam gubancmentesen virított magasan felkötött copfként. Visszaraktam a fésűt az asztalra, a mellettem vigyorgó férfira mosolyogva.
- Kész vagy? Minden gubancmentes?
- Nagyon humoros. Mehetünk.
- Az első leckénk az erdőben lesz.
Utunk a tanárinál levő kapuhoz vezetett, amin kilépve végre fellélegezhettem.

5. Fejezet

Lassan lépkedtem, egyre fentebb haladva a csigalépcsőn.
Milyen elmehibbant építette ezt ilyen magasra?
Gondolatban szitkozódtam tovább, minimum még tíz percig, mire elértem a tetejét, vagyis csak azt hittem. Térdemre támaszkodva fújtam ki magam, mielőtt felpillantva megláttam halálomat, legalábbis a lábamét biztosan. Ugyanis a lépcső folytatódott felfele.
Ahogy szintről szintre haladtam, ugyanaz a fekete-fehér márványpadló, csillagos mennyezet kombó fogadott. Azonban ez a negyediken megváltozott. A fekete szín eltűnt, így az eddigi kockásat egyszerű márványpadló váltotta fel. Emellett, a jobboldalon ugyanaz az üvegajtó fogadott akárcsak lent. Továbbá azt is észrevettem, miképpen kötöttek az egyes emeletekhez saját színt.
Az elsőn, sokkal több tanteremmel a falakat méregzöldre festették, valamint balra a folyosó végén hatalmas mozaiküvegből készült ablakon ragyogott be a napfény. Színe a falakkal megegyező, de a mintát nem tudtam kivenni. Az ábra ráadásul folytatódik. A festés felfele haladva változott. Először papiruszsárga, utána faborítás és barna, végül éjkék falakat csodáltam meg.
Az üveghez rendelt árnyalat a különböző emeletekhez igazodott, de a kép továbbra is rejtély maradt előttem. Van egy olyan érzésem, különleges jelentéssel rendelkezik.
- Azt hiszem itt a vége kis felfedezőutamnak.
Nincs tovább lépcső, ideje visszavonulót fújnom, mielőtt Derek észreveszi, hogy nem vagyok ott.
Már menni készültem mikor a terem fala között megpillantottam egy fekete ajtót.
- Az meg mi? – nyögtem, visszhangot verve a csendes folyosón.
Azon nyomban kezem ajkaimra kaptam körül kémlelve, bárki hallott e. Megbizonyosodva abban, továbbra is egyedül vagyok, az ajtóra meredtem. Egy ideig csendben bámultam előre győzködve magam, ne mászkáljak tovább. Azonban a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult ebben a csatában.
Csak egy pillantást vetek rá, senkinek sem árthat.
Az ajtóhoz sétáltam, ám kinyitva azt az állam ismételten a talajt verdeste, ma már sokadjára.
Három hosszú asztal helyezkedett el egymás mögött hosszában, azok alatt egy fekete szőnyeg húzódott, kissé kilógva alóluk.
Beléptem az ajtón minden gondolkodás nélkül, becsukva azt magam után.
A helyiséget hófehérre festették, a talajt világosbarna padlóval fedték le, körbe hatalmas ikerablakok húzódtak a fal mentén. Az asztalhoz sétálva, észrevettem még egyet, ami keresztben feküdt a három függőlegessel szemben, székekkel. A baloldalán kisebb emelvényt állítottak.
Kíváncsiságom által vezérelve indultam el, azonban rögtön lefékeztem.
Már így is eleget kotnyeleskedtem, ideje visszamennem.
Ezúttal kíváncsiságom felett győzedelmeskedett a józan ész, így mély sóhajtást követően hátat fordítottam az ebédlőnek. Azonban arra nem számítottam, hogy nem egy, hanem rögtön két ajtó fogad.
- Basszus. – morogtam magam elé oda-vissza kapkodva fejem a két ajtó között.
Remélem ez lesz az…
Kinyitottam a jobboldalit, átlépve egy újabb teljesen ismeretlen helyre.
Tévedtem.
- Hol a csudában vagyok? – szakadt fel belőlem kétségbeesett kiáltás.
Ismét számra kaptam kezemet, óvatosan körbe kémlelve. A tény, miszerint rajtam kívül továbbra sem tartózkodik itt egy lélek sem, felért egy adag nyugtatóval.
Most már tényleg vissza kellene mennem. Ha valamelyik itteni tanár rajtakap, hogy engedély nélkül kóválygok, anyám kitekeri a nyakam. De ha elég óvatos vagyok… Nem Vivian! Ennyi elég volt. Indulás vissza!

A megszokott nyikorgós padlóval ellentétben az itteni egy hangot sem adott ki, így nyugodtan mászkálhattam anélkül, hogy a létezésemről is tudnának.
A helyiség közepén egy üres térhez érkeztem. Két asztalt helyeztek a polcokkal párhuzamosan, emellett, a már ismerős, mélyvörös pentagrammból kiinduló, csigalépcső fogadott. Egyéb ötlet híján elindultam felfele. Ennyit a szófogadásról.
A mennyezet fölé érve, egyetlen, korláttal határolt út vezetett balra. Annak végén mindkét irányba padlózott utak húzódtak, a fal mentén lévő könyvespolcokhoz való hozzáférés érdekében, fölé ugyanúgy hatalmas ablakokat raktak.
Lefelé pillantottam végig nézve honnan jöttem.
A bejárat mellett kisebb asztalt helyeztek el a könyvtárosnőnek. Ezzel szemben hatalmas könyvespolcok sorakoztak, valamint a bordó, faburkolatos fal mentén.
Jobbra a polcok mögül hatalmas ablakok húzódtak a mennyezetig.
Tekintetem ezután felfele vándorolt, a lépcső végét keresve. Itt már nem csillagos, hanem üvegből készült mennyezet terpeszkedett.
Ha már itt vagyok…

A tetejéhez érve, egy csapóajtóba ütköztem, amit felemelve könnyedén kinyitottam, felhúzva magam az utolsó emeletre. Azonban mielőtt szétnéztem volna, visszacsuktam nehogy a végén leessek amilyen ügyes vagyok.
Előttem, valamint mögöttem egy-egy asztal található ezen kívül mindenhol különféle növények.
- Ki az?
Ismeretlen hang szólalt a növények közül, ezt követően a hozzátartozó személy is előbukkant. Ijedtemben hátraugrottam, pont a csapóajtó tetején landolva.
Ha nem csukom be, most a nyakamat töröm.
Az első, amit megpillantottam egy smaragdzöld szempár volt. Ezt követően előkerült a tulajdonosa is. Egy kb nálam fél fejjel alacsonyabb hölgy mászott elő a növények tengeréből, lesöpörve fehér kosztümjéről néhány levelet. Miután meggyőződött nincs több rajta, kiegyenesedett. Ébenfekete haja rakoncátlan loknikban hullott vállára, minden egyes lépésénél. Rózsás arcára meleg mosoly kúszott, újabb lépést téve meg felém.
- Elnézést, nem tudtam, hogy van itt valaki! Máris megyek! – kezdtem felsőm alját birizgálni.
Rajtakaptak. Halott vagyok. Anyám egy életre a szobámba zár, talán nyugdíjas koromra megenyhül és kienged. Talán…
- Semmi baj, nyugodtan maradhatsz. – tett le egy csésze gőzölgő italt az asztalra. – Ülj csak le, rögtön jövök!
Olyan gyorsan felszívódott, felfognom sem sikerült. Csak álltam és bámultam utána, mielőtt tekintetem az imént elém helyezett pohárra vándorolt, majd vissza a növényekre.
Mi a fene volt ez? Nincs időd bámészkodni marha! Szedd a lábad és tűnj el!
Már leguggoltam, ám még felemelni sem volt időm a deszkát, a nő visszajött egy újabb csészével, helyet foglalt, ezután fejével a vele szemben lévő padra bökött. Egy teljes percig meredtem rá, ám gesztusa megenyhítette szívemet. Vonakodva ültem le, míg ő végig mosolyogva figyelt. Aztán a következő pillanatban már a hideg futkosott gerincem mentén. A hirtelen támadt érzés – ahogy felpillantottam gőzölgő italomból – fokozódott. Valami folyamatosan azt súgta, el kell tűnnöm innen. Azonban az ismeretlen annyira szuggerált, kénytelen voltam engedelmeskedni. Felemeltem a bögrét, belekortyolva a forró teába.
- Ez finom! – kiáltottam meglepettségemben, amin a hölgy elnevette magát.
A fenébe is Vivian! Mi a fenét művelsz?
- Ennek örülök! Jajj, milyen goromba vagyok, be sem mutatkoztam! – pattant fel az asztaltól a szívrohamot rám hozva.
Még jó, hogy leraktam a teám, különben tuti magamra öntöm. Ezzel a nővel jobb elővigyázatosnak lenni.
- Szigeti Lara, nagyon örvendek!
Rámeredtem a felém nyújtott apró vágásokkal tarkított kacsóra, mielőtt én is felálltam.
Elengedtem pulcsimat, kezet rázva vele. Bőre érdes, bőrkeményedésekkel telített, míg néhány körme alatt jól láthatóak kosz maradványok. Nagy valószínűséggel sokat kertészkedik.
- Váry Vivian, részemről a… - befejezni sem volt időm, felsikkantott.
Most meg mi van? Kezdek félni ettől a nőtől a hirtelen kirohanásaival. Ebben az iskolában mindenki ilyen elmehibbant? Biztos jó ötlet engem idejáratni? Ha a tanároktól nem leszek a végére idegroncs akkor semmitől.
- Váry Tamara véletlenül nem rokonod?
A zöld szempár ezúttal gyerekes kíváncsiságtól csillogott, miközben ajkai még szélesebbre húzódtak. Aprót szökkent a levegőbe, tetézve az eddigit.
Ja, hogy ezért süketített meg majdnem! Tehát anyám miatt fognak kikészíteni, csodás.
- Ő az édesanyám. – válaszomra szorosan átölelt, kiszorítva belőlem az összes levegőt.
A személyes térről van fogalmuk egyáltalán az embereknek? Az isten szerelmére is! Mi vagyok én? Rongybaba?
- Gondolhattam volna! Nagyon hasonlítotok!
Mégis miben? Szöges ellentéte vagyok anyámnak!
- Ez egyáltalán nem igaz! A mosolyotok, a huncut csillogás a szemetekben, az esetlenségetek, mind ugyanaz.
Ezt meg hogy? Hangosan is kimondtam volna? Ennyire nem lehetek szerencsétlen.
Ujjaim ismét vadul rángatták a fekete kötött felsőt, tovább nyújtva az. Tekintetemnek érdekesebbnek bizonyult a talaj, így azt pásztázta. Halk kacagásra kaptam fel fejem, észrevéve amint bociszemeket mereszt rám.
- Jaj bogaram dehogyis. Képes vagyok a telepátiára, ezért tudtam, mire gondolsz. Sajnálom, nem akartam tolakodó lenni.
- Telepátia?
- Nagyon ritka dolog, a családomból például csak hárman képesek rá. Vagyis már csak ketten… A dédnagyanyám, aki szintén telepata volt, 1 éve halt meg.
- Részvétem.
Ezek szerint vannak mások is, akik képesek erre? Kizárt dolog. Anyu említette volna… Bár a jelekkel kapcsolatban sem akart vallani, így már nem is olyan lehetetlen elképzelni. Vajon ezt is hallja? És mi van az eddigiekkel?
Aggodalmam azonban teljesen alábbhagyott, ugyanis totál higgadtan folytatta mondandóját, nem törődve a kisebb idegösszeroppanásommal.
- Rajta kívül még én, valamint a lányom rendelkezünk ezzel a képességgel. Más boszorkányról nem tudok.
- Boszorkány?
- Igen. Hiszen ez egy boszorkányképző. – ült vissza a helyére már langyos teáját szürcsölgetve. – És mivel Tamara az anyukád, így te is minden bizonnyal az vagy.
Ohm…Mi? Mégis mi a francról hadovál ez a nő? Még a telepátia oké, de ez… Azt hiszem komoly segítségre szorul. Szakemberek segítségére.
- Elnézést, ha gorombaságnak tűnik, csakhogy boszorkányok nem léteznek.
- Dehogynem aranyom, hiszen én is az vagyok. – nevetett, legyintve a kezével.
Ez a nő nem százas! El kell innen húznom! Még a végén kitalálja, hogy áldozzunk fel valamilyen állatot. Már csak ez hiányzott az életemből!
- Köszönöm szépen a teát, nagyon finom volt, azonban ideje mennem. – álltam fel, ám ismét sikkantott.
- Az nem lehetséges! – sietett mellém hátrálásra késztetve. – Anyukád nem mondott semmit?
- Mégis miről?
Most meg miért vág ilyen rémült fejet?
- Szegénykém, biztos szörnyű lehetett.
Beleremegtem, ahogy kezeit vállamra helyezte halvány mosollyal az arcán. Szemei csillogtak, mint aki bármelyik pillanatban sírva fakadna, amit nem tudtam hova tenni.
Miért nem tudtam egyszerűen a seggemen megmaradni, ahogy anyu mondta?
- Lara, ennyi elég lesz szerintem.
Mindketten az ismerős hang irányába fordultunk, ahol éppen anyám mászott fel, egy bűnbánó arcú Dereket húzva a fülénél fogva maga után. Bocsánatkérő pillantásomra mosollyal válaszolt ezzel fokozva lelkiismeretfurdalásom. Szerencsétlen fülét dörzsölve jött közelebb, amint végre elengedte. Ugyanis a nő anyám nyakába ugrott. De csak miután dobhártyaszaggató módon visított egyet.
- Tami!
- Bocsi, amiért nem maradtam nyugton.
Próbáltam minél halkabban suttogni, véletlenül se zavarjam az ölelkező pásrost, ám a tanárúr következő mozdulatának köszönhetően nyomban rám kapták fejüket. Egy fél másodperc alatt olyan módon összeborzolta hajam, félő egy hétig is azt csomózom. Természetesen morogva rávágtam kezére, amin jót szórakozott.
- Gondolhattam volna. Az, aki az öcsémmel barátkozik, biztos nem arról híres, hogy egyhelyben marad 2 percnél tovább.
Ezek szerint Vik nem is olyan jókisfiú mint gondoltam.
- Látom jól elszórakoztok! – rángatott vissza anyu hangja a valóságba. – Kaphatnék valami magyarázatot arra, miért nem fogadtál szót nekem ismételten, kisasszony?
Ajjaj…
Kezeit csípőre vágta közvetlen előttem állva meg. Szemöldöke hajáig szökött, ajkát vékony vonallá préselve össze. Lefelé pillantva doboló lábát pillantottam meg, ami nem sok jót sejtet számomra legalábbis. Találtam egy kihúzódott szálat pulcsimon, így figyelemelterelésként azt kezdtem piszkálni.
- Az úgy volt…
- Ne is fáradj, már úgyis tudom. Váradi tanárúr magadra hagyott, te pedig kisurrantál körülnézni. – sóhajtott, lenéző pillantást küldve a megnevezett felé.
- Ő semmiről nem tehet! Én vettem rá! Azt mondtam a lépcsőn megvárom, de kíváncsi lettem.
- Részben az én hibám is, amiért nem gondoltam végig, kiről van szó.
Felém bökött fejével, fülig érő vigyorral arcán, melyre az összes vér az arcomba áramlott. Sokkal erősebben tépkedtem ruhámat, arcomat elfordítva.
- Legyél velük elnéző. Mindenki hibázik néha, ráadásul semmi komoly sem történt.
Ezúttal Lara próbálta meggyőzni, sőt erősítésképpen még a vállára is csúsztatta kézfejét. Egy teljes percig némán meredt rám, mielőtt hatalmas sóhaj tört fel belőle, fejét csóválva.
- Többet ilyen elő ne forduljon, világos?
- Igenis! – válaszoltuk egyszerre.
- Most pedig te jössz! Mi ez a hely? Az igazat akarom!
Kérdésem komolyságát tükrözve karomat mellkasom előtt összefontam, kihúzva magam. Mélyen szemébe néztem ellenvetést nem tűrve. Ezúttal válaszolni fog, ha addig élek is!
- Pontosan az, amit Lara mondott. Boszorkányképző.
- És azt várod el is higgyem ezt a marhaságot?
- Ő nem tudja? – kapta tekintetét anyámra Derek elsápadva.
- Már te is? Mégis miről kéne tudnom?
- Vivian azt hiszem tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Ülj le kérlek.
Az arcáról színtiszta bánat sugárzott, ahogy kezeit tördelte. Szemei sarkában apró könnycsepp csillant, ám azonnal le is törölte. Ledermedtem a látottaktól.
Soha életemben nem láttam még sírni. Egyszersem.
A helyzet komolysága engedelmességre sarkalt. Ők hárman velem szemben helyezkedtek el, ugyanazzal a vérfagyasztó komolysággal.
Úgy érzem magam, mint ha egy tárgyaláson ülnék szemben velem pedig az esküdtszék.
- Tudom nem fogod elhinni, de az, amit Lara mondott a boszorkányokkal, továbbá az iskolával kapcsolatban, mind igaz.
Egy pillanatra megállt figyelve a reakciómat, ami pislogásból állt.
- Nagy valószínűséggel hallottál már a nagy boszorkányüldözésekről, amelyek 1762-ben fejeződtek be. Akkoriban…
- Azt akarod bemesélni, valódi boszorkányokat végeztek ki?
- Hadd fejezzem be. – intett le. – Akkoriban sokkal többen voltunk, viszont ezeknek az üldözéseknek köszönhetően szinte majdnem minden boszorkány meghalt. Volt egy igen erős csoport, az Oxy klán.
Oxy? Hiszen ezt a nevet említette az a srác, amikor elájultam! Ez csak véletlen egybeesés lehet… igaz?
- Egyedül ők bírtak elrejtőzni, így kerültük el a végleges megsemmisülést. 100 évig bujdostak, mígnem egy Oxy Katalin nevű fiatal boszorkány 4 társával létrehozta a Wiccachest, majd a köré épített várossal együtt levédte mágiával. A varázslat rejtve tartja a mortanusok továbbá a vadászok elől a helyet, így végre békében élhettünk.
- Mortanus?
Ilyen tündérmesével próbál etetni? Összetéveszt egy ötévessel… Nem akarom elhinni. Egyszerűen képtelenség.
- A boszorkányvérrel nem rendelkezőket hívjuk így.
- És mik azok a vadászok? Mármint tisztában vagyok a szó jelentésével, csak nálatok ez nagy valószínűséggel mást takar.
A hangomból könnyen kivehetővé vált a szarkazmus, ahogy a vérem forrni kezdett. A helyzet súlyossága rémisztővé teszi az egészet. Az arcukról leolvasható bánat, félelem, valamint… mérhetetlen düh.
- Ők azok, akik annak idején üldözni kezdték népünket. Azóta sokszorozódott számuk, illetve erejük is. Egyre erősebbek és bármit bevetnek annak érdekében, hogy elpusztítsanak minket.
Lara asztalon tartott kezeit ökölbe szorította, szemeit lehunyta. Arcára fájdalom ült ki, mígnem anyu vállát megszorítva bátorította, maradjon erős.
Látható gyász telepedett mindhármukra. A csend, ami beállt pedig kissé sem segített ezen a nyomott hangulaton. Valami történt velük valami, amit még elképzelni sem tudok. És ezt a valamit próbálják ilyen képzelgésekkel enyhíteni. Ez maradt az egyetlen ésszerű válasz. Azonban ez sem adott okot arra, hogy ilyen képtelenségekkel próbálják teletömni a fejem.
- Ötletes történet. – hangom remegett – Be kell vallanom igazán színes fantáziával rendelkeztek viszont, ha ti ezt komolyan is gondoljátok, akkor szakemberre van szükségetek.
Felálltam az asztaltól menekülőre fogva. Minél gyorsabban kell eltűnnöm a közelükből. A végén itt őrülök meg. A jelek, az álom és most ez a történet boszorkányokról. Nekem ez túl sok.
- Ez az igazság, miért nem hiszel nekünk? – pattant fel a fekete hajú hölgy csuklóm után kapva.
- Mert ez az egész egyszerűen képtelenség. – rántottam ki karomat a nő szorításából felemelve hangom. Hátrálni kezdett, végül anyám mögé bújt.
- Vivian. Figyelj rám kicsit. – guggolt lentebb Derek, mélyen szemembe nézve. – Mondj egyvalamit, amivel elhinnéd az imént hallottakat.
Kérlelésére válaszul felhorkantam. Ezzel már túllőttek a célon.
- Látni akarom azt a híres varázslatot. Ha megmutatjátok, talán elhiszem, ha nem, már itt sem vagyok.
- Rendben.
Úgy vigyorgott, mint aki az imént nyerte meg az ügyet. Azt már nem. Semmi keresnivalóm az elítéltek között. Főleg nem egy ilyennél.
Anyu előrébb lépett, kihúzva ingje alól a mókusos medált.
Végleg elvesztettem a fonalat. Egy nyaklánccal akarja bebizonyítani nekem a boszorkányok létezését? Hová tűnt a racionalitás?
- HUC FAMILIARITATEM. – suttogta, ezután egy apró, tűzvörös mókus jelent meg a fején.
Egy kibebaszott mókus! Csak úgy a semmiből!
- Lehetetlen… Biztosan csak hallucinálom az egészet. Valami lehetett a teámban. - tántorogtam a padig, lehuppanva rá. – Ez az. Biztos drogot csempésztetek bele. Egy pillanatra nem figyeltem és…
- Vivian ezt még te sem gondolhatod komolyan!
- De hát ez az egész őrültség! Latinul hablatyolsz, majd puff egy mókus!
- Van nevem is! – termett előttem az apró, tűzvörös állat.
- Beszélő mókus!
- Vivian jól vagy? – sietett segítségemre Derek mikor sikkantva landoltam a földön, ma már másodjára.
- Nem. Egyáltalán nem vagyok jól.
- Vivian!
- Ki van zárva. Nem. Képtelenség.
Továbbra is a földön ülve fogtam a fejem, magam elé meredve. Felnéztem, de az kicseszett mókus még mindig ott volt. Pislogtam, a fejemet ráztam szédülésig, de csak nem tűnt el.
Hát igaz lenne? Vivian szedd össze magad! Ez az egész kitaláció! Nem lehet ez a valóság… Nem. Nem.
Torkom összeszorult, szemeimet könnyek mardosták. Tenyerembe temettem arcomat, térdeimre hajolva.
A helyiségre néma csend telepedett, ahogy mindannyiuk tekintetét rajtam éreztem.
El akartam tűnni. Ez az egész annyira abszurd. Képtelenség, hogy én így éljek tovább. Minden eddigit kétségbe vonva, az általam ismert valóságot megkérdőjelezve.
- Én már nem létezem?
A hang hallatán felkaptam fejem. A kis szőrmók anyu vállára ugrott, visszarángatva ebbe a rémálomba, amit úgy hívnak valóság.
Megvakargatta a csöpp teremtményt, mire az elfordította arcát. Kuncogva folytatta kényeztetését, bocsánatban reménykedve.
- Ne haragudj.
- Mégsem képzelődtem, tényleg beszél a mókus.
Felnyögtem, újból fejemet fogva. Azonban ezt rögvest meg is bántam. Ugyanis a teremtmény rám szökkent, minden erejével ütlegelve.
- Mitugrász! A nevem Mitugrász! Nem beszélő mókus!
- Bocsánat! Mitugrász! Megjegyeztem! Légy szíves ne üss tovább! – könyörgésemre visszatért megszokott helyére, röhögő anyám vállára.
Igazán sokáig tartott bűnbánása, ha máris ilyen jól szórakozik szenvedésemen. Az előbbi nyomott hangulatnak nyomát sem láttam rajtuk.
- Ajánlatos nem felbosszantani, mert nagyot üt.
- Kössz, hogy szólsz. Egyedül is rájöttem.
Szúrós pillantásom nem kerülte el a pöttömkét, nyomban el is tűnt. Amint felemeltem kezem sajgó kobakomhoz, a felnőttek elfojtott nevetésére lettem figyelmes.
Szívtelen bagázs!
- Már hiszel nekünk?
Soha. Ez kész őrültek háza.
- Próbálok megbékélni vele. Ha egyáltalán ez lehetséges.
Hazugság! Sohasem békélek meg vele. Az első adandó alkalommal eltűnök innen és vissza se nézek.
- Lenne még valami.
- Anyu…mára elég ennyi jó hír.
- Nyugi, ez nem olyan.
- Nagyon megnyugodtam. – forgattam szemeim.
- El kell intéznünk a beiratkozásodat.
- A mit?
Nem. Nem. Azt már nem. Ez nem történhet meg.
- Azért kerestelek, mert megígértem az igazgatónak, mihamarabb odaviszlek.
- Ez mikor volt?
- Körülbelül egy órája.
- Tami… ugye emlékszel mennyire nem szereti, amikor valaki késik?
- Most mi a fenéért vág mindenki olyan arcot, mintha kivégzésre készülnénk?
Nagyon nem tetszik ez nekem…
- Az igazgatóhoz. Most! – ragadott csuklón anyám, maga után húzva, a lépcsőn.
Szorosan a nyomunkban haladt a két munkatárs, falfehér arccal. Ami egyenesen a maximumra állította a fejemben csengő vészjelzőt.
Leérve a földszintre, a tanárival szemben lévő duplaajtó elött megtorpant anyám, hagyva engem levegőhöz jutni.
- Kint megvárlak titeket. – hátrált Derek.
Felé fordultam eltátogva egy ’beszari’-t, ezután előre meredtem.
- Öhm nem akartok esetleg kopogni?
Először anyámra, majd a kolleginára nézve vártam valami reakciót. Síri csend fogadott mindkét hölgy részéről.
Ez komoly? Felnőtt létükre, nem mernek kopogni egy redvás ajtón? Ki van bent? A kaszás? Esetleg Drakula? Bár azok után, aminek az imént szemtanúja voltam, már eme csodás lehetőségeket sem vethettem el.
- Ha ti nem, majd én.
Előre léptem finoman kopogtatva a feketére festett fán. Először semmi sem érkezett. A két nő folyamatosan egymást bámulta és Derek sem volt nagyobb segítség. Végül 10 perc elteltével mély férfihang válaszolt.
- Jöhet!
- Látjátok? Nem olyan nehéz.
- Tami te menj előre.
- Nem, nyugodtan menj csak te.
- Ti biztosan idősebbek vagytok nálam? – sóhajtottam, a jobboldali kilincsre markolva.
Minél hamarabb végzünk, annál hamarabb tűnhetek el innen.
Lassan lenyomtam, mire halk kattanással jelezte, nyitva van. Reszketeg sóhaj szakadt fel mögöttem és még megerőltetnem sem kellett magam, hogy tudjam kiből.
- Hölgyeim. Tessenek befáradni. Mindketten.
Komornyikot utánozva hajoltam feléjük, mire nagy nehezen elindultak, velem a nyomukban.
Becsuktam magam után az ajtót, a bordó szobát kémlelve.
Friss mentaillat terjengett a levegőben, a padló fényesen csillogott. Kétoldalt hatalmas mahagóni polcok, tömve könyvekkel. A bal sarokban alacsony csigalépcső vezetett az emeletre, ahol ugyanez a látvány fogadott. Szemben a bejárattal hatalmas ikerablak húzódott a csillagos mennyezetig, előtte egy fekete vésetekkel tarkított lábú asztallal, a bútor mögötti székben pedig ült valaki.
Felénk fordult, ezután felállt az ismeretlen, előlépve asztala mögül.
Dús, lenyalt, mélyvörös haja, hosszúkás arca, valamint nyurga testalkata volt az első amire felfigyeltem. Fekete öltöny feszült testére, hatalmat sugározva felénk. Tett előre egy lépést, kitörve az árnyékból.
Nagyon hasonlít valakire, de fogalmam sincs kire. Ez az arc ismerős valahonnan…
Fekete mandulaszemei találkoztak tengerzöldjeimmel, erre azonnal borzongás fogott el. Harag lobbant tekintetében olyan, amivel még eddig sohasem találkoztam. Olyan, amitől minden porcikám kővé dermedt.
- Szerbusz Leon… - nyögte ki anyám.
- Késtetek. – érdes, mély hangjától, azonnal felállt a nemlétező szőr is a hátamon.
Azt hiszem tudom miért voltak annyira berezelve. Amennyire helyes annyira hátborzongató.
Valaki mentsen meg!

4. Fejezet

- Most már mindenre emlékszem! Az a fickó leütött és…teljes képszakadás. – sóhajtottam tenyerembe temetve arcom.
Ezzel nem jutottam előrébb, még mindig fogalmam sincs arról hol a büdös picsában vagyok. Ráadásul az a fura fazon még itt ólálkodhat. Ki kell jutnom innen!
Kezemmel körülölelve magamat, vánszorogtam előre a sötétben. Minden lépésemnél egyre jobban szédültem, mikoris holdfény világította területre érkeztem.
Ahhan, szóval egy erdőből jöttem, remek. Ki hozott ide? Mit akarnak tőlem?
Tovább támolyogva egy hatalmas tónál kötöttem ki.
Úszás kizárva, találnom kell valami átkelési módot. Ha idehoztak, miért hagytak egyedül? Valaki a halálomat akarja?
Balra indultam el a tó mentén, ahol egy széles út került látószögembe.
Egy rózsa alagút! Ezek szerint a közelben laknak! Talán kérhetek segítséget! Biztosan kölcsönkérhetem a telefont, hogy szóljak anyunak. Már tuti halálra aggódta magát.
Újonnan szerzett erőmmel átkeltem a tóra épített hídon, ám időm sem maradt a rózsák csodálására, amik körülvettek. Előttem ugyanis egy 3 tornyú épület bontakozott ki. Holdfény csillant a fehér márványköveken, ettől a kastély szinte ragyogott.
Ahogy közeledtem felé, egyre jobban szemügyre tudtam venni. Középen a főépület, hatalmas fakapuval, ezt egy-egy fal kötötte össze a két toronnyal, amik hatalmas rózsaablakokkal magasodtak az égig.
A márványlépcsőn felsétáltam a kapuhoz, ahol megkönnyebbülve rogytam térdre.
- Megmenekültem.
A világ forogni kezdett velem, majd minden újra elsötétült.


Madárcsicsergés? Reggel van?
Lassan nyitottam ki szemeim, ám a vakító napfénytől szinte azonnal vissza is csuktam. Pár próbálkozás után már, nem sült ki a retinám az erős fénytől, így sikerült megpillantanom, hol is vagyok.
Hogy a fenébe kerültem ide?
Oldalra fordulva, ismeretlen karamellbarna tincsek kerültek látószögembe. Halk mormogás, majd álmos zafírkék íriszekkel néztem farkasszemet.
- Felébredtél? – hangzott a halk kérdés, azonnal eltüntetve minden álmosságom.
- Mi a? – ugrottam hátra, lezuhanva az ágyról.
- Jól vagy?
Nyomban hozzám sietett, azonban közelségére hátrább csúsztam a földön. Teljes testemben átfagytam mereven bámulva az idegent. Egészen a mögöttem levő ágyig húzódtam, reszkető karjaimmal átkarolva felhúzott térdeimet.
- Mégis ki a fene vagy?
- Bocsi, nem akartalak megrémiszteni!
Ismételt közeledésére szorítottam fogásomon. Arcomat térdemre hajtottam és próbáltam olyan kicsire összehúzódni, amennyire csak lehet.
Ajtócsukódást, cipőkopogás követett, ami egyre hangosabbá vált.
Amint elhallgatott, óvatosan felemeltem arcomat ráismerve az előttem állóra. Az ismerős arc láttán, rögvest felugrottam. Egyből hadonászni kezdtem a nálam két fejjel magasabb fiatalemberre, szívrohamom okozójára.
- Anya?! Mégis hol vagyunk? Mi ez a szerelés? Ő ki?!
- Lassabban. Ilyen gyorsan képtelen vagyok válaszolni. – sóhajtott mielőtt fehér köpenyét hátra lendítve leült az ágyra, ahonnan az előbb csábosan kiestem. Topánkába bújtatott lábát kecsesen a másikra rakva húzta lentebb ceruzaszoknyáját, majd térdére fonva karjait bólintott.
- Kezdjük az elején.
- Ő ki a fene? – böktem fejemmel az idegenre, aki kínosan dörzsölni kezdte a tarkóját.
- A nevem Váradi Derek, Váry doktornő munkatársa.
Lágy, mégis férfias hangja egész nyugtató… lenne, ha éppenséggel nem kaptam volna tőle kisebb strokeot.
- Munkatárs? Doktornő? – fogtam fel a kapott információt, anyámnak szentelve figyelmemet.
- Ez itt a munkahelyem, a Wiccaches. Én vagyok az iskolaorvosa.
- Iskola?
- Igen. Régen itt tanultam, miután végeztem, maradtam dolgozni. Hajnalban értesítettek, hogy egy ájult lányt találtak, ezért azonnal idejöttem. Váradi tanárúr volt az, aki megtalált behozott téged az orvosiba végül egészen mostanáig figyelt rád.
- Tényleg?
Nagyokat pislogva fordultam az említett felé. Éreztem amint a vér egészen a fejem búbjáig szökik, gátolva bármelynemű racionális gondolatot.
- Észrevettem, amint a földön fekszel. Az arcod csupa vér volt, a kezeddel együtt. Azonnal idehoztalak. Szégyenemre időközben elaludtam. Sajnálom. – mosolygott.
Barom! Még anyám munkahelyén is képes vagyok teljesen lejáratni magam.
Tekintetem másodpercek töredéke alatt sütöttem le a fehér járólapot bámulva. Torkom kiszáradt, kezeim pedig nyomban felsőm irányába kaptak. Ujjaim egy másodpercet sem vesztegetve kezdtek vad tépkedésbe, kinyújtva az anyagot.
- Elnézést kérek a goromba viselkedésemért.
Várjunk csak… Vér? Mégis hogyan lettem véres?
Kezeim mozdulatlanná dermedtek, gerincem mentén borzongás futott végig. Agytekervényeim lassan forogni kezdtek, miközben a történteket próbáltam felidézni.
Lehetséges? Amikor a fának borultam felhasíthattam a bőrömet? Emlékszem, utána az arcomhoz is hozzáértem.
- Minden rendben? Netán rosszul érzed magad?
- Vivian.
Azon nyomban feleszméltem, mikor anyám hangját egészen közelről érzékeltem. Mellettem térdelt arcán tökéletesen kivehető félelemmel.
Miről volt szó? Miért vág ilyen rémült képet?
- Jól vagyok. – erőltettem egy vigyort a képemre, mielőtt a férfi felé fordultam. – Köszönöm amiért segített nekem. És elnézést, amiért tiszteletlenül viselkedtem önnel.
Gyanús nekem ez a fazon. Mégis mi a fenét keresett kint az éjszaka közepén? Valami itt nagyon bűzlik.
- Kérlek ne magázz, attól olyan öregnek érzem magam.
Tekintetem végig futtattam rajta barna bakancsától kezdve az utolsó hajszáláig. Akárcsak az előbb, most is a tarkóját dörzsölte, miközben pillantása ide-oda cikázott, egy percre sem nézve szemembe. Fehér ingjének felső sora kigombolva, alja összegyűrve lógott rajta, felhajtott farmerjának szára sárfoltoktól díszelgett. Pillantásom ismét felfele vezettem, összekasztva a férfiéval, amit rögtön el is kapott.
- Rábízhatlak egy kicsit a tanárúrra, amíg hazamegyek? – kelt fel anyu, átölelve engem.
- Tessék? – toltam el magamtól hitetlenkedve. – Egyedül? Velem mi lesz?
- Maradsz pihenni. Valamint itt fogsz tanulni. – ezt olyan nyugodtan mondta, mintha csak az időjárást közölte volna.
- Rosszul hallottam? Na és Sabrina? Mi van azzal, hogy a gimit befejezem? A barátaim anya! Megint mindenről te döntesz a véleményemmel nem törődve!
- Váry Vivian! Elég legyen a hisztiből kisasszony! Itt maradsz! A döntésem végleges. Fogadj szót Váradi tanárúrnak!
Hátat fordított, ezután kimasírozott a helyiségből, spékelve egy jó erős ajtócsapódással. Mintha csak ezzel pecsételte volna meg kijelentését. A sokktól nem kaptam levegőt, egyszerűen az ajtóra meredtem. Azonban nem sokkal később már valami egészen más érzés lépett helyébe, a tehetetlenség. Utáltam ezt az érzést. Amikor pedig leesett, totál nem vagyok egyedül, még egy kis szégyen is társult mellé, csak hogy még érdekesebb legyen a szituáció.
- Ezt nem hiszem el. - ledőltem az ágyra, arcomat a párnába temetve. Sosem éreztem magam ennyire szarul. – Elnézést, amiért ezt látnia… – csuklott el hangom, könnyeimmel küszködve.
Remek, csak jobban lejáratom magam! Neki állok pityeregni, mint valami óvodás.
Szemeimet összeszorítva próbáltam leküszködni a torkomba felgyülemlő gombócot, mielőtt bőgnék.
Nem mutathatok gyengeséget. Erősnek kell lennem. Muszáj!
- Hidd el, anyukád jót akar.
Suttogta hajamhoz érve, amitől azonnal kővé dermedtem. A hatalmas gömböc egy szempillantás alatt tűnt el, minden izmomat pattanásig feszítve. Érzékeim kiélesedtek, felkészülve minden eshetőségre. Éreztem, amint lassan visszahúzza kezét, mielőtt hebegni kezdett.
- Szeretnéd, hogy magadra hagyjalak?
Aprót bólintottam, ezután éreztem, ahogy felemelkedik az ágyról. Lépéseit ajtócsukódás követte. A fémes kattanásra teljesen ellazultam, ezt követően elcsuklott hangom. Halkan felzokogtam.
Ezt elcsesztem. Rohadtul elcsesztem mindent! Sabrina mellett kellett volna maradnom. Ki fogja őt megvédeni? A picsába is!

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, de mikor felültem, a nap már jócskán a horizont fölé emelkedett.
Felegyenesedve az ágyon, jobban szemügyre vehettem a helyet.
Elég takaros, meg kell hagyni. Az ajtóval szemben található egy asztal. Tőle balra gyógyszeres, kötszeres plusz egyéb orvosi cuccokkal telepakolt szekrények. Balra a falmentén, valamint azzal szemben is tíz-tíz ágy. Mindegyik körül elhúzható függönyök, adva a pácienseknek némi magánszférát. Hatalmas ablakok engednek be kevés fényt, ezzel megvilágítva az amúgy fehérre festett helységet, ahol szúrós gyógyszer szag helyett, levendulaillat tölti ki a levegőt.
Mindjárt elhányom magam. Émelyítő virágillat. Ez jellemző anyámra.
Merengésemet kopogás szakította félbe. Testem megfeszült, ahogy tekintetem az ajtóra siklott. A tanárúr kukkantott be, ezután közelebb jött, a mellettem lévő ágyra ülve. Tüstént felkaptam egy kispárnát, arcomba nyomva.
- Hogy érzed magad? – suttogta félve.
Válaszként bólintottam egyet, még mindig takarva magam a párnával.
- Sajnálom amiért megrémisztettelek téged. Tudod az öcsém gyakran pityeredett el, ezért már reflexszerűen mozdul a kezem. Szörnyen sajnálom.
Ezúttal fejrázást kapott tőlem, amitől hatalmasat sóhajtott. Lassan felemeltem arcom, párnám mögül figyelve őt.
Talán mégsem ő rabolt el. Ahhoz túlságosan is naiv. Ráadásul folyamatosan a tarkóját piszkálja. Ideges és ezt egyáltalán nem tudja elrejteni. Ha képes lenne embert rabolni, akkor ilyen általános hibát sem vétene. Viszont a kérdés még mindig fennáll. Mit keresett kint az éjszaka közepén, amikor már mindenki alszik?
Egyelőre csendben maradok és megfigyelem. Talán kikotyog valami hasznosat.
- Elnézést kérek… - suttogtam pulcsim alját markolva.
Meglepetten kapta fel tekintetét. Szemeiben megbánás keveredett aggodalommal, ahogy rezzenéstelenül meredt rám. Intenzív bámulásától, azonnal a hófehér lepedőre terelődött minden figyelmem.
- Miért kérsz bocsánatot? – nyögte ki döbbenten.
- Amiért úgy kibuktam. Fogalmam sincs mi ütött belém.
Nem azt mondtam, hogy csendben maradok? Mégis mi a franc ütött belém? Vivian állj le! Fogd be! Egy szót se többet!
- Ugyan, emiatt aztán igazán nem kell aggódnod. Mindenkivel megesik néha.
Ismét felnéztem rá. Lágyan mosolygott, amit lassan viszonoztam, ezt követően pedig újra képembe nyomtam a párnát.
- Van kedved beszélgetni, hogy elüssük az időt? Ha nem akarsz, az se baj! – birizgálta tarkóját ismételten.
Egész rendes fickónak tűnik. Talán nem kell annyira tartanom tőle. Talán…
- Dehogyis! Mármint, szeretnék ismerkedni! Ez milyen félreérthető! – morogtam homlokon csapva magam, mire a tanárúr halkan kuncogott. – Ami az előbbit illeti.
- Nyugi, a kettőnk titka marad. – kacsintott rám, teljesen meghökkentve.
A létező összes melegség, ami eddig az arcomban volt, most egy pillanat alatt távozott egész testemből. Szorítottam fogásomon, lassan hátrálva. Ez a közvetlenség a frászt hozza rám.
Miután kellő távolságot értem el közöttünk, óvatosan előbújtam védelmem mögül.
- Még sohasem találkoztam hozzád hasonlóval, azt biztosra állíthatom.
- Ezt, hogy érti?
- Ne aggódj, nem akarlak keresztben lenyelni téged. – kuncogott – Ha tovább hátrálsz még a végén ismét a földön kötsz ki.
- Nem bízom magában.
- Sejtettem. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy ezt a képembe is mondod. Azt hittem félénk vagy hozzá. Mellesleg nyugodtan tegezz engem.
- Elnézést Váradi tanárúr, de nem állunk olyan közel egymáshoz.
- Elárulod nekem, miért tartasz potenciális veszélyforrásnak?
- Túl közvetlen. – böktem a vigyorgó férfira, mire ismét halk nevetésbe kezdett – A könyvekben a maga féle emberekről derül ki a végén, hogy valójában hidegvérű pszichopaták.
Egy pillanatra befejezte a mosolygást, mire a hideg is kirázott.
Tudtam! Ki kell innen jutnom! Leütöm valamivel aztán…
- Nagyon érdekes egy lány vagy. – nézett vérfagyasztó komolysággal, mielőtt égtelen nevetésbe kezdett. – Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer egy diáklány ilyet fog rám mondani. Vagy úgy egyáltalán bárki.
Mi történik? Miért törülgeti a könnyeit?
- Nem hinném, hogy ennyire vicces lenne, amit mondtam.
- Tudod Vivian azért viselkedek ilyen közvetlenül, mert még diák vagy.
- Akkor ezek szerint pedofil? – kaptam kezem szám elé, mereven rá bámulva.
- Jesszusom dehogyis! Mégis milyen könyveket olvasol te egyáltalán?
- Krimit.
- Azt gondoltam.
- Maga nem szereti ezt a műfajt, igazam van? Amint kimondtam megremegett a szája széle.
- Nagyon ügyes megfigyelés kicsi nyomozó. – vigyorgott. - Eszembe juttatod azt a híres brit detektívet. Hogy is hívták?
Miért ugrott be azonnal az a hülye szőke? A fejemben hallom, amint azon az idióta becenéven hív.
- Sherlock Holmes.
- Igen ő! – csillant fel szeme, ahogy tenyerébe csapott.
- Ez a név örökre üldözni fog… - nyögtem, fejemet fogva.
- Mondtál valamit? Nem hallottam rendesen.
- Ha lehet ne emlegesse ezt a nevet többször.
Arcára meghökkentség ült ki azon nyomban, közben kíváncsisággal teli zafír íriszeivel vizslatott. Miért ilyen kíváncsi ez az ember?
- Egyszerűen ne és kész. Mi lenne, ha nem bámulna? Rettentően zavaró.
- Te mindig ilyen vagy? – mosolygott ismételten.
Ezen az emberen nem tudok kiigazodni! Egyszerűen képtelenség!
- Milyen?
- Őszinte. Ráadásul remek megfigyelőképességgel rendelkezel, mégsem veszed észre a legszembetűnőbb dolgokat. Folyamatosan gyanakvással fordulsz másokhoz, még akkor is, ha egyszerűen kedvesek akarnak lenni. Olyan kiismerhetetlen, fogalmam sincs mit mondasz, vagy teszel legközelebb.
- Ezt én is mondhatnám! – dobtam le pajzsomat, karomat magam előtt összefonva – Maga egyszerűen kiszámíthatatlan! Alig ismer és olyan közvetlenséggel kezel, mintha örökbarik lennénk. Nem tudom hova tenni a kedvességét…
- Mi lenne, ha először is elfogadnád azt? Csak annyit kell tenned, hogy megbízol bennem.
- Kizárt dolog.
- Anyukád rám bízott, ez nem elég indok?
- Ő túl naiv, ha ilyenről van szó. – sóhajtottam – Engem kell meggyőznie.
- Rendben. Mit szeretnél tudni?
Mi van? Ennyi? Ilyen egyszerűen beleegyezett?
- Maga nagyon furcsa egy férfi…
- Ha nem is bízol bennem, lehetne, hogy tegezel? Hiszen még csak most töltöttem a huszonötöt.
- Legyen.
Törökülésbe helyezkedtem, kezemet ölemben összekulcsolva. Lassan végig mértem, ezután feltettem az első kérdésem, ami úgy tűnt meglepetésnek bizonyult számára.
- Van testvéred?
- Egy öcsém. – ja tényleg, hiszen mondta. - Körülbelül olyan egyidős lehet veled. Szeptemberben tölti a 17-et.
- Hogy hívják? – faggattam tovább.
- Viktor. – a vigyorom azonnal lefagyott a képemről. – Valami gond van?
- Pont így hívják az egyik barátomat. – mosolyogtam, ahogy eszembe jutott. Ám azonnal le is töröltem a képemről.
Fenébe is! Most én kérdezek, miért kellett válaszolnom?
Tekintete egy pillanatra elmerengett, majd teljesen megkomolyodott.
- Véletlenül nem CVG az iskola neve?
- Ezt honnan tudod? – vontam fel szemöldököm.
Egy pillanat… Hiszen Vik vezetékneve nem…
- Váradi Viktor az öcsém, oda jár.
- Az egyik legjobb barátom bátyja a leendő tanárom! – pislogtam, mint hal a szatyorban. – Az lehetetlen! Hiszen nem is hasonlítotok!
Jézusmáriaatyaúristen! Ez mégis hogyan történhetett? Soha nem említette, hogy van egy testvére. Eddig azt hittem egyke. Most meg…
- Igen, ezt már mondták egy páran. – vakarta tarkóját ismét. – Ezek szerint te vagy az a lány, akiről annyit mesélt! Szinte be sem áll a szája, ha szóba kerülsz.
- El tudom képzelni miket… Ha elmesélem neki, lehet ő is…
- Sajnálom.
Ezzel az egy szóval, valamint a szemében csillanó szánakozással minden reményem elszállt. Mint akit jó erősen fejbe vágtak a valósággal. 
- Sejthettem volna.
- Hidd el, találkoztok még. – mosolygott bíztatóan, majd témát váltott. – Én jövök! A kisasszony egyke?
- Azt hittem én kérdezek. – vontam fel szemöldököm. – Vagy netán rosszul emlékszem?
- Az előbbi lendületből arra gondoltam, már elnyertem a bizalmad.
- Ha sokat vakarod a nyakad, a végén még sebes lesz.
- Én…
Érik a paradicsom sha-la-la-la-la!
Égtelen nevetésemtől azon nyomban rájött, szórakozom vele.
- Ez aljas húzás volt!
- Bocsi. – kuncogtam, mielőtt folytattam. – Van egy húgom.
Vajon Sabrinával minden rendben van? Anyu semmit sem mondott. Őt ismerve biztosan aggódik amiért fogalma sincs semmiről. Valahogy beszélnem kell vele.
- Mi ez a fancsali kép?
- Sabrina… a tesóm. Aggódom érte. Mindig mellette voltam.
- Vivian, hidd el minden rendben lesz. Anyukátok gondoskodik róla, hogy biztonságban tartózkodjon.
- Remélem.
- Mesélj az előző sulidról! – terelte gondolataim újból más irányba. – Az öcsém alig beszélt róla. Ha mondott is valamit, csak a barátairól volt szó. Főleg arról az egy szem lányról, aki képes a srácokat két perc alatt a földbe döngölni.
- Az a hülye. - csaptam magam ismételten homlokon, amit tanci nagyon mulatságosnak tartott.
- Nyugalom, csakis jót hallottam rólad.
- Ezek után nehezen tudom elképzelni. – forgattam szemem – Igazából alig történt valami, azon kívül, hogy az osztály kész röhej volt. Klikkekre oszlottak és ezek a csapatok utálták a többit. Ha egyikbe sem tartoztál, akkor te lettél a közellenség.
- Erről azt hiszem hallottam tőle. A ti kis csoportotok az egyik ilyen célpont.
- Csak volt… Most már nem tartozom oda. – horgasztottam le fejem. Éreztem ahogy szemeimet újból mardosták a feltörni készülő könnyek. Tenyeremet arcomra csaptam, olyan erősen tuti biztos nyomot hagyott.
Tanci szemei elkerekedtek, száját résnyire nyitva, bámult előre. Ajkaim vékony vonallá préseltem, majd egy kósza cseppet ledörzsöltem arcomról. Tekintete, valamint mosolya ellágyult, kobakomra helyezve kezét.
- Biztosan összefuttok, fel a fejjel. Sőt abban is biztos vagyok, hogy itt is remek barátokat szerzel.
Azonnal hátra hőköltem, mire ismét bőrét mardosta.
Ehhez sohasem fogok hozzászokni.
- Bocsi. Megszokás. Nem nagyon tűröm meg az emberek érintését.
- Vettem az adást. – bólintott – Nincs több vigasztalás. Kérdezz.
- Barátnő? – ettől teljesen zavarba jött.
Ó, ez érdekes.
- Nincs, de…
- Igen?
- Érdekel egy lány.
- Mesélj róla! – pattogtam, mosolyt csalva arcára.
- Van ilyen aranyos éned is?
- Mesélj a kiszemeltről!
- Igenis asszonyom! – szalutálásán szememet forgattam.
Látszik, hogy rokonok.
- Ő is itt tanít. Igazából, idén kezdek és az igazgató behívatott. A lány szintén most kezd, ezért velem együtt lett behívva.
- Szerelem első látásra, de édi! – kezdtem cukkolni, erre egy árnyalattal vörösebb lett az arca.
- Nem nevezném szerelemnek, inkább csak érdeklődés. Arca leginkább egy tündérére hasonlít, ráadásul az az édes virágillata…
- Érdeklődés, mi? – vettem elő mindentudó vigyoromat, ennek hála tancibá paradicsomszindrómát kapott. – Beszéltél vele, vagy csak nyálcsorgatva bámultad?
- Váltottunk pár szót. Nem éppen beszédes típus. Még a végén elriasztottam volna.
- Jesszusom! – csaptam magam homlokon, olyan erősen, szerintem mérföldekkel arrébb hallották a csattanást. – Egyszerűen csak zavarban volt, mert egy jóképű fiatalemberrel csevegett. Ne legyél már ilyen szerencsétlen!
- De… várjunk! Úgy gondolod, hogy jóképű vagyok?
- Töröld le a vigyort a képedről. – motyogtam lángoló fejem lehorgasztva. - Mész azt beszélsz vele! Most. – ugrottam fel húzva őt is, majd elkezdtem az ajtó irányába tolni.
- Azt mondta Tamara figyeljek rád! – akadékoskodott, ezért erősebben taszigáltam.
- Nyugton leszek! Szépen csendben figyelem, nehogy elbaltázz valamit.
Amint nagy nehezen sikerült kilöknöm a kijáraton, apró helyiség fogadott, egy paddal a bal oldalon, felette fogassal.
Mikor újabb ajtón voltunk túl, egy padlózott, faburkolatos folyosóra jutottunk, ahol az orromig alig láttam. Rejtélyes kék derengés pislákolt a fal mentén, ami kísértetiessé tette az egészet. Nyugati irányban egyre sötétedett, míg jobbról kellő mennyiségű fény áradt.
- Hol találjuk a szerencsés hölgyet? Hogyan jutunk oda?
- Nem tudlak lebeszélni, igaz?
- Nope. Tehát merre? – ragadtam karon, várva az utasításokat.
- Nagy valószínűséggel a tanáriban lesz, mivel be kell rendezkednie. Látod átlósan azt az üvegajtót? Arra...
- Nyomás! – indultam előre, rángatva a sóhajtozó Dereket.
Az üvegajtón kilépve, frissen nyírt fű illata csapta meg orrom, közben a szél játékosan bele-bele kapott hajamba. A látvány, ami fogadott leírhatatlan.
Fehér márványoszlopok sorakoznak két oldalról, közrefogva a macskaköves utat, ami egy újabb üvegajtóhoz vezet. Felettünk, szintén fehérmárványlap pihent az oszlopokon. Átlesve két pillér között hatalmas zöld gyep fogadott, néhol egy-egy paddal.
Belépve, egy igencsak világos, bordó falú helyiségben kötöttünk ki.
A falak mentén szinte végig, óriási ikerablakok sorakoztak, a fal mondhatni üvegből állt.
Felnézve, a szám ismételten tátva maradt.
Az éjszakai csillagos égboltot pillantottam meg, az unalmas fehér plafon helyett.
A nagy ámulatban majdnem hátra estem, ezért inkább újra előre fordítottam tekintetem. Pontosan a terem közepén hatalmas csigalépcső vezetett az emeletre. Aranyszínű korlát vette körül a fekete fokokat, védve, hogy a hozzám hasonló szerencsecsomagok, ne boruljanak le.
Közelebb érve észrevettem, hogy az egész, a fekete-fehér márványpadlóba vésett mélyvörös pentagrammból indul.
Mögötte egy hatalmas fakapu büszkélkedett, szembe velünk a hely túlsó végében.
Tovább haladva, egy-egy folyosó nyílt két oldalt.
- Ezek a folyosók, hova vezetnek?
- A bal oldali a tanárikar hálókörzetébe, a jobboldali tiltott rész.
Érdekesnek tűnik…
- Felejtsd el Vivian. Azt a folyosót őrzik, senki sem mehet a közelébe.
- Fogalmam sincs miről beszélsz.
- Hát persze. – röhögött. – Mert úgy ismerlek.
Egyenesen, a folyosó keskenyebbé vált.
Egy-egy terem helyezkedett el a helyiség végében két oldalt.
A baloldali ajtó felett óriásbetűkkel ez állt: IGAZGATÓ
Oh, szóval erről a helyről beszélt!
- Megérkeztünk! – fékezett le, mire értetlen fejjel meredtem rá. – Ez az. – bökött a párhuzamosan lévő ajtóra, ami fölött ugyanolyan betűkkel állt a következő: TANÁRI
- Mégis mire vársz? Tapsra? Menj! Beszélj vele! – löktem kissé az ajtó irányába.
- Veled mi lesz?
Mikor ismételten vakargatni kezdte tarkóját oldalra mutattam.
- A lépcsőn leszek. Sok sikert! – löktem be.
- Szia Nina…
Még hallottam tanci hangját, mielőtt vigyorogva elindultam arra amerről az előbb jöttünk.
A nyitott ablakokon keresztül lágy szellő fújt be, és halk madárcsicsergés hallatszódott, mely teljesen elfelejtette velem a tényt, február van.
Lehuppantam a lépcsőre, Derekre várva.
Hátradőltem, a csillagos boltozatot kémlelni, mikor valami érdekesre figyeltem fel.
Az mi a csuda? Lift? Lift köré építettek lépcsőt? Ennek mi értelme volt?
Azon tanakodva, milyen elvetemült talált ki ekkora marhaságot, ravasz terv öltött formát az elmémben.
Azt mondtam a lépcsőn leszek… Azt nem, melyik részén.

3. Fejezet

Azon kaptam magam, amint egy hatalmas tó rezzenéstelen tükrét bámulom.
Hogy kerültem ide? Mi ez a hely?
Épphogy előre léptem a vízbe, egy kéz ragadta meg hátulról vállamat, megállítva.
- Hova ilyen sietősen?
- Eressz el! – sziszegtem. – Az egész a te hibád!
- Ez fájt. – kuncogott, mielőtt maga felé fordított. Éjkék szempár fúródott tengerzöldjeimbe – Tehát hova is készülsz? Komolyan utána akarsz ugrani?
- Mert mégis mit kellene csinálnom? Ő a nagymamám!
Mi a fene folyik itt? Ki ez az alak?
- Akiről két évvel ezelőtt még nem is tudtál, hogy létezik. Az Oxykról nem is beszélve.
- Pontosan ezért nem hagyhatom őt most cserben! Két éve hagytam, de ezúttal másképpen lesz! – fordítottam neki hátat eltökélve magamat.
- Ó, ebben kételkedem. – éreztem hatalmas taszítást, mielőtt a hideg vízben landoltam.
Elkezdtem kezemmel felfele evezni, de a felszín egyre távolabb került tőlem, mígnem teljesen elnyelt a sötétség.
VIVIAN!
Ordíts hangosabban pls, te nagyon gyökér! Hátha a bal mellé, a jobb fülemre is nagyothalló leszek!
Mi történt? Mi volt ez az előbbi?
Teljesen kikapcsoltál. A szokásosnál jobban.
Remek! – tápászkodtam fel a földről és nyomban ledermedtem.
A ruhám teljesen átázott. Hajamból is víz csöpögött.
Mi a fészkes fene folyik itt? Mint akit nyakon öntöttek egy vödör vízzel.
Minden oké?
Persze, csak elbambultam és pofára estem a lábamban.
Igazán odafigyelhetnél! Egyszer kitöröd a nyakad!
Jól van na. Nem mindenki lehet olyan, mint te.
Vivian, anyu nem úgy gondolta…
Tudom.
Inkább nem szólok arról, amit láttam. Először nekem kell rájönnöm, mit jelent.
Valami történik körülöttem, fogalmam sincs mi, de nem tetszik…
Átvedlettem ázott ruháimból, majd hajamat törölközőbe csavarva elterültem az ágyamon. Mennyezetemet bámultam agyalva az imént látottakon.
Mi a fene lehetett ez az egész? Oxy… Ezt a nevet mondta nekem az ismeretlen. Teljesen úgy viselkedtem, mint aki ismeri, pedig esküdni mernék rá, hogy életemben nem láttam még. Azok az ébenfekete tincsek mégis, mintha valahonnan… Ki kell derítenem ki volt az!
Rábólintva a fejemben lezajlott eszmecserére önmagammal, a telefonomat kezdtem el nyomkodni.
Insta, semmi érdekes. Messenger, kein üzenet.
Vivian! – sikított elmémben Sabrina, mire a telómat elhajítva, azonnal felugrottam. A hirtelen rám tört szédüléssel sem törődve, a szomszéd szobába rohantam.
- Mi történt? – meredtem a földön heverő húgomra.
Vállig érő aranyszőke haja, kócosan lógott riadt mogyoróbarna szemébe, amelyben most jobban látszódtak az apró arany pöttyök. Festékfoltokkal tarkított narancssárga trikója, valamint fehér rövidnadrágja ziháltan lógott rajta. Babarózsaszín mamusza pártalanul helyezkedett el lábán, valamint az ágya mellett.
Leguggoltam, ő pedig hozzám bújva az ablakra mutatott. Még éppen sikerült egy pillantást vetnem a semmivé váló feliratra az üvegen.
- Ez mi a fene volt?
- Fogalmam sincs. Egyszercsak megjelent az a fura szöveg a semmiből. – reszketett karjaimban.
Teljesen sokkot kapott. Zihálva vette a levegőt, erősen markolva vállaimat, körmei egészen a húsomba vájtak. Szorítottam ölelésemen, hátát simogatva, miközben egyre csak az ablakra meredtem. Teste megremegett, hangja elcsuklott. Lassan megéreztem könnyeit is pólómon. Ismét kudarcot vallottam. Figyelnem kellett volna rá…
Mikor már nem hallottam a zihálását, lassan eltoltam magamtól, mélyen szemébe nézve.
- Emlékszel az ábrákra?
Bólintott, ezt követően próbált felállni, sikertelenül. Asztala felé pillantott, amin nyitott rajzfüzete hevert. Elengedtem, ezután kezébe adtam a füzetet. Lapozott, ceruzát ragadott s alkotni kezdett. 1 perc múlva már a fura jelekkel teleírt fehér felületet lestem.
A rúnákhoz hasonló, de mintha valahol láttam volna ezelőtt.  
- Lehet anyu többet tud!
Gyere fel!
Éppen, sikerült bontanom a kapcsolatot, a 159cm magas nő berontott szöszke ajtaján sötétkék mackónadrágban, valamint fehér trikóban, melyen észlelhetők a vacsora nyomai.
43 éves létére bír szaladni, ha szükséges és ebben kissé kerekded alakja sem akadályozza.
- Mondtam nektek, tilos a telepátia! – igazgatta félig lecsúszott piros papucsát, közben tekintete a kezemben tartott papírra siklott.
Csokoládészínű íriszeiben felismerés, ezt követően rémület csillant, mindeközben idegesen beletúrt sötétbarna vállig érő hajába. Vonásai 30 évet öregedtek egy pillanat műve alatt. Ajkai elnyíltak szavakat formálva, de hangja torkán akadt.
- Van ötleted, mik lehetnek ezek? – nyújtottam felé a lapot, utóbbi kijelentését teljesen figyelmen kívül hagyva.
- Fogalmam sincs. Honnan szedted őket? Újabb könyvből? – próbált mosolyt erőltetni arcára, tekintete oda-vissza cikázott.
- Biztos?
- Tuti. Sohasem láttam még ehhez hasonlót. Ennyi? Mehetek főzni? – a választ végig sem hallgatva fordított hátat, sietősen távozva az emeletről.
- Titkol valamit… – ültem le az ágyra, ahol szöszke is helyet foglalt.
- Ki kell derítenünk mik ezek! – bökött a mintákra, én pedig válaszul bólintottam.
Az elkövetkezendő pár órában a jelek után kutattam hátha az internet sikeresnek bizonyul. Azonban ezt a csatát is elvesztettem.

Másnap az ébresztőm előtt fent voltam és 5 perc alatt összekaptam magam.
A hajam magas copfba kötöttem, puha sötétkék pólóm, fekete kapucnis pulcsira, pizsama shortomat, bélelt cicanadrágra váltottam.
Táskámat, benne a telefonommal, headsetemmel, valamint Sabrina vázlatfüzetével, vállamra akasztottam.
Hugica úgy döntött a nyomozást rám hagyja, ugyanis neki rajzszakköre van. Ennek köszönhetően későn végez.
Ki az, aki szombaton képes iskolába menni?
Elég bizarr látványt nyújtott a tegnapi ablakos jelenet, meg kell mondjam.
Először még aggódtam mi lesz a szobafogságommal, de valahogy Sabrina elintézte ne legyen.
Nem tudom hogyan képes erre, de egyszer kiszedem belőle!
A konyhába érkezve anyám arcára kiült a döbbenet, azon nyomban. Szokásához híven, már majdnem mindennel végzett. Az ebéd készen gőzölgött a gázon, míg ő a mosogatónál dudorászott.
- Vivian minden rendben? Talán beteg vagy? – sietett közelebb vizes kézfejét homlokomhoz nyomva, keresve a nemlétező lázamat.
- Cuki vagy… - töröltem le a habot – Gondoltam beugrom a könyvtárba, hátha érkezett valami újdonság. – magyaráztam, miközben a hűtőhöz léptem.
Az étkező nem éppen hatalmas, ám kicsinek sem mondható. Úgy a kettő között. A folyosóról jutunk ide. Az ajtótól balra a hűtő, jobbra a sarokban a gáztűzhely, mellette a pult, konyhaszekrények, plusz a mosogató található. Persze minden fehér, kivéve a falakat. Azok orgona lilák. Pfuj!
A helyiség közepén egy óriási faasztal helyezkedik el 4 székkel, ami gyakran gátol a mozgásban, ha sokan próbálunk itt mászkálni.
– Dobj egy kanalat légyszi! – szóltam oda anyunak, mikor rájöttem, elfelejtettem hozni magamnak. – Ne szó szerint értsd!
- Épp kérdezni akartam. – kuncogott, miközben átnyújtotta az evőeszközt.
- Köszi.
Belapátoltam az egészet, ezután a mikró órájára pillantottam. 7:35. Remek, kivételesen nem kell rohannom!
Cipőt húztam, köszöntem végül a házból távozva, sétáltam a megállóhoz. Ha lehet annak nevezni. Tábla egy árok mellett. Nem ragadtatták el magukat, az biztos.
Az átkozott csuklós 10 perc késéssel érkezett, felszálltam, bérletet villantottam, végül a hátsó ajtónál foglaltam helyet. Kívülre ültem, míg belülre a táskámat raktam, nehogy véletlenül valaki kitalálja, társalogni szeretne velem.

Mikor beléptem a városi könyvtárba, a megszokott hangulat fogadott.
Egy hatalmas bordó teremben találtam magam, ahol az orromig alig láttam fényforrás híján. Elég lepukkant hely, de ez is életkorát tanúsítja. Bentebb haladva, folyamatosan tüsszögtem a por, valamint dohos könyvszag miatt. Olyan a levegő, mintha a város összes lakója itt dohányozna. Egyszerre. A padló minden megtett lépésemnél recsegett, látásom egyre inkább csökkent. Egy sötét keskeny folyosón lépkedtem, mikoris pofára estem.
- Mi a jó édes… - vettem elő telefonomat, vakuval rávilágítva lábamra. Egy hatalmas nagy lyuk tátongott a rozzant fában. - Valaki jár még ide, rajtam kívül? – kiáltottam fel óvatlanul, ezzel az összes földön lévő koszt a képembe fújva, újabb tüsszögőrohamot előidézve.
Nagy nehezen talpra álltam prüszkölve, pillanatokkal később pedig egy, már kicsivel világosabb terembe érkeztem.
Plafonig érő polcok sorakoztak egymás mellett, különböző féle-fajta olvasmányokkal tömve. A helyiség hátuljában egy ósdi fa csigalépcső vezetett az emeletre, ahol újabb szekrények találhatók.
Felbaktattam, a sarokban találva a keresett személyt.
Derékig érő sötétszőke haja most is egy copfban pihent fehér ingjének hátulján, amit farmernadrágjába tűrt bele. Cipősarkának koppanása töltötte be a csendet, ahogy karcsú hölgy ide-oda mászkált egyesével visszapakolva a köteteket a meghatározott helyükre.
Csendben figyeltem tevékenykedését, midőn felém fordult, mogyoróbarna szemeivel kiszúrva. Apró sikkantással szökkent hátrébb, a könyveket magára borítva.
Kuncogva mellé léptem, ezután kezemet nyújtva felsegítettem.
- Sosem változol. Elég ügyetlen tudsz lenni. – megjegyzésemre, szimplán egy morgást kaptam.
- A te hibád! Folyton rémisztgetsz! Kényszert érzel az állandó settenkedésre, vagy csak nálam csinálod ezt? – igazgatta olivazöld keretes, ovális szemüvegét, ami a becsapódás következtében csúszott le apró orráról. Vele szemben állva, pont a válláig érek a 168 centimmel.
- 30 éves létedre, halálra rémülsz mindentől.
- Nem is igaz! – háborodott fel, könnyeket csalva szemeimbe.
- Kezdem érteni a sok hódolót… Gyakrabban mutogathatnád az aranyos oldalad.
- Ezt már megbeszéltük.
- Tudom Anna, a férfiak mind állatok.
- Pontosan!
Reménytelen…
- Ez alkalommal mi járatban?
- El is felejtettem! – kaptam észbe, s mihelyst előszedtem tatyómból a füzetet, kezébe is nyomtam. – Tudsz valamit ezekről a jelekről? Gondolom valamilyen írásmód.
- Életemben nem láttam ehhez hasonló betűket… - vizsgálta hümmögve. Tekintetében kihívás csillant, tova sprintelve a helyiség túlsó végébe. Még egy ideig láttam, azután eltűnt akár a kámfor.
Nevetve követtem kattant könyvtárosnőnket, aki nagyvalószínűséggel nyomban belevetette magát az irományok tömkelegébe. Közelebb érve, sejtésem beigazolódott.
- Tied a lenti rész! – kiáltott a dokumentumok közül, mire fejemet csóválva fogadtam szót utasításának.
Igenis asszonyom!
- Üdv kedves barátom! Régen találkoztunk. Mizujs? – köszöntem a köhögőrohamnak, mely ismét elkapott. – Hol kezdjem…
A földszint közepén ácsorogva néztem először napfényes oldalra, majd a sötét mélységbe. Végül a szoba világosabb fele mellett döntöttem.
Déli irányba haladva fokozatosan sötétedik a helyiség, a végén pedig, már csak annyira nincs semmi fény, ha látni szeretnél, zseblámpa szükséges. Természetesen itt találhatóak a legérdekesebb olvasmányok. Logikus.

4 óra elteltével sem jutottunk semmire, így gondoltam pihenek egyet.
Én barom, nekidőltem a polcnak, mire az billegni kezdett. Ijedtemben megpördültem, ezzel izomból az arcomba kapva egy tömény faszekrényt, könyvekkel együtt. Hála ennek az összes földön lévő por a levegőbe emelkedett, előidézve az allergiámat.
- Te meg mi a… – sietett hozzám Anna, de a látványtól, ami fogadta, még lélegzete is elakadt. – Ezt mégis…
- Ne kérdezd! Egyszerűen csak adom magam. Régóta ismersz, meg sem kéne lepődnöd a bénázásomtól. Segítenél kikászálódni innen? Nem tudok mozdulni. - nyögtem ki nagy nehezen, két tüsszögés és egy köhögés között.
- Máris!
Elkezdte arrébb hordani a könyveket, s miután már szabadabbá váltam, ketten visszadöntöttük a faszerkezetet. Mintha földrengés rázta volna a könyvtárat, hevertek szanaszét a kötetek. Nagyot nyelve fordultam felé, reménykedve, nem üt agyon amiért kárt tettem a drágaságaiban. Szerencsémre egy szúrós pillantással elintézte, mielőtt a kupac mellé ugrott.
Már majdnem végeztünk, mikoris egy érdekes borítójú könyvön akadt meg a szemem. Felkaptam a földről, ám amikor kinyitottam, a szám is tátva maradt. Az egész ugyanis üres volt. Szó szerint. Semmi. Fehér lapok. Egy átkozott betű sem!
- Te most szívatsz engem?! – bosszankodtam hangosan, melyre szöszke közelebb lépett, s a kezemben tartott tárgyat kezdte fürkészni. – Végre találok valamit, erre tessék!
- Ez érdekes.
Hangos tanakodására, mint ÉRETT 17 éves apró, kecses kezeibe nyomtam, olyan ’nesze baszd meg’ módra. Ennyit a higgadságról édesanyám! Ezt követően folytattam a keresést. Hirtelen felindulásból hátranéztem, helyére pattintva a hiányzó fogaskereket. Talpra ugrottam, megindulva a másik irányba. Azonban a kuncogása sem haladt el fülem mellett.
- Hallottam! – kiabáltam vissza, miközben vakut kapcsolva, a könyvtár legsötétebb zugaiba merészkedtem. Az állottporszag erősödött minden egyes lépésemmel, aminek köszönhetően hamarosan ismét fuldokoltam. Ez volt azonban a legkisebb gondom. Bármilyen nyomot találok, az itt lesz. Hamarabb is gondolhattam volna rá!
10 percbe sem telt, mikoris az előbbihez hasonló irományba botlottam. Izgatottan csaptam fel az első oldalon, ám amilyen gyorsan terült el a vigyor a képemen olyan hamar fagyott is le. Hót üres!
- Rohadj meg! – dobtam dühösen a földre, tovább matatva.
Összesen 7-et találtam az egész könyvtárban. Meglepő, egyikben sem volt egy árva kukk sem. Valami nem stimmel.
- Fene vigye el! A semmiért kutattuk át az egész helyet. – vágódtam le az egyik közeli székre.
Végszóra megcsörrent a telefonom.
- Igen? – fogadtam a hívást.
- Mikor akarsz hazajönni? Már negyed 7!
- Neked is szia… mennyi? – gyors rálestem a képernyőre, alátámasztva az előbbi állítást. – Basszus! 25-kor jön a buszom! 7-re otthon vagyok ígérem! – ezzel kinyomtam. – Anna, megkaphatnám ezeket, ha már úgysem kellenek? – mutattam a ’nyomokra’.
- Felőlem. Hasznát úgysem vesszük. A létezéséről se tudtam. – tömte röhögve táskámba, végül hajamat összekócolva búcsúzott. – Jó éjszakát! Üdvözlök mindenkit!
- Neked is! Átadom! Még egyszer köszi! – intettem vissza a kijárathoz sprintelve, figyelve, fel ne bukjak a folyosón lévő gödörben.
A központhoz érve, zihálva vetődtem le az első padra, ami látószögembe került.
Mostanában nagyon eltunyultam. Ennyi futás kifáraszt. Öregszem.
Mivel kisvárosról van szó, így a könyvtárhoz hasonlóan ez is kissé rozzant terület. A váró falai repedeznek, a padok pedig a mellet, hogy rohadt hidegek főleg télen, kopottak is.
Sőt! Ha levegőt veszel, azonnal tömény cigifüst és parfüm keveréke csapja meg az orrod. Instant hányinger!
A fejem hátravetettem, így kémlelve a lassan, világos, bárányfelhős nappal átalakulását narancssárgás, vöröses naplementén keresztül, sötét éjjé.
- Még mindig elkápráztat… - suttogtam magam elé, azonban rögtön észbe is kaptam.
Nyilvános helyen tartózkodsz Vivian, igazán befoghatnád!
Egy árva lelket sem látok, tök egyedül kuksolok itt, ami egy kissé creepy. Nyugodtan felegyenesedtem, a táskámat, valamint a telómat szorongatva.
Igazán jöhetne már az az átkozott busz!
- Szép estét bogaram… - suttogta valaki a fülembe, mire felugrottam lendítve a kezemet, az illető lecsapására. – Enyje, egy ilyen csinos kislánynak, mint te nem szabadna verekedni.
Szorított fogásán, ezzel körmeit a csuklómba vájta. Hangosan felszisszentem, rángatva kezemet. Miután sikertelenül jártam felnéztem jobban szemügyre véve. Vörös arc, összekócolt őszes haj, tág pupillák, szakadt ruhák, zilált külső, egyenetlen légzés.
Remek! Sikerült pont egy halál részeg csávóba botlanom!
- Eresszen! – próbáltam ismét szabadulni, azonban ő másképp gondolta, sőt a szemétláda még egy perverz vigyort is megengedett.
Pedofil!
- Hagyjon békén! – kiabáltam, ám a szerencse ma ellenem játszott.
Köszi Tükhé nagyon rendes tőled!
- Nyugalom cica, nem harapok.
- Ne érjen hozzám! – szorítottam össze szemeim, ezt követően a fószer fogását, illetve lihegését, már csak rossz emlékként éreztem magamon. Lassan felnyitottam szemhéjaim, kiengedve, az eddig benntartott lélegzetem.
- Maga süket? Azt mondta, engedje el! – morogta mély, hideg, mégis bársonyos hangján titokzatos megmentőm. Ismerős valahonnan.
Full fekete szerelésben állt előttem, zaklatóm pólóját markolva a nyakánál. Sötét pulcsijának kapucnija a fejére volt húzva, gátolva abban, hogy arcát lássam. Testtartása tekintélyt parancsoló, mégis laza, ami fogalmam sincs, miképpen sikerült neki.
- Húzzon innen! – lökte odébb az ittas faszit, mire az tántorogva szelelt tova. - Kislányoknak már ágyban a helyük. – hangjában csengő gúnnyal fordult irányomba.
Az iménti hála érzetem másodpercek alatt méregre váltott, a titokzatos idegen iránt. Közelebb léptem képébe mászva, amitől hátra tántorodott, arcába húzva kapucniját.
- Pillanatokkal ezelőtt még köszönetet akartam mondani, viszont rájöttem, a hozzád hasonló tuskók nem érdemlik meg.
Küldtem felé még egy lenéző pillantást, mielőtt ellépve mellette visszavágódtam a padra. Hátra döntöttem fejem, ezzel megpillantva az időt.
18:40?! A környéken egy árva busz sem ment!
Ismét hátra dőltem, ezzel észrevéve, hol baltáztam el megint mindent.
A másik kocsiállásról indult.
Nyúzottan tápászkodtam fel, átvonszolva magam a túloldalra, közben küldtem anyunak egy rövid SMS-t, mielőtt aggódni kezd.
Szinte teljesen besötétedett, rajtam kívül egy árva lélek sem tartózkodott itt. A bunkója köddé vált.
Eszembe jutottak az előbbi események, melytől azonnal libabőrös lettem. Bár lehet, az időközben lehűlt levegő szintén közrejátszott ebben. Összedörzsöltem kezeim, levegőm fehér felhőként fújva ki.
- Jó estét kisasszony! – szólalt meg mögöttem ismételten valaki.
Ezt nem hiszem el! Remélem nem jött vissza az az állat!
Lassan megfordultam, de aki velem szemben állt, nem az előbbi részeg csávó volt. Sötétség vette körül, fejére fura csuklyát húzott. Ahogy közelebb lépett lebegett utána valami, mintha köpeny lett volna.
Ma mindenki feketében érzi jól magát? Korai halloweenre készülnek, vagy mi a rosseb? Oké ez a helyzet kezd kissé rémisztő lenni.
- Jó estét! Miben segíthetek? – kérdeztem rá, hangom remegett, ami persze nem kerülte el figyelmét.
- Oh ne aggódj, neked nem kell semmit sem tenned, csak maradj nyugton!
Ütést éreztem a tarkómon, majd a már jól ismert sötétségben merültem el.