11.Fejezet

A hét utolsó napja sem éppen olyan sebességgel telt, ahogyan én azt szerettem volna.
Naturológián különféle, fura növényekkel irkáltam tele füzetem, ami tuti nem úgy van írva, ahogy kellene, sőt ezek után a tanárunkra is várnunk kellett. Mellesleg a nyakam teljesen elgémberedett miután 10 percig bámultam a vörösesbarna hajú fickót. Bár elnézve a tarkójukat simogató, vagy éppen fejkörzésekkel sétáló diáktársaim, büszkén jelenthetem ki: nem is vagyok olyan törpe. Damilos szemüvegét fentebb bökte bütykével, mielőtt viharszürke tekintete átsuhant rajtunk. Lassan, komótosan beletúrt copfjából megszökött fürtjeibe, végül lágyan elmosolyodott.
- Felföldi Max vagyok. A csillagászat és jövendöléstant általában a toronyban tanítom, ezért iparkodjunk – azzal a lendülettel pedig orra esett. – A csillagokra!
- Jól érzi magát tanárúr?
- Köszönöm…ohm…
- Lilian. Szigeti Lilian. – tűrt füle mögé egy kósza tincset. – Nagyon örvendek.
Jól látom, hogy elpirult? Mi a fene?
- Köszönöm Szigeti kisasszony! – mosolygott ismét ám a lépcsőnél megtorpant. Ugye nem kell felsétálnunk? – Mivel ez a tanárok lakókörletéhez vezet, így lifttel megyünk a tetejére.
Az osztály ujjongásán a tanárúr jóízűen nevetett, mindezt pedig egy smaragdzöld szempár figyelemmel követte.
A tetejére érve, egy egyszerű kőtorony belsejében találtuk magunkat. A torony rései előtt látcsövek helyezkedtek el, belül pedig kerek asztalok, párnákkal.
Uh, ez izginek ígérkezik…
Igazam lett. Miután bemutatkoztunk, a tanárúr elkezdett különböző csillagképekről magyarázni, amit le is rajzoltunk a füzetünkbe. Legalábbis a többiek. Én világtalanságomnak köszönhetően annyira lemaradtam, a végén már Lilian füzetéből másoltam őket.
Ezt követően démonológián osztályszinten szívatott minket a tanárnőnk.

Jelen helyzetben sötét vagyok, valamint boszorkánytörténelem lesz. Már abból, hogy töri, nem sok izgalmat várok.
A tanárunk egy 30-as évei végén járó hölgy, aki paramétereiben engem hajazott. Középhosszú szőke haja fehér köpenyét súrolva libbent ide-oda, miközben őzikeszemeket meresztett csapatunkra. Kipp-kopp. Verte fel a folyosó csendjét katonás járásával. Úgy kihúzta magát, részvétet nyilvánítottam a gerincének.
Persze az első megszólalása a késéssel kapcsolatban történt a tisztelet fontosságáról pedig kész litániát hallhattunk. A hátralevő 10 percben azonban lágy, dallamos hangján adta le az anyagot, amin nem csak Lilian szunyált be. Mellesleg a tanárnőt Erdősi Melinának hívják, aki természetesen, őszőkeségének az édesanyja. Tényleg nem értem. Két pozitívból lett egy negatív?
- Ezen már egy ideje én is gondolkozom… - súgta oda Lilian, a teremből kifele menet.
- Mi lenne, ha legalább a gondolataimban egyedül hagynál?
- Sajnálom, nem szándékos. Hangos az agyad.
Egy kiadós ebéd után, újúlt erővel indultunk repülni. Éppen az erdőt szeltük át, mikor elég érdekes látvány mellett haladtunk el. Leó, osztályával közösen tanárára várva, ücsörgött a fűben, familiárisaik társaságában.
Rendesen belegondolva, ez az első alkalom, hogy a Szigeti fiút partnerével együtt látom. Apró, nyúlszerű vörös teremtés…
Mi is volt a neve? Á! Gryphon! Egyike a ritka familiárisoknak és...
- Kicseszett géniusz.
- Vivian jössz már? Teljesen lemaradtunk!
Leó figyelme azonnal a hang irányába terelődött, egyenesen rám.
Na basszus! Lebuktam bámulás közben!
- Megyek! – indultam tovább, ám a tanárúr arcán végighúzódó sunyi vigyort még sikerült elkapnom. – Életem végéig hallgathatom!
- Miről beszélsz? És mit bámultál ennyire bőszen?
- Semmi különöset.
- Az Leóék osztálya volt, nem? – kínos csend – Neked bejön a bátyám?
Olyan lendülettel fékezett le, időm se volt felfogni. Nekiütköztem.  Persze kiáltására nevetés tört fel néhány osztálytársamból.
Fülig vörösödve tapasztottam mancsom szájára, mielőtt még több marhaság hagyja el azt. Remélem a suliig elhallatszódott, mert akkor a szobámba zárkózva töltöm életem hátralevő részét.
- Jesszusom Lil, normális vagy?
De hát akkor mit lestél annyira? Totál elbambultál!
Kezeim zsebre vágtam a földet rugdosva, hátha akkor kevésbé lesz kínos a szitu. Pár percig még csendben bámultam lábamat, mígnem sóhajtva folytattam.
- A familiárisát néztem… Mivel még egyszer sem láttam vele elfogott a kíváncsiság.
- Mindig elfelejtem, hogy egy helyen nőttünk fel.
Fancsali mosolyra húzta ajkait, nagy valószínűséggel a múltba merengve. Viszont érdeklődő tekintetem észrevéve, ezúttal a fejét csóválta.
Ugye nem olvasott már megint a fejemben?
- Nyugi, próbálom magam türtőztetni.
- Akkor mire fel a széles vigyor?
- Kíváncsi vagy a familiárisára, igaz? Annyira ismerlek már, hogy tudjam a tudásvágyad kimeríthetetlen. Mesélhetek róla, ha gondolod.
- Tényleg?
- Flammynak hívják, aki a gazdájával ellentétben, valódi tünemény. Valamint a mai napig rejtély, honnan jött a neve a bátyám agyába. Imádja a gyümölcsöket és mindent, ami édes. Főleg a karamellát.
Akkor innen az a mentával keveredett édes illat. Egy kérdés pipálva. Jöhet a maradék egymillió.
- Legtöbbször a tó mellett szunyókál, ha éppen nem a bátyámmal van. Ahhoz képest, hogy tűz elemű, imádja a vizet. Ne tudd meg milyen aranyos, mikor az esőben repked!
Itt már ugrálva sipítozott, annyira fellelkesült. Persze a pörgésre több személy is felfigyelt. Így ismét minket bámultak. Szuper.
- Nyáron eljöhetnél hozzánk, pár napra. Tami biztosan nem bánná.
- Majd rákérdezek…
Az elmúlt napokban, mikor a gyerekkorommal kapcsolatban kerestem, mindig elfoglalt volt, vagy rohannia kellett valahova.

- Rendben skacok! Ma megcsillogtathatjátok tehetségeteket, az elmúlt órákon tanultakból! Innen indultok, mielőtt az iskolát körbe kerülve, visszajöttök. A három leggyorsabb jutalomban részesül.
Izgatott morgás zengte be az erdőt, osztályunk teljesen feléledt. Liliannal mindenttudó pillantást váltottunk seprűt ragadva.
- Seprűre fel!
Szorosan tartottam a nyelet, kissé előre dőlve. Az adrenalin lüktetett a véremben, felerősítve ösztöneimet.
- Kapaszkodj erősen Aqua.
- Elkészülni! Rajt!
Mellettem Lilian, valamint 3 osztálytársam, haladt fej-fej mellett. Azonban pár kanyarral később már csak vöröskét láttam. Előrébb dőltem, fokozva a sebességemet. Az iskolánál ügyesen manőverezve kerültem a tornyokkal történő frontális ütközést. Elhaladtam a többiek mellett, mielőtt lepillantva egy mereven bámuló, éjkék szempárral akadt össze tekintetem a felfelé figyelő felsősök között. Elvörösödve gyorsítottam, így egy hajszállal Lil előtt érve a célhoz.
- Nyertem! – ereszkedtem tanáromhoz, aki nem sokkal a fák fölött, figyelte a többieket.
Percekkel később ők is visszaértek, lepacsizott velünk, végül gratulált a kiváló teljesítményünkért.
- Vivian, gratulálok a győzelmeddel! – mutatott rám pálcájával, mire világoszöld fény tört elő abból.
Csuklómon, 3 apró, seprű alakú medál csillogott, egy láncon.
- Ez mi? – néztem fel, világoszöld baglyot pillantva a vállán. – Öhm…
- Bemutatom a familiárisomat. Árnyék. Egy szélbagoly. – partnere kihúzta magát, mély huhogást hallatva. – Azok pedig, elementum érmék. Ha eleget összegyűjtötök, be tudjátok váltani a városban, különböző, mágikus dolgokra.
Lilian kettővel, míg a 3. helyezett 1 medállal gazdagodott, azonban a csalódott arcokat látva, Derek a többieknek is varázsolt egy-egy medált.

A sulihoz osonó üzemmódban tértem vissza, nyomomban egy hahotázó Liliannal. Egész délután, le se szállt a témáról és fürdés után csak reménykedni tudtam, hogy a könyvtárhoz menet, ahol mostanában az estéimet töltöm, nem futok bele Szigetibe.


Lilian az összegyűjtögetett elementum érméit kiváltva, szülinapom alkalmával meglepett. Két kristályos lánccal jelent meg a szülinapom utáni reggelen, őrült módon énekelve azt a bizonyos dalt. Az iskola közepén. A kristályok hasonlítanak azokra a régebben menőnek számított ’hangulatváltós’ gyűrűkre, annyi különbséggel ezek 100% biztosak a mágia miatt.
Március 15-e. Varázsgyakorlat Szigeti Leó tanárúrral, aki nem mellesleg csak két évvel idősebb nálam, mégis ötödikes.
Osztálytársamék voltak éppen kint, gyakorolva az egyik nemrégiben tanult varázst, így mi barátnőmmel nyugodtan foglalkozhattunk a tőle kapott ajándékkal. Ez addig volt szép és jó, mígnem egy nagyon is ismerős hang kiáltott fel, egy még ismerősebb szót…
- MOTUS LEVITESIS!
- VESIDIO!
Pálcám még épp időben kaptam fel, ugyanis abban a pillanatban, Leó lebegtető varázslata pajzsomnak csapódott.
- Meg vagy te húzatva? – pattantam fel a tanárúrhoz masírozva. – Ez meg mégis mire volt jó?
- Teszteltem a figyelmüket, ami úgy tűnt leginkább erre terelődött.
Felemelt kezéből opál kristály lógott, olyan magasságban biztosan megállapíthassam: az enyém. Semmi kétség. Hátrapillantottam döbbent barátnőmet figyelve. Szerencsémre az események hirtelensége annyira lebénította, mozdulni sem akart.
- Ezt elrakom. Óra után keressenek meg. Váry kisasszony – búgta fülembe a végét, én pedig éreztem, ahogy bőröm felforrósodik. – Foglaljon helyet és ha kérhetem, ezúttal az órámra figyeljenek!
Türtőztetnem kellet magam, nehogy a végén pofán vágjam, így csak egy egyszerű igen tanárúrra futotta. Azt is a fogaim közt préselve.
Épphogy véget ért az óra, felpattanva helyünkről, sprinteltünk be Leó elé. Az sem érdekelt hányan látják vagy hallják. Felbosszantott és ezt ő is tudta.
- Vége van az órának! Most már visszaadhatod, amit elvettél tőlem
Vágta oda barátnőm csípőre tett kézzel. Szikrázó szemeit testvérére szegezte ellentmondást nem tűrően. Pár pillanatig csendben néztek farkasszemet, majd egyszer csak a Szigeti fiú felsóhajtott.
- Azt egy szóval sem mondtam, hogy visszaadom. Így van?
- Akkor mégis minek kellett visszajönnünk? - tártam szét karjaim, dühösen dobbantva.
A vállamon eddig csendben figyelő Aqua, most felborzolt tollakkal bámult mérgem okozójára, aki jót mosolygott a helyzeten. Ez az ember az idegeimen táncol, a lávaként fortyogó vérem felett.
- Gondoltam beszélgethetnénk arról, hogyan viselkedünk egy tanórán.
- Kössz, kihagynánk! Tisztában vagyunk a szabályokkal. Egyiket sem szegtük meg. Nem zavartuk az órát, vagy igen? – vigyorgott pimaszul Lilian, bátyja elborult tekintetén. – Ha most megbocsájtasz, mi visszamegyünk a szobánkba.
Ezzel a témát lezártnak nyilvánítva, kiráncigált a teremből.
Még hallottam egy hatalmas csapódást mögülünk, de mintha mi sem történt volna, a szobánkig húzott.
Levágódva az ágyra, csak a nemrég történtekre tudtam gondolni.
- El sem hiszem, hogy csak így ott hagytad neki!
- Ezt mikor mondtam? – villantott ravasz vigyort, azonnal beindítva a vészcsengőt. – Van egy tervem.

Mondtam már, hogy ez nem jó ötlet?
Csak az elmúlt fél órában. Minimum 50-szer.
Akkor elmondom még egyszer. Ez rohadtul nem jó ötlet!
Nyugi, minden oké. Simaügy!
Mikor legutoljára ezt mondtad, majdnem felrobbantottad magad, bájitalon!
Jó, de ez most tényleg biztos terv.
Ha valami galiba lesz, ki is csaphatnak
Bízz bennem! A lényeg, hogy gyors legyél, a többit intézem én.
Akkor sem tetszik!
Elbújtunk a lépcsőnél, várva a megfelelő pillanatot. Amikor kijött Leó a szobájából, húga akkor lépett ki búvóhelyünkről, hozzásétálva.
- Lilian mit keresel itt?
- Szerettem volna kérni abból a ritka mentából, amit kaptál.
- Kérj anyutól, én is tőle kaptam! – indult volna, ám barátnőm útját állta.
- Neki már nincs. Szerinted akkor hozzád jönnék?
- Várj itt…
Hmm… Igazán találó, a saját domumodat megadni jelszónak.
Most komoly? Többet vártam.
- Tessék itt van! Menj vissza, ünnepelni a barátnőddel.
- Honnan…
- Legközelebb talán ne kiabáld olyan hangosan a suliudvaron.
- Te…
- Na tűnés vissza!
- Jól van, felfogtam.
Visszatérve hozzám, csendben figyeltük amint elindul a folyosó túloldalán lévő lépcsőhöz.
Vöröshajú társam odaosont, jelezve: tiszta a terep.
Az ajtóhoz slisszoltam, reménykedve e terv sikerességében.
Halk kattanás és már szabad is volt a belépés.
Takaros kis szobával rendelkezik. A falak bordók, az egész padlót fekete szőnyeg borítja. Jobb oldalon egy hatalmas franciaágy, a balon pedig egy kétajtós szekrény. Emellett balról íróasztal, míg az ágytól nem messze, szinte majdnem középen, egy fekete fotel helyezkedett el.
Nincs időnk bámészkodni!
Az asztalhoz rohantam, végül pár perc keresgélés után rátaláltam a láncra az egyik fiókban. A kilincsért nyúlva azonban megakadt a szemem valamin. Egy teljesen fekete köpenyen, a sarokba száműzve.
Gondolkodás nélkül magamhoz vettem, távozva a tett színhelyéről.
Lilian nyomás!
Barátnőm szempillantás alatt ragadott csuklón, magával rángatva a földszintre. Valamiért erről nem tudtam leszoktatni.
Visszaosontunk, ezt követően hálónkba érve elterültünk ágyunkon.
Familiárisaink csendesen szunyókáltak, mit sem sejtve kis akciónkról.
- Az meg mi? – mutatott a kezemben szorongatott tárgyra – De hisz ez Leó köpenye! Hol találtad és miért van nálad?
- Csak úgy a sarokba volt hajítva, és valamiért olyan érzésem támadt, magammal kell hoznom.
- Ugye tudod, hogy ez nem egy átlagos köpeny? – mélyültek el vonásai – Ez egy láthatatlanná tevő köpeny.
- Lil drága, úgy érzem túl sok Harry Pottert néztél! – arckifejezését látva azonban ráhagytam a röhögést. – Ez komoly?
- A bátyám csinálta harmadikos korában. Apánk sosem elégedett meg teljesen semmivel, ezért éjszakákat töltött kísérletezéssel. Mikor azonban elkészült vele apánk ahelyett, hogy elismerte volna, szidással jutalmazta amiért tanulás helyett ilyen haszontalan dolgokra pazarolta az idejét. Teljesen lelombozta. Azóta mindenben követi az akaratát, és sosem csinál olyat, ami érdekelné. – dühtől lángoló szemeiben könny csillant. – Az amilyen állapotban találtad, csak ezt támasztja alá. Tudtommal elveszítette minden képességét. Amikor kérdeztem róla Leót, azt állította többé nem képes már senkit láthatatlanná tenni.
A remény hal meg utoljára! Ha nem működik, majd megjavítom!
Magamra öltöttem, ám semmi sem történt. Azonban a kapucnit fejemre húzva meleg bizsergés járta át a testem.
- Ez hogyan lehetséges?
- Mi az, mi történt? – kapkodtam fejem – Lilian!
- Láthatatlan lettél!
- Komolyan?
Összébb húztam magamon, mire újabb meleg bizsergés futott keresztül rajtam.
Lehúzva fejemről a csuklyát, vakító fény ölelt körül. Ám amilyen hirtelen jött, úgy ki is aludt.
- Eltűnt!
Zöldre festett körmeit rágcsálva járkált körbe-körbe. Minden lépéssel, szemöldöke egyre fentebb húzódott, arcára teljes értetlenség ült ki.
- Az nem lehet! De hogyan… - hirtelen ötlettől vezérelve, fejemre húztam köpenyem, hitetlenkedő pillantást nyerve barátnőmtől. – Működik?
- De mégis, hogy csináltad?
Csendben szegeztem tekintetem a talajra, a lehetséges összes módszert végig zongorázva a fejemben. Aztán egyszer csak derengeni kezdett az egyik órám.
- Fúzió! – vágtam rá – Nina említette, hogy akárcsak a bájitalokat, ritka esetben a mágikus tárgyakat is lehet egyesíteni. Ezt a folyamatot nevezzük fúziónak.
- Te betéve fújod az összes tankönyvet?
- Nem, én csak…
- Ne parázz, ez tök zsír! A legjobb barátnőm egy zseni és mégis jóarc! – karolta át vállamat vigyorogva.
- Túlzol.
- Bízz magadban egy kicsit! Egy kevéske önbizalom néha nem árt!
- Lehet.

Lassan 4 hónapja, hogy a Wiccachesben elkezdtem tanulmányaimat. Kezdtem hozzászokni, hogy sok esetben, egy helyzetre ne keressek logikus magyarázatot, mert a mágia nem éppen a racionalitás körébe tartozik.
Annak a szituációnak, hogy Lilian és Henri összebarátkoztak például, biztos semmi köze a valósághoz. Annak meg végképp, hogy Szigeti Leó miért éppen engem szemelt ki áldozatának. Minden egyes óráján agyon dicsért, ezzel azt érte el, a diáktársaim ’tanár kis kedvencének’ kezdtek el hívni a hátam mögött. Ha ez nem lett volna elég, a gyakorlatot is nekem kellett bemutatnom, amikoris szintén ajnározott Az erdős incidens pedig, a mai napig felemlegetődik. Bár próbáltam minél messzebbről elkerülni őt, így sem úsztam meg. A hétvégémet a szobában töltöttem, kivéve este, amikor a könyvtárban kuksoltam a könyveimet bújva.
Ami a különös párosunkat illeti, ők olyan június környékén kezdtek jóban lenni, ami leginkább Henrinek köszönhető. Legalábbis nagy részben az ő érdeme.
Amikor látta, Lilianon nem használnak a tipikus felszedős szövegek, taktikát váltott. Milyen jól tette!
Virágot adott neki, vagy éppen csokit ajándékozott. Megvárta órák után, amiből általában sétálás lett. Ám a legnagyobb változás az volt, már nem használt különféle idióta beceneveket, és akárhányszor az egója az egekben járt, Lilian azon nyomban lerombolta azt.
Egész vicces azt látni, hogy jóízűen nevetgélnek, amikor néhány hónapja még Lilian kiakarta nyírni, minden adandó alkalommal, a nárcizmusa okán.

Így június végén, július közeledtével pedig, kezdek izgatottá válni a nyáriszünet miatt. Az egész nyaramat ugyanis Liliannál töltöm.
Első kijelentése azonban az volt, sürgősen vásárolnom kell, mert a ruháim nem felelnek meg.
Az egész hátulütőjéről sem elfeledkezve az együtt töltendő két hónapnak…
Ez idő alatt a Szigeti családnál fogok lakni, ami egyet jelent: Szigeti Leót, minden egyes nap látni fogom, két teljes hónapon keresztül.
Hogy fogom én ezt túlélni?

10. Fejezet

A tanárúr megérkezésekor, osztályunk nyaka teljesen kicsavarodott, úgy bámultunk a 2 méter magas bácsikára, akinek mellesleg haja is alig volt, max oldalt egy pár ősz tincs. Parányi szürkés-kék szemeivel hunyorítva végignézett az apró társaságon, majd elindulva sikeresen lefejelte a felső ajtófélfát.
Áldom, amiért nincsenek ilyen hosszú lábaim!

A végére következtetéseim a következők lettek: Inkább 3 óra a dirivel, mint egy mágikus körök és jelrendszerek Keresztes Morgan tanárúrral…
A faviccei mellet, amit fél percenként elsütött, azért lekiabálta az egyik lányt, mert leejtette a tollát véletlen. Szerencsétlennel minimum 5 percig ordibált.
Letargikus hangulatban távoztunk, ezután átsétáltunk a szemben lévő teremhez. Azonban mihelyst megpillantottuk a közeledő Papp Heléna, halandóismeret tanárnőnket, visszatért a jókedvünk.

Kicsengetés után, az elsőre tartottunk, ahol bájital óránk lesz, amikoris nem kívánatos személybe botlottunk.
- Ne, csak őt ne, könyörgöm… - suttogta Lilian maga elé.
- Heló bogaram!
- Franc!
- Valami baj van, virágszál?
Igen! Te!
A feldúlt gondolat hallatán elnevettem magam, ezzel magamra vonva egy kíváncsi barna szempárt is.
- Oh, szia! Te vagy az tegnapról. Tamara lánya, ugye?
- Van nevem is.
- Nyugi! Azért ne nyírj ki!
Emelte maga elé kezeit lassan hátrálva, gyilkos tekintetemtől. Nem mellesleg, a vállamon támadásra kész Aqua is fokozta a hatást. Nem csípem a gyereket…
- Mit akarsz Henri? – állt elém barátnőm takarva minket egymástól.
- Gondoltam köszönök, ha már alig látjuk egymást mostanában!
Hogy lehet még életben ez az ember?
- Igazán nem kellett volna. Elvagyok nélküled, sőt sokkal jobban is érzem magam.
- Na, Lili cica… ne legyél ilyen!
- Van egy ötletem! Te nem szólsz hozzám, én hagylak élni. Áll az alku?
- Úgysem tennél ilyet…
- Fogadjunk? – hajolt képébe, mire halk nyikkanás ütötte meg fülem.
Pipiskedve pillantottam át vöröske válla felett, ahol egy falfehér arcú Henrin akadt meg szemem. Mélyen ajkába harapott, mielőtt hátrébb tántorodott. Semmit sem értve néztem végig a lányon, észrevéve felhúzott térdét. Ó. Minden világos.
- Nem, köszönöm! Átadnám másnak, ezt a lehetőséget!
Fület farkat behúzva fordult sarkon, látószögünkből kibattyogva. Ezzel otthagyott két hisztérikusan röhögő lányt.
Csengetésre szerencsénkre, sikerült lehiggadnunk, így nem nagyon járattuk le magunkat a tanárunk előtt.
- 5 perc.
- Elnézést kérek a késésért! Én… - végül egy hatalmas puffanás.
Valahonnan ismerős ez a hang…
A hang irányába fordultam, észlelve egy méregzöld loboncot.
- Nina! Jesszusom, minden oké?
Gondolkodás nélkül ugrottam a lányhoz, aki orrát dörzsölve emelte fel arcát. Szemeibe könnyek gyűltek, ahogy szipogva rám tekintett. Talpra segítettem, ingemmel óvatosan letörölgetve orcáját. Néhány osztálytársam eközben a szétszóródott könyveket halászta össze, átnyújtva neki.
Az öltözetére csak akkor figyeltem fel, mikor kiegyenesedve lesöpörte fehér dresszét. Földig érő köpenye alig hosszabb, így szinte teljesen egybeolvad a kettő.
Ő az első tanárunk, Larán kívül, akinek más színű palástja van. Na meg persze a diri, de őt hagyjuk… Az az ember maga a sötétség.
- Jól van tanárnő?
- Minden rendben. Már hozzászoktam. – nevetett kínosan, teljesen elvörösödve.
Hányszor kell elesni ahhoz, hogy valaki hozzászokjon?
A fiúk azonnal pusmogni kezdtek, tanárnőnket még jobban zavarba hozva. Liliannal küldtünk feléjük egy-egy gyilkos pillantást, ez azonnal elnémította őket.
Fiúk…
- Mi lenne, ha bemennénk és bemutatkoznánk? – súgtam oda Ninának, mielőtt az osztállyal a terembe vonultunk.

Az egészet ismerkedéssel töltöttük, így a végére Nina is felengedett kicsit. Különösen növényimádó osztálytársamék körében. De csak egy hangyányit.
Ezek után végig szenvedhettünk egy naturológiát, csodálatos módon, pánikolás nélkül.
Ezt követte a sötét erők ismerete, ahol drága igazgatóúr kipécézett magának…

Ez az óra, gyakorlatból áll, ezért hát evidens, hogy pálcával, mágiát kell alkalmazni. Nagy dolog! Hiszen boszorkányok vagyunk. Apropó. Elfelejtettem volna említeni a bökkenőt? Még egyszer sem használtam, Aqua idézése óta. Persze Leonnak, pont én kellettem! Védő varázslatról van szó, ami roppant egyszerű…a tanárúr szerint legalábbis.
- Érti Váry kisasszony?
- I- Igen!
Na csodás már megint kezdem! Ha csak egyszer a büdös életben, képes leszek akár egy szót is kinyögni dadogás nélkül a jelenlétében, megtapsolom magam.
Miközben önszapulásom látványos pánikolásba váltott a rám szegezett tekintetektől, a diri random hátat fordított az osztálynak. Olyan halkan beszélt tovább, nekem is hegyeznem kellett a fülem, hogy halljam.
- Nyugodjon meg, biztosan menni fog. Ne felejtse el, bízzon önmagában és az erejében.
Könnyű azt mondani!
- Kezdhetjük?
- Talán?
Szokásos plépofájával távolabb lépett tőlem, onnan fürkészve. Szemem sarkából láttam amint nem messze tőlünk a magasban csillan valami, közelítve felénk.
Pálcám magam elé mutatva mély levegőt vettem, minden erőmmel a botot szorítva.
Szempillantás alatt ragadott Leon pálcát felém irányítva varázslatát. Szememet összeszorítva kiáltottam el magam.
- VESIDIO!
Lassan felnyitottam szemem, a várt csapódás hiányában. A pálcámból előtörő türkiz fény, előttem szétterülve pajzsot képezett, amiről egyszerűen lepattant Leon támadása. Olyan hirtelen történt minden, mire észbe kaptam már a földön elterülve meredtem a férfire. A lábam cserbenhagyott, mozdítani se bírtam.
- Szép volt Váry kisasszony! Gratulálok!
Totál lelassulva bólintottam, elfogadva a felém nyújtott kezet. Még egy pillanatig ledermedve bámultam a semmibe, mielőtt ismét csillanást észleltem. Most már valamelyest közelebbről. Követve a fényt, tekintetem a vállán pöffeszkedő sas familiárisára tévedt, aki partnere elemére emlékeztetve büszkélkedett tűzvörös tollaival. Valószínűleg kidülledt pupillákkal meredhettem a felséges teremtményre, ugyanis az jobban kihúzta magát, mint aki totál lenéz engem. Na szuper még egy madár is balféknek hisz.
- Ez lenne a mai óra anyaga. – bökött fejével helyemre – Hátulról haladva jöjjenek.
Ezt komolyan gondolta?
- Szigeti Lilian, kérem fáradjon ide!
Barátnőm minden szó nélkül kelt fel padjából. Elhaladva mellette azonban, tisztán láttam szikrázó pillantását, amivel a férfit illette. Hideg kúszott fel gerincem mentén, minden porcikám megborzongatva. Helyemre beesve tüstént nekik szenteltem figyelmem. Apjával szemben álltak egymással, a másikra szegezve pálcájukat.
A teremben az izgatottság a tetőfokára hágott, ahogy mindenki a párosra figyelt, várva az eredményeket.
Az első támadás az idősebb Szigetitől származott, melyet lánya minden erőlködés nélkül kivédett. Világoszöld fény lebegett körülötte, miközben apjára meredt. Egész testéből szikrák áradtak, akár egy lecsapni készülő vihar.
Azonban ennyivel még nem fejeződött be. Ugyanis a tanárúr újból támadott. Lilian kivédte, ám apja újra és újra pálcát lendített. Egészen addig folytatódott míg Leon végre beadta a derekát, helyére küldve a Szigeti lányt.
- Ezt nem hiszem el! – huppant le mellém morogva, kisebb áramosságot zúdítva rám. Éreztem ahogy hajam az égnek mered, ám ő tekintetét egy percre sem vette le dühének okozójáról.
Az utánunk következő embereknek, csak egyszer kellett védenie ám előtte figyelmeztette őket, aminek hatására vöröske az előbbinél is jobban berágott. Arca szinte már teljesen a hajának színében izzott. Míg én próbáltam nem úgy kinézni, mint aki hobbiból konnektorokba nyúlkál.
Alig bírtam lerángatni a harmadikról az elsőre, de mire sikerült újból felvillanyozódott.
Ez az órarend sem könnyít az életemen!

45 perc tanulás helyett, arra figyelhettem, nehogy még a végén drága szobatársam az apjára rontson. Ennek köszönhetően, az égvilágon semmit sem jegyeztem meg.
Az óra végeztével, elküldtem Liliant ebédelni, azzal, hogy én is mindjárt megyek. Sokáig makacskodott, de végül sikerült rávennem. A legjobb érvnek szerintem a hajam állapotának rendbehozása bizonyult. Fejét lógatva távozott.
Miután eltűnt látószögemből még vártam, ezután Leonhoz sétáltam.
- Ohm… tanárúr… - kezdtem bele, ingem aljával játszadozva.
Oh ez a beszélgetés milyen kínos lesz…
- Igen? – fordult felém komor ábrázattal, ám amint meglátta ki az, ajkai mosollyá húzódtak. – Miben segíthetek?
Mosolyog? Az most jó vagy rossz? Miért nem készült ehhez a családhoz útmutató?
- Meg szeretném kérdezni, ön szerint melyek létfontosságúak a mai órai anyagból.
Bravó! Bravissimo!  Kerek egész mondat hagyta el a szád!
Azért a valóságot mégsem közölhetem vele: A lányát tartottam kordában nehogy legyilkolja magát, ezért az ég világon semmit sem jegyzeteltem.
- Nyugodtan elmondhatod, ha a lányom miatt nem tudtál az órára figyelni. Nem foglak leszidni érte. – nevetett, mire én idióta módon pislogtam rá.
Ez gondolatolvasó?
- Én egy szóval sem mondtam…
- Hogy legszívesebben holtan látott volna? Felkészültem a dühére, ám szerencsére te visszafogtad. Elég forró fejű tud lenni.
Nicsak ki beszél. Ugye nem forgattam a szemem? Ugye nem?
- Amint észrevetted, a kapcsolatunk nem éppen a legjobb.
Igen, ez feltűnt!
- Csak így tudok gondoskodni arról, hogy meg tudja védeni magát. Tőlem sosem kérne segítséget. Remélem veled más lesz a helyzet.
- Ezt meg hogy érti?
Hülye! Idióta! Barom!
- Tessék. A mai tananyag. Sok sikert Váry kisasszony! – váltott ismét tanár módba, jelezve, lezárta ezt a témát.
- Köszönöm, viszlát! – fordultam el, de nevem hallatán, hátrapillantottam. – Igen tanárúr?
- Liliannak erről egy szót se.
- Lakat a számon uram.

Vacsora után elsőként végeztem a fürdéssel. Farmerban és pulcsiban, kezemben a sulis holmiaimmal siettem a könyvtárba, ahol meglepetésemre, nem voltam egyedül.
4 óra van lámpaoltásig, de ennek ellenére elég sokan bújtak különbnél különb könyveket, időnként jegyzetelve füzetükbe. A legtöbb rémült arc nekromancia címmel ellátott köteteket szorongatott, fejét fogva.
Kezdhetek félni a holnapi első órámtól?
Leülve egy üres padhoz elővettem a Leontól kapott papírköteget, a füzetem, valamint a rontásismeret könyvemet. Bemásoltam az egészet, itt-ott kiegészítve a tankönyvben írtakkal.
Miután végeztem, a maradék 3 órámat a leírtak tanulásával töltöttem. Azonban egyetlen részt, sehogy sem tudtam a fejembe verni. Totál értelmetlenség. Mindent sikerült kivéve azt az apró részletet. Szinte már a hajamat téptem, mikor egy hang törte meg a csendet.
- Kérünk minden diákot, fáradjon a szobájába! Ismétlem, minden diák fáradjon a szobájába!
Már ennyi az idő? Mindegy. Legfeljebb holnap rákérdezek Leonnál.
Összeszedelőzködtem visszatérve szobatársamhoz, aki az ágyán ülve fogadott. Elég morcos ábrázattal.
- Megint hova a fenébe szívódtál fel? – puffogott ágyán karba tett kézzel, miközben én elpakoltam másnapra.
Pizsamára vedlettem mielőtt az ágyamra dőltem. Aqua vállamról lemászva azonnal párnáim közé fészkelte magát.
- A könyvtárban tanultam. Nem akartalak zavarni lámpa égetéssel.
- Szerinted, én ilyenkor aludni szoktam?
- Ha itt próbálok tanulni, a végén úgyis elbeszélgetjük az időt úgy, mint az elmúlt 2 napban. Mostantól szólok, oké? – ásítottam, mire ő sóhajtva hátat fordított nekem.
- Meglátjuk.
Ez a lány reménytelen…

Eskü nálam az ébresztő semmit sem ér! Ugyanúgy alszok, visíthat az bármilyen hangosan.
Még jó, hogy az ebédlőtől csak 4 emeletet kellett rohannunk… Mert az a nyavalyás nekromancia óránk az elsőn lesz! Miért is ne!?
A tanár érkezése ráadásul, tovább rontotta eme remek hangulatomat.
Nálam is alacsonyabb, fekete szemű, mogorva öregasszony. Ezzel tudnám jellemezni, ha bárki kérdezné. Ősz haja, szoros kontyban biggyeszkedett feje tetején. Földig érő fekete ruhája, valamint köpenye, pedig még jobban fokozta ellenszenvemet a nő iránt.
Kezdem kapizsgálni a tegnapi tanulók szenvedésének okát.
Amikor a Sötétség királynője elkezdte tanításait tudtam, nem a nekromancia lesz a szívem csücske…

Ez a nő mindennek mondható, csak kedvesnek nem.
Végig rikácsolta a 45 percet, lekiabálva bárkit, ha akár egy fél másodperce máshova mert figyelni. A Dark Lady, alias Virágosi Dotti, aki emellett kicsit sem passzol a nevéhez, sikeresen megsüketített a fél fülemre.
Megszabadulva tőle, az osztály fejét fogva vánszorgott át a folyosó végére, a szemben lévő teremhez, lesve mikor tűnik el a vénasszony, ám az hirtelen megtorpant.
Mi a jó anyám?
Az elkövetkező pár percet osztályunk leesett állal, síri csendben töltötte, a Dark Ladyt bámulva, amint a lépcsőhöz közel beszélgetett. Ám nem a rikácsoló rémséget, hanem egy mézes-mázas, mosolygó nénikét láthattunk.
Ezt megszállta valami?
Arrébb osontunk, hogy láthassuk, melyik tanárral van ilyen jóban, de a látvány, ami fogadott fokozta döbbenetünket. Ugyanis akikkel társalgott, azok a Szigeti és Erdősi fiúk voltak. Ráadásul olyan udvariasan válaszoltak minden kérdésre, elgondolkoztam esetleg álmodom e. Mindhármat megszállták.
- Látod, amit én? – bökdöstem vörös hajú barátnőmet, a szememet egy pillanatra sem levéve a trióról.
- Ezt biztosan csak képzeljük… Ki van zárva, hogy valós legyen…
- Jajj nem is zavarlak titeket tovább kedveskéim! Szép napot! – mosolygott elbúcsúzva a fiúktól.
- Magának is tanárnő! – viszonozták a mosolyt, ezután pont felénk vették az irányt.
- Banyek!
Arrébb húztam barátnőmet, reménykedve az ’urak’ elég vakok és észre sem vesznek minket. Amint elhaladtak mellettünk egy szó nélkül, fellélegezhettünk.
- Bogaram! Szólhattál volna, ha itt vagy!
- Ha hülye leszek.
- Na de csillagom!
Ennek milyen füle van?
- Még egyszer valamelyik idióta becenevedet használod rám, esküszöm kicsinállak! Nem voltam elég meggyőző a legútóbb?
- Mi lenne, ha az ágyban próbálnánk ki csak kicsit finomabban? – suttogta barátnőm fülébe, akinek arca azon nyomban felvette hajának színét.
Éppen időben ugrottam mögé, lefogva őt mielőtt itt helyben eleget tenne kijelentésének.
- Nyugodj meg Lil! – próbáltam józan eszére hatni, ám kevés sikerrel. Teljesen elborította azt a düh vörös fátyla – Szigeti Lilian! Mi lenne, ha nem rugatnád ki magad, az első héten? Megéri, hogy emiatt – mutattam szöszkére – kicsapjanak téged?
Fejét lehajtva kezdte a talajt rugdosni, tudatva velem nyugodtan elengedhetem.
- Te pedig – böktem mellkason Henrit, képébe hajolva – még egy ilyen beszólás és személyesen gondoskodom arról rövid életet élj.
Visszaléptem döbbent barátnőm mellé, mielőtt folytattam. Mosolyogva felnéztem a baromra, akihez időközben csatlakozott drága haverja is.
- Érthető?
- I- Igen…
- Uraim elnézést kérünk, de nekünk órára kell mennünk. Szerintem nem árt iparkodniuk, különben elkéshetnek. – irányítottam mondanivalóm, a csendben figyelő bátyuskára, aki érkezése óta engem bámult.
Van valami a tekintetében, ami egyszerűen nem hagy nyugodni… Olyan, mintha ismerném valahonnan, de az teljességgel lehetetlen.
Kijelentésemre elvigyorodott, magával húzva, a még mindig sokkos állapotban lévő barátját. Szúrós pillantással viszonozva a gesztust, karon ragadtam Liliant.

Hamarosan előkerült Leon is, ami kicsit sem segített zabos lányán, sőt rontott a helyzeten.
Próbáltam csillapítani a kedélyeket figyelemeltereléssel. Így rákérdeztem az előző esti anyagra és úgy tűnt működött.
Lilian büszkén mosolygott rám, apja pedig, elismerően bólintott. Ezen felbátorodva osztálytársamék is kérdezősködni kezdtek, a számukra nem világos dolgokról.
Szerencsémre, most végig tudtam jegyzetelni, így legalább azt kipipálhattam a teendőimről.
Ezután volt egy mágikus lények óránk. Itt kiderült Derek kifelejtette tanításaiból azt az aprócska tényt, a familiárisok is lehetnek szerelmesek. Ami nem mellesleg elég nagy szívás a partnerükre nézve.
Hát köszi! Reménykedjünk, olyan szerelmi élete lesz mostanság, akárcsak nekem. Semmilyen.
Elemi varázslatok kivédésén mindenki gazdagodott egy új igével. Ennek segítségével fényt tudunk idézni. VILUX. Egyike a könnyű varázslatoknak.
Fox, a sötétvörös róka familiárisa, folyamatosan mellette ücsörgött figyelve, miképpen próbálják elsajátítani partnere tudását a fiatal boszorkánycsemeték.
Legutolsó sorban pedig Szigeti Larával áldások és átkok… Szerintem, átnevezhetjük ’áldások és hogyan ne bántson senki senkit’ órára. A 45 percben egy szó sem esett az átkokról.

A kicsengetést követően osztályunk turbó sebességre kapcsolva vette az irányt a harmadikra. Itt lesz utolsó két órában varázsgyakorlatunk az egész évfolyammal.
Már attól is a frász kerülget, ha az osztály előtt kell szerepelnem, nemhogy az egész évfolyam előtt! Szerintem a feléig sem jutok és az orvosiban ébredek ismét.
A terem előtt dekkolva már teljesen szétcsúsztam, mikor egy nagyon ismerős, édes illat csapta meg orromat. Hátra fordultam, végül felpillantva éjkék íriszek szegeződtek rám.
Ő mit keres itt?
- Te mit keresel itt? – adott hangot Lilian gondolataimnak, ezzel minden figyelmet ránk terelve.
Remek… Erről igazán leszokhatnál Lilian!
- Nagyon örvendek. A nevem Szigeti Leó, a varázslatgyakorlat tanáruk.
Mit… mondott?
Éjkék szemeivel ismét engem fürkészett, ezt követően a terembe vonult.
Leblokkoltam. Lábaim földbe gyökereztek, szemeimmel egyre távolodó hátát pásztáztam. Alig kaptam levegőt. A torkomat mardosó érzés pedig kicsit sem segített abban el ne bőgjem magam. Ekkor erős karok ragadták meg vállaim finoman visszarázva a valóságba.
- Jól vagy? – suttogta egy női hang – Minden rendben Vivian?
- Aha.
Ennyire telt tőlem, mielőtt lelketlenül elindultam a többiek után.
A lányok végig pusmogtak arról beszélgetve milyen helyes, még én próbáltam nem elhányni magam.
Várt amíg leültünk, végül velünk szemben állva folytatta.
- Üdvözlök mindenkit, a legelső varázslatgyakorlat óráján! Itt az eddig tanult varázslatokat gyakorolják, ahogyan azt neve is elárulhatta, valamint néhány ritka igét sajátíthatnak el. Ez a tantárgy választott, tehát csak az járjon, aki szeretne. Körbeadok egy lapot. Kérem azokat, akik továbbra is részt szeretnének venni az órámon, írják fel a nevüket! HA úgy gondolja, enélkül a két plusz óra nélkül is képes tovább élni az életét, nyugodtan mehet dolgára, nem haragszom meg érte! – vigyorgott, mire a diáksereg nagy része felnevetett.
Itt mi történt? Biztos komoly baj van a humorérzékemmel… De legalább végre elhúzhatom a csíkot és…
Leó rám szegezte tekintetét, közben cinkos mosollyal közelebb jött, és a kezembe adott egy papírt.
- Remélem élvezhetem a társaságát az elkövetkezendő órákon, Váry kisasszony.
Ezzel visszasétált a helyére, nekem pedig kellett pár pillanat, mire felfogtam, pontosan mi is történt. Elvörösödve tollat ragadtam, odafirkantva a lap tetejére nevemet. Zavaromnak hála sikerült az iménti rosszullétemet is leküzdenem
Körbeadtuk a papírt, néhány diáktársam azonban diszkréten távozott.
Többségben lányok maradtunk, meglepő módon Lilian is.
- Rendben. Most, hogy a motiváltak jelen vannak, kezdődhet az óra.
Az első 45 perc bemutatkozással és ismerkedéssel telt, majd eljött a 9. és egyben utolsó óránk. Be kell vallanom, nagyon is jól magyarázott a fiatal tanárúr. AZONBAN!
- Váry kisasszony, kérem fáradjon ki mellém!
Ettől féltem…
Ugyan miben sántikál? – kaptam el Lilian gondolatfoszlányát.
Óvatosan kisétáltam, tartva a kellő távolságot.
- Nyugalom, nem harapok! – kuncogott, erre az osztály is felnevetett. Éreztem ahogy az arcom felforrósodik, de próbáltam higgadt maradni. Ha csak kívülről is.
Kinyírom!
Hagyd! Megoldom.
Lilian felé pillantottam, mire ő bólintott. Ismét bátyuskára figyelhettem, aki bánatomra idő közben közelebb jött.
- Rendben. Kezdjük egy egyszerű varázslattal! ASCENSIONEM, azaz LEBEGÉS. Amikor kimondja, pálcájával legyintsen cipőjére.
Ezzel a ’tömérdek’ információval ellátva arrébb lépett.
Hát kössz!
- ASCENSIONEM!
Uuu! Hermész cipők! Vivian koncentrálj!
Elrugaszkodtam, a talajtól fokozatosan távolodva. Óvatosan tettem egy kört, majd a földre ereszkedtem, ezzel semmisítve szárnyacskáim.
- Nagyon ügyes Váry kisasszony! Kitűnő munka!
Rohadj meg!
- Remélem mindenki figyelt, ugyanis ez lesz a mai feladatuk. – ismét felém fordult sunyi vigyorral. – Maga, Váry kisasszony, nyugodtan helyet foglalhat az óra hátralevő részéig! – rosszalló morgás futott végig a termen. – Nos kérem fáradjanak ide!
Nyaljál sót!
Az egészet, egyedül töltöttem a leghátsó padban, nézve ahogy a többiek próbálkoznak. Néha elkaptam barátnőm aggódó pillantását, vagy éppen Leó egyik gúnyos vigyorát. Ezzel sikeresen tovább fokozta ellenszenvemet iránta, löketet adva elhatározásomnak.
Rendben Szigeti, ezért számolunk!

9. Fejezet

Reggel Lilian kiabálására keltem, aki oda-vissza rohangált az ágya, valamint a szekrénye között. Először félkómásan bámultam, miközben próbáltam felfogni a látottakat. Mikor azonban féllábon ugrálva akarta felhúzni a csizmáját lassan leesett a szitu. Hangos kiáltással estem ki az ágyamból
- 10 percünk van az ebédlőbe érni, ha reggelizni is akarunk!
- A francba már! – tápászkodtam fel, magamra rángatva az egyenruhám.
Felkaptam táskám, pálcám bakancsomba dugtam, majd Lilian után loholva, még épp, beértünk a reggeliért. Azonban idő híján tovább is álltunk, mert már csak 15 percünk volt a teremhez érni.
- Hol van az első óránk?
Alig kaptam levegőt, ahogy próbáltam a lépcsőn lefele rohanó lányt utolérni. Ezzel szemben neki meg sem kottyant ez a tempó, mintha maratonokat futna hobbiból.
- Boszorkánykör!
Percekkel később lihegve fékeztünk le az osztályunknál. Vagyis csak én lihegtem. Lilian teljesen közömbösen szedte elő szendvicsét, nekiállva annak.
- Gyorsan fújd ki magad, mert 5 percünk maradt. – röhögött szenvedésemet látva, mielőtt leült az egyik kőre.
Követtem, lenyugtatva hevesen verő szívemet csak annyira, reggelizni tudjak.
Úgy érzem magam akár egy nyugdíjas, akinek semmi ereje. Azt hiszem edzenem kellene.
Osztályom nagy része beszélgetett, néha-néha ránk pillantva nevetett. Ilyenkor próbáltam magam összehúzni annyira, eltűnjek látóterükből. Egy-két ember nem sokkal utánunk érkezett kifulladva. Ez bíztató.
Pontban 30-kor azonban előkerült tanárunk.
Anyámnál is alacsonyabb, szakállas, tömzsi, 60 körüli bácsika. Rövid haja, hatalmas gesztenyebarna szemeibe lógott, miközben fülig érő mosollyal elénk sétált.
- Szervusztok gyerekek a nevem Teó. Mától kezdve én tanítom a mágikus lények nevezetű tantárgyat. Bármilyen kérdésetek akad, nyugodtan forduljatok hozzám. Ma a familiárisokról lesz szó, valamint megidézitek saját partnereteket. Akit szólítok álljon ide mellém pálcájával.
Erre lelkileg még nem készültem fel! Mi van, ha elbaltázok valamit? Fogalmam sincs a varázslatokról!
Sorban vonultak ki az emberek, elsőre végrehajtva a varázslatot. Így társukkal együtt visszatérve hozzánk. Ezzel párhuzamosan váltam egyre idegesebbé. Névsor szerint haladtunk így tudtam, ha Lilian következik végem. Kezem máris ingem alját rángatta, a világ forgott körülöttem. Mikor vöröske következett, kihúzva magát lépett Teó bácsi mellé. Minden lépéséből sugárzott önbizalma, ezzel fokozva rosszullétem. Egy ilyen tehetséges lánnyal együtt élni maga lesz a pokol…
Szedd össze magad Vivian! Ha most elájulsz egy életre leírod magad! Pozitív gondolatok! Igen ez az!
Lilian szavalni kezdett, ezzel egyszerre lendített pálcájával. Zöld füst szállt fel, onnan, ahova mutatott, bólintást nyerve a tanárúrtól.
Türelmetlen sutyorgás morajlott a diákok között. Mindenki izgatottan leste a történéseket, a fiatal Szigetivel az élen.
Mikor azonban a füst eltűnt, tanárunk döbbenten kiáltott fel, a világoszöld teremtés láttán.
- Egy szélsárkány!
Versenybe sem szállhatok a tehetségével. Hiszen ő boszorkányok között nevelkedett, én meg… Ennyit a pozitív gondolatokról. Mindjárt hányok.
- Mi lesz a neve, kisasszony?
Kérdésére az apró állathoz sétált, majd kezébe véve elmosolyodott. Sugárzott belőle a büszkeség. Nagyszerű kezekben lesz familiárisa.
- Vihar. – kijelentésére kisebb szárnyverdesést kapott.
- Úgy tűnik tetszik neki. Már várom, milyen csodálatos eredményeket fognak elérni együtt.
Szigetiék lánya elégedett mosollyal az arcán tért vissza megpaskolva vállam.
- Hajrá.
Éreztem, amint a reggelim visszakéreckedik, de időben sikerült gátat vetnem neki. Könyörgöm nyeljen el a föld mielőtt varázsolnom kell! El fogom hibázni. Leégek mindenki előtt. Szégyent hozok anyámra. Nincs helyem a mágia világában…
- Váry Vivian!
Lefagytam. Mozdulni sem bírtam, ahogy az agyam is kezdte feladni a működést. Még egy utolsót kattant az értelmes gondolatokért felelős csavar, mielőtt teljesen kikészült.
- Váry Vivian! Itt van kisasszony?
- Igen tanárúr!
Azonnali szívrohamot kaptam. Mellőlem érkezett a kiáltás. Ráadásul egy nagyon is ismerős hangtól származott. Li-li-an!
Villámló tekintettel fordultam a döbbent lány felé, mielőtt éreztem az összes vér távozik fejemből. Ajkamba haraptam, ingem ujjába kapaszkodva. Kénytelen kelletlen sétáltam, kellőképpen összehúzva magam. Először végignézett tetőtől talpig, elkerekedett szemekkel vizslatva. Azután mellém lépett fülemhez hajolva.
- Nagyon figyeljen Váry kisasszony! Ismételje el a következő varázsigét, közben a pálcával legyintve oda, ahova szeretné familiárisát idézni. Ne aggódjon, biztosan sikerülni fog magának! – ezzel odébb állt.
Oldalra fordultam pálcámat magam elé szegezve.
Jöjjön, aminek jönnie kell. Max felrobbantom magam, vagy mindenki mást.
” Téged szólítalak, jöjj most hozzám,
Társam, ki egy életen át szolgál.
Hívlak téged hű barátom,
Es filii familiaritatem!”
Suhintottam szememet összeszorítva.
A döbbent sóhaj hallatán azonban rögvest felfigyeltem. Elcsesztem? Igen?
A köd eltűntével, egy tenyérnyi méretű teremtés hevert a földön. Óvatosan közelebb lépkedtem, mielőtt letérdelve az ölembe vettem a türkizkék tollabdát. Kíváncsian pislogtam, mikoris két hatalmas, az enyémhez hasonló színű, szempár fürkészett.
- Egy…vízibagoly…?
Tanárom termett mellettem hirtelen a szívbajt rám hozva. Társam felé fordult, aki azon nyomban tollai közé fúrta fejét.
Legszívesebben én is ezt tenném, csak hát lehetetlen. Mázlista.
- Ahogy látom, elég szégyenlős teremtés. – fogta pocakját – Hogy hívják?
Erre nem is gondoltam. Végig arra számítottam felgyújtom az erdőt, vagy valami hasonló szuperül tehetséges dolgot követek el. Most saját familiárisom láttán az egész még hihetetlenebb.
Nem okoztam természeti katasztrófát!
- Legyen… Aqua… - simítottam végig kobakján, melyre baglyos medál került nyakamba.
Sikerült. A legelső varázslatom és mindenki él!
- Nagy dolgokra számítok öntől, Váry kisasszony.
Vezetéknevemre furcsán nagy hangsúlyt fektetve mosolygott rám, amitől kénytelen kelletlen vonallá préseltem ajkaim. Fejemet lehajtva, fordítottam hátat neki, kerülve a kíváncsi bámészkodókat. Alaptalan elvárások. Másnak nem nevezhetném.
Aztán nehogy csalódnia kelljen tanárúr…
Aquával karjaimban tértem vissza Lilian mellé, aki még mindig ugyanúgy állt ahogy otthagytam. Tágra nyílt szemekkel és tátott szájjal fogadott minket.
- Te aztán nem semmi vagy Vivian! Ilyen ritka familiáris ezer évente egyszer fordul elő! Ráadásul az egyenruhád is egy ős boszorkányé! Látszik, Tami lánya vagy!
Mint akit fejbevertek egy mázsás sziklával, úgy hasított fejembe a fájdalom. Testem teljesen átfagyott, egy szikra meleg sem maradt hátra. Gondolataim helyét tátongó üresség vette át, ahogy a mosolygó lányt figyeltem.
Nem akarok Váry lenni. Eddig folyton a testvéremhez hasonlítgattak, most az anyámhoz. Nem tartozom ebbe a családba. Hiszen egyszerű selejt vagyok…
Aqua hirtelen felborzolta tollait. Időm sem maradt felfogni, az apró teremtés már Lilian fejére ugorva tépkedte vörös tincseit.
- Ez fáj!
Totál ledermedtem. A hangos kiabálással szinte mindenki figyelmét magunkra vontunk. Hangos sutyorgás moraja zengett fejemben, ahogy tehetetlenül néztem az előttem zajló jelenetet. Aggódó tanárunk azon nyomban hozzánk rohant, döbbenten kapkodva köztünk fejét.
- Hölgyeim, mi folyik itt?
- Tanárúr! Kérem segítsen! Aqua nekem támadt. – próbálta vöröske, támadóját elválasztani tincseitől.
- A familiárisok nagyon érzékenyek, ha gazdájukról van szó, mivel össze vannak kötve velük. Nagy valószínűséggel párjának épségét veszélyeztetve érezte.
- Vivian a barátnőm, sosem bántanám őt!
Barátnő? Mióta vagyunk azok? Lemaradtam valamiről?
Szemeibe könnyek gyűltek, ahogy a kis teremtés annál nagyobb erővel tépázta. Rám nézett. Őszinte aggódás tükröződött smaragdzöld íriszeiből. Ez az érzelem felém irányult. Agyamban ismét beindultak a fogaskerekek visszanyerve elmém felett az irányítást. Gondolkodás nélkül cselekedtem. Gyengéden megfogtam a tollgombócot, aki azonnal karjaimba fészkelte magát.
- Köszönöm.
- Amint említettem, önök mind összeköttetésben állnak a familiárisukkal. Aqua fiatal, még nem tudja ezeket az érzéseket irányítani, ezért ösztönösen cselekszik.
Köszönöm Aqua…
Mintha hallotta volna, úgy bújt hozzám közelebb, melegséget árasztva testembe. Érzékeim újra a régiek voltak, ismét rendesen gondolkodtam.
- Feladatuk, a familiárisuknak gondját viselni, míg ők fel nem nőnek.
- Mégis hogyan? – nyújtotta kezét az egyik fiú.
- Elég, ha saját magukra figyelnek, valamint szeretik, tisztelik társukat. Tartsák észben a következőket! Ha maguk megbetegszenek, vagy valamilyen sérülést szenvednek, azt ők is érzik, ami veszélyes lehet számukra, amíg ilyen fiatalok. Mindenképpen ügyeljenek az egészségükre, partnerük érdekében is. – elmosolyodott felém szegezve tekintetét – Önök egy lélek két testben.
- Igen tanárúr!
- Mehetnek a következő órájukra!
Alig mondta ki, az osztály nagy része már el is tűnt. Mi is elindultunk utánuk. Lilian végig a körmét rágcsálva haladt mellettem, míg én a talajt szuggeráltam, hátha megnyílik alattam. Ez egészen az első emeletig folytatódott mígnem Liliannak elege lett.
- Fogalmam sincs, mivel bántottalak meg, de nagyon sajnálom. Nem állt szándékomban és…
- Szerinted jó fej tanárunk lesz?
Fél percig némán figyelt, végül csalódottan sóhajtott. Láttam rajta mennyire tudni akarja, de képtelen lennék elárulni. Alig ismerem, honnan tudhatnám bízhatok e benne. Ráadásul, ha megtudja mekkora egy gyáva nyúl vagyok egy életre kerülni fog.
- Ha mindenki olyan, mint Teó bácsi, akkor király dolgunk van!
Nevetett feladva, mielőtt tovább indult. A szívemet mardosó kellemetlen érzést elnyomva követtem őt, kullogva utána. Jobb ez így.
Csengőszóra értünk termünk elé. Cipőkopogás visszhangzott a folyosón, ezután egy vérvörös copf libbent be elénk.
Tulajdonosa harmincas évei végén járó nyúlánk hölgy, fekete tapadós nadrágban. Felénk fordult, fekete mandulaszemeivel körbenézett rajtunk, végül cinkos mosollyal belibbent a terembe.
Liliannal értetlenül pislogtunk egymásra. A többiek szintén nem tudták hova tenni a helyzetet. Kisebb fáziskéséssel később, követtük furcsa tanárnőnket.
Egy dolog már biztos, kicsit sem hasonlít Teó bácsira.
- Az tuti. – bólintott rá Lilian.
Ki kell találnom valamit, különben a fejemben sem lehetek majd egyedül.
Ugyanabban a teremben kötöttünk ki, ahol tegnap tartották az uccsó óránk.
Leültünk a tanárnőre meredve, aki éppen hevesen írt a táblára valamit. Miután befejezte, hátra fordult, huncut mosolyával.
- Havasi Lorena vagyok, démonológiát fogok nektek tanítani. Ebben az évben legalábbis biztosan. Pár dolgot szeretnék csak mondani, amivel jobb tisztában lennetek.
Arcvonásai megkeményedtek, felfedve néhány korai ráncot. Az előbbi jókedve teljesen elpárolgott, ami kissé rémisztővé tette. Ledermedve a látványtól, vártuk a folytatást.
- Az óráimon nincs beszélgetés, amíg arra fel nem szólítalak. A késést nem tűröm, a puskázást még annyira sem.
A teremben néma csend honolt. Mindannyian tágra nyílt szemekkel pislogtunk, mert más reakciót képtelenek lettünk volna produkálni.
- Vegyétek elő a felszerelést.
Mély sóhaj szakadt fel legtöbbünkből, amint visszaváltott mosolygós énjére. Rémisztően gyorsan tesz 180 fokos fordulatot a hangulata, amivel jobb lesz vigyázni…


Egész érdekesen telt az óra. Leszámítva, hogy fogalmam sem volt, miről beszél Havasi tanárnő, aki nem mellesleg, percenként szívatta valamelyikünket.
Kezdek félni a mai nap hátralevő részétől.
Csengetés után indultunk volna a kövi teremhez, azonban nem épp sikerült zökkenőmentesen.
A folyosón sétáltunk továbbra sem szólva egymáshoz, amikor éktelen kiabálásra figyeltünk fel.
- Lilian!
Amint megfordultunk, a mellettem haladónak nyoma veszett. Némán álltam tovább, lassacskán felfogva mi is történt pontosan.
- Mássz le, de most rögtön! – kiáltotta Lilian elvörösödve, amire az illető, gonosz mosollyal válaszolt.
- Miért? Nem tetszik ez a póz? Nekem semmi bajom vele.
- Akkor elismétlem érthetőbben, hogy azzal a borsónyi agyaddal felfogd. Ha nem akarod, hogy kiheréljelek a térdemmel, most azonnal leszállsz rólam.
Arca hajával megegyező árnyalatba váltott, fogai közt szűrve a szavakat. Ettől már szöszke vigyora is eltűnt, szempillantás alatt feltápászkodva a földről. Felsegítette volna Liliant is azonban ő arrébb lökte a felé nyújtott kezet.
- Minden oké?
- Nagyon örvendek, Henri vagyok! – vett észre szokásos, irritáló 2000 wattos vigyort villantva.
Egyszerűen ignoráltam. Sokkal jobb lesz neki, ha nem ismer. Meg úgy mindenki másnak is.
- Henri vagyok és…
Pillantásom remekül tükrözte undoromat iránta, belé fojtva szavait. Figyelmem ezt követően vöröskére terelődött, aki engem pásztázott. Azonban időm sem maradt megkérdezni miért, ugyanis újabb emberke toppant mellénk.
- Mi a fenéért kell neked mindig elrohannod? Jót szórakozol azon, hogy folyton utánad szaladgálhatok? Ráadásul mi lenne, ha nem ordibálnál a suli kellős közepén? Mi volt annyira sürgős… - kezdett volna bele az ismeretlen, de észrevéve minket, azonnal elhallgatott.
Torkát köszörülve túrt rövid, ébenfekete, hullámos tincseibe. Arcán izzadtságcseppek folytak végig. Sietősen letörölte fekete ingjének ujjával, mielőtt lenézett. Tekintetünk másodpercek alatt összeakadt. Éjkék szemébe hullott tincsei mögül vizslatott. Magával ragadott egy furcsa nosztalgikus érzés, ahogy egyre bámultam azokba a mélysötét íriszekbe. Ekkor mintha a hiányzó fogaskerekek a helyükre pattantak volna, belém vágott a felismerés.
A srác az álmomból! Aki belökött a vízbe!
Kezeim ökölbe szorultak, ahogy tovább bámultam. Ám egy kéz hirtelen maga mögé rántott, takarva a fiútól.
- Lilian.
- Leó.
Olyan érzésem támadt, mintha egy hóvihar kellős közepébe kerültem volna. A hangulat fagypont alá csökkent, borzongás futott végig gerincemen. Ráadásul meg mernék rá esküdni szikrákat szórt a szemük.
- Vivian, ő a bátyám, Szigeti Leó. Vivian?
Leblokkoltam továbbra is pipiskedve bámulva az idegent. Láttam egy álomban jóval azelőtt, hogy idekerültem volna. Ki a fene ez az alak?
- Hogy kit? Ő a bátyád?
Felfogva a hallottakat totál kiakadtam. Semmit sem értve pislogott Lilian és szöszke, míg bátyuska ezzel szemben jót vigyorgott a helyzeten. Már most nem szimpi a csávó.
- Netán ismered?
- Szigeti Leó, nagyon örülök, amiért megismerhetlek!
- Váry Vivian.
Óvakodva ráztam meg a felém nyújtott jobbost, minden mozdulatát követve. Az illető képéről lefagyott a mosoly, mereven bámulva rám. Tekintetében felismerés csillant, erősebben szorítva kezemet. Így néztünk farkasszemet egy jó darabig, mígnem kisebb fáziskéséssel folytatta.
- Te véletlenül nem a…
- De igen, véletlenül a Váry Tamara lánya vagyok.
Tovább bámultuk egymást, kínos csendet okozva. Barátnőm torokköszörülése törte meg a némaságot, közénk állva.
- Most, hogy mindenki ismer mindenkit, mi órára mennénk. Megjegyezném, nektek sem ártana…
- Nyomás Henri! Úgy érzem nem szívesen látnak minket. - engedte el végre a kezemet, magával húzva a megszólítottat. Még néztem egy ideig őket, aztán Lilian visszarángatott a valóságba.
- Tanácsos távol maradnod tőle, ha jót akarsz magadnak!
Mondanod sem kell.


- Elfelejtettél szólni apádról? – súgtam oda az igencsak döbbent fejjel bámuló vöröskének.
- Fogalmam sem volt róla!
Továbbra is előre meredt, miközben követtük a férfit osztályunkkal.
Mindannyian szoborként ültünk a dirit figyelve, aki csak faarcal lesett minket.
- Mivel ismernek, nem szükséges bemutatkoznom. Mától kezdve én tanítom a rontásismeretek, valamint a sötét erők ismerete nevezetű tantárgyat. Kijelentésére tekintetem Lilianra szegeződött, aki éppen szemmel nyársalta fel őt.
Ha ez minden alkalommal ilyen lesz, év végére tuti megőrülök!
- A késést, valamint a tiszteletlenséget nem tűröm el!
Ennél mélyen lánya szemébe nézett. Az ifjú Szigeti savanyúan elvigyorodott, viszonozva az intenzív pillantást.
- Vegyék elő a felszerelésüket!
A legminimálisabb zajjal szedelőzködtünk elő, mielőtt elkezdődött volna életem leghosszabb és legkínosabb órája, amitől a csengőszó mentett meg.
Nem tököltem sokat a cuccaimmal, csuklón ragadtam Liliant, felrángatva a következő termünkhöz a negyedikre. Csakis akkor fogtam fel mit műveltem, mikor nevetés ütötte meg fülem.
- Ezt vehetem annak, barátok vagyunk?
- Gyilkosság megelőzés.
- Hogyne.
Szerencsémre elemi varázslatok kivédése tanárunkat már jól ismertük. És nem Szigetivel kezdődik a neve, tehát plusz pont. Erdősi tanárúr órája leginkább az évi tanterv átbeszéléséből állt, így mindannyian fellélegezhettünk. Újabb csillag neki.
Ezek szerint más idegrendszere is kikészült előzőleg.
Újonnan szerzett energiával baktattunk a második emeletre, ahol halandóismeretünk volt. A tanárnőt pedig egyenesen imádtam!
Velem majdnem egymagas, középhosszú ősz haját, alul kötött copfban hordta miközben kék-zöld hatalmas szemeiből áradt a kedvesség. Ezenfelül kerekded alakja, még szerethetőbbé tette. Kiköpött Teó bácsi! Végre!
Annyi különbséggel, a tanárnő egy percre sem tudott csendben maradni.
Ennek köszönhetően, osztályunk vidáman távozott órájáról. Azonban ez a jókedv sem tartott örökké, mikoris felpillantottunk a lépcsőre.

Van 10 percünk felérni a növényházba… A másodikról. A vidámságomnak máris nyoma veszett!
- Ennek a csengetési rendnek semmi értelme! Miért kell nekünk rohanni?
- Kérdezd az illetékest később! Sprint! – kiabált hátra Lilian, miközben kettesével szedtük a fokokat.
Akik látták a kiscsapatunk, jót kuncogott, vagy éppen együttérző mosolyt küldött felénk. Ezek szerint ebben a suliban ez a megszokott. Loholni akár az idióták.
Lihegve estünk a növényházba, pontosan becsengetésre, ahol már várt a tanárnő, teáját szürcsölgetve.
Jajj anyám! Bármit csak ezt ne!
- Szervusztok gyerekek! Nem sürgős azért ennyire sietnetek. Az sem baj, ha késtek 4-5 percet.
Szegényke… Először az apja, most az anyja.
- Szigeti Larának hívnak. Én vagyok a naturológia, valamint – Nee! Csak ezt ne! – az áldások és átkok tantárgyakért felelős. Nagyon örvendek!
Hatalmas puffanás. Oldalra fordultam, ahol vöröshajú szobatársam pillantottam meg, fejét az asztalnak nyomva.
- Lilian! Kislányom, jól vagy?
Azonnal hozzánk rohant anyja, mire az összes figyelem ránk terelődött. Na remek! Agyam máris a menekülési útvonalat tervezte.
- Minden oké anyu, ne aggódj…
- De hiszen teljesen piros! Mi van, ha betört a fejed? Azonnal el kell vinni az orvosiba!
- Jól vagyok, nyugi. – próbálta megértetni az oda-vissza rohangáló nővel, sikertelenül.
Mindeközben én igyekeztem az árgus szemek elől minél jobban összekuporodni.
- Vivian, csinálj valamit kérlek! 
- És mégis mit?
Önvédelmi rendszerem ismét aktiválta magát, a vészcsengő őrült vijjogásba kezdett.
Éreztem amint a vállamon pihenő Aqua is menekülőre fogja, ölembe fészkelődve.
Meg kell nyugodnom. Ha pánikolok az neki sem tesz jót.
- Tanárnő! – vettem karjaimba familiárisomat, felkelve helyemről.
Minden szempár engem követett, ahogy a nő felé haladtam. Halk sutyorgásba kezdtek, tekintetüket rám szegezve. Az agyam újból készült feladni a harcot.
Ne foglalkozz velük! Koncentrálj!
- Tanárnő! Lara! – szóltam hangosabban. Megtorpant rám nézve.
- Vivian! Örülök, hogy újra látlak! Ha most megbocsájtasz, sürgős dolgom van!
- Lara! – sikerült újra magamra terelnem a figyelmét. – Ugye maga jól ismeri a familiárisokat?
- Igen, de ez…
- Akkor azt biztosan tudja, a fiatal familiárisokon a legkisebb sebesülés is látszódik.
- Így van…
- Nézzen Viharra! Lát rajta bármilyen sérülést?
Arrébb léptem rápillantást engedve a sárkányra miközben az vidáman üldögélt partnere fején. Ha ez sem sikerül, menten elájulok. Érzem a tekintetüket!
Feldolgozta a látottakat, hatalmasat sóhajtott, összerogyva. Osztálytársam azonban gyorsabbnak bizonyult. Hála ennek még időben elkapta visszaültetve a padra.
- Nincs semmi baja…
- Jövök neked egyel. – súgta oda a vöröske, mikor mellé zuhantam.
- Már 2-vel.
Remélem ilyenre nem gyakran kell vetemednem, különben teljesen kikészülök idegileg.
Partnerem felmászott közben a törzshelyére, onnan figyelve az óra hátralevő részét, melyet bemutatkozással töltöttünk.
Ezek után végre ebédelhettünk, ahol Liliannal kisebb beszélgetést folytattunk, kitárgyalva a tanárokat. Azonban hála vöröskének, néhány osztálytársunk is csatlakozott, ennek következtében az agyam egész egyszerűen kikapcsolt.



Utunk ismét az erdőbe tartott. Arra azonban nem számítottam, kivel kell találkoznom.
- Üdvözlök minden fiatal boszorkányt, az első repülésismeret órán! A nevem Váradi Derek. Én leszek az oktatótok, ezen tárgyból. Ne aggódjon senki, amilyen nehéznek tűnik, annál sokkal egyszerűbb! – kacsintott felénk, mire én szememet forgattam.
- Miért?
- Úgy tűnik, már van is egy önként jelentkezőnk, aki bemutatja, hogyan kell csinálni. Váry kisasszony, kérem fáradjon ide!
Ezt még megkeserülöd Derek!
Mellé érve ördögi vigyora egyre szélesebbre húzódott, majd a kezembe nyomott egy cirokseprűt.
Értelmes arckifejezésem láttán, nevetésben tört ki, 2000 wattos mosolyt villantva, aminek köszönhetően a lányok sutyorogni és sóhajtozni kezdtek.
Na! Tanci ismét arat… Közben kinyírva engem.
- Repülésismeret, tehát repülni fogsz, és mivel boszorkány vagy, seprűvel.
- Tériszonyom van! Elfelejtetted? – fordultam felé halálra rémülve, míg Aqua felborzolt tollal a vállamon meredt Derekre. A férfi egy pillanatra elnyitotta száját, aztán egy fejrázással elvetette gondolatait.
- Nyugi, minden rendben lesz! Bízz egy kicsit bennem, Vivian!
- Ha leesek, kicsinállak!
- Áll az alku.
Óvatosan átléptem a seprűn, szárát két kézzel, erősen szorítva.
- Rendben. Most nagyon jól figyelj! – hajolt fülemhez.
- Megvagy te húzatva?
Olyan sebességgel lendültem hátra, majdnem sikerült szaltót is csinálnom közben. Sutyorgás zengett fel ismét, borzongásra késztetve.
- Ugyan már, nem harapok.
- Te talán. De fogadni mernék rá, hogy az osztályomból szerintem néhányan, szívesen látnának holtan. – morogtam, erre ő kiröhögött. – Valamint sérted a személyes teremet…
- Erre később még visszatérünk, ha majd kirepkedted magad a többiekkel.
Hangosan felhorkantottam, ezúttal kíváncsi tekinteteket nyerve magamnak. Inkább maradnék kussban.
- Figyelsz rám?
- Mi? Hogyne.
- Fogd erősen a seprűd nyelét, ülj rá és képzeld el amint felemelkedsz. A gondolataiddal irányítod, tehát ügyelj a koncentrációdra!
A mimre? Idegi roncs vagyok, ráadásul tériszonyos!
- Megpróbálom.
Te hülye idióta! Mi az, hogy megpróbálod? Meg vagy te húzatva? Jézusmáriaszentjózsef! Elment az eszem teljesen.
Derek utasítását követve éreztem, ahogy a lábam lassan távolodik a talajtól.
Ekkor egy kép villant az elmémbe, amitől azonnal kipattantak szemeim. Seprűm ezzel a mozdulattal kilőtt az ég felé, iszonyatos sebességgel.
Itt a vége! Köszi Derek, tényleg nem nehéz…

- Aqua!! – sikítottam, mikor a sebesség következtében familiárisom lezuhant.
Koncentrálj! Te irányítasz!
Mi a franc?
Koncentrálj!
Aqua!
A seprű egy szempillantás alatt váltott irányt, szélsebesen száguldva partnerem felé.
- Megvagy! – kaptam el a tollpárnát, ám a talaj vészesen közeledett.
Nem fog ki rajtam pont egy seprű!
Szorítottam a nyelén, társamat a másik kezemmel magamhoz ölelve.
- Minden rendben lesz, vigyázok rád.
Pár méterrel a földtől a seprű vízszintbe került, így pont a fák felett repülve. Tettem egy kört a levegőben, mielőtt lassan leereszkedtem a többiekhez.
Mikor a talajra léptem, vöröske azonnal a nyakamba ugrott. Remegő lábaim feladták a szolgálatot, ahogy előre borultam, karjaiba kapaszkodva.
- Te hülye! Majdnem kinyírtad magad!
- Bocsi… - öleltem vissza reszkető barátnőmet.
- Vivian jól vagy? Ez az egész az én hibám, nem lett volna szabad…
- Csúcs szuper volt!
Döbbent pillantások meredtek rám, mind a tanci, mind Lilian részéről. Ekkor kezdett alábbhagyni az adrenalin löket, visszarángatva a valóságba. Kihátráltam az ölelésből, felsőm szélét rángatva.
- Ki szeretne repülni? – fordult az osztály felé határozatlanul Derek, de az ujjongások és levegőbe emelt kezek, azonnal visszaadták magabiztosságát. – Rendben nyugalom! Mindenkire sor kerül!
Sorban osztotta a cirokseprűket, hangosan elmagyarázva a teendőket.
Aha… Tehát csak engem részesített suttogásban…
Pillanatokon belül, már az összes osztálytársam a fák felett körözött. Az összes kivéve egyet.
- Lilian, te nem mész?
Fejrázással válaszolt, közelebb lépve hozzám.
- Mit szólsz egy versenyhez? A nyertes bármit kérhet a vesztestől.
- Benne vagyok! – kapott habozás nélkül a felé nyújtott seprű után, és már száguldott is a levegőben.
Ez gyors volt! Még könyörögnöm sem kellett.


Krumpliszsák módjára dőltünk az ágyunkba.
- El sem hiszem, mekkora pánik keletkezett a fürdőben, amiatt az apró tetkó miatt.
- Apró? Senkisem szólt, hogy a familiárisunk rátetoválódik a testünkre! – mutattam nyakhajlatomra, ami hajamnak, valamint egyenruhámnak köszönhetően rejtve maradt, egészen fürdésig. Ahol eddig semmi sem látszott, most egy fekete bagoly díszelgett.
- Nekem tetszik!
Bal bokáján ott tekeredett egy sárkány, ami az ágya végében fekvő Vihar, kiköpött mása volt.
- Most jut eszembe, mégis mi történt Váradi óráján?
Eszembe jutottak a délután történtek és azonnal a párnámon pihenő társamra pillantottam. Borzongás futott végig gerincemen. Felhúztam térdeimet, átölelve őket.
- Olyan jól ment, aztán egyszercsak bumm! Kilőttél rakéta módjára!
- Bevillant egy kép… kiskoromból…
Lehorgasztottam a fejemet, visszagondolva az órán látott jelenetre.
Nem emlékszem semmire 7 éves korom előttről… Ma viszont, mikor csukva volt a szemem, pár másodpercre feltűnt egy kép, amint gyerekként egy seprűvel lebegtem valahol, ami teljesen ismeretlen számomra. Anyu pontosan akkor lépett be, én pedig ijedtemben leestem. Nagyon leszidott. Ezután többé nem engedett seprű közelébe.
- Ha nem akarsz, nem kell róla beszélned.
Rám mosolygott, amire mindössze egy bólintással válaszoltam tovább merengve.
De akkor sem értem, miért pont most emlékeztem vissza…
Ha az, amit láttam igaz, akkor nem végig nevelkedtem varázslat nélkül. Viszont ez azt jelentené, hogy anyu hazudott nekem. Ismételten. Ezért nem emlékeznék semmire 7 éves koromig? Lehet csinált valamit? Holnap utána járok!
- Jó éjt! – bújtam be takaróm alá, amire Aqua azonnal rákuporodott.
- Neked is!

8.Fejezet

- Vivian! El fogsz késni az évnyitóról! – virradtam anyám kiabálására, mielőtt a földön találtam magam.
Olyan dejavu érzésem támadt…
- Hány óra?
- Öt perc múlva 9.
- Mi van? Miért nem keltettél hamarabb?
Ugrottam talpra, ezután egyenruhámat magamra rángatva az udvarra rohantam.
Kivágódva az üvegajtón, minden szem rám szegeződött. Vészcsengettyűm beindult, ahogy próbáltam minél gyorsabban láthatatlanná válni.
Basszus, ugye nem késtem el?
Ingem alját szorongatva, végig a pázsitot bámulva kullogtam a tömeg mögé, jó messze a bámészkodó szempároktól.
Ez az átkozott szerelés meggátolja a kaméleon képességeim rendes működését.
- Üdvözöljük önöket a Wiccaches Boszorkányképzőben! Kérek minden diákot kövessen minket az étkezőbe, ahol hivatalosan is sor kerül a tanévnyitő ünnepségre! – ezzel igazgatóbácsi anyámmal, valamint feleségével elindult, a diáksereggel nyomukban.
Ő meg mikor ért ide? Amikor én indultam még az orvosiban teázgatott.
Útközben, szinte mindannyian csendes társalgásba elegyedtek, vagy az épületet csodálták. Ezzel ellentétben én a sor végén kullogtam célunkig, azon izgulva vajon mit fogok iszonyatos módon elbaltázni. Vagy inkább mit nem.

Belépve, a szokványos látvány helyett most színes szalagokkal díszítve fogadott a helyiség. Az asztalok dugig diákokkal, a terem elejében lévő asztalnál pedig ismeretlen arcok között észrevettem Dereket és Ninát. Hozzájuk csatlakozott Lara anyuval. Az igazgató mellettük, a pódiumnál állapodott meg, ezután jelzett üljünk az oda pakolt székekre.
Miután helyet foglaltunk, Szigeti az emelvényre helyezett gömbre mutatott.
- Mint azt a legtöbben tudják, iskolánk diákjait egy-egy domumba osztjuk be itt tartózkodásának idejére. Tekinthetnek rá akár családjukként. Ha hallják a nevüket fáradjanak ide, ezután kezüket helyezzék a kristálygömbre.
Sorban haladtak az emberek előttem, miközben én cipőmet bámulva vártam, mikor kerülök sorra. Kezemben szorongattam felsőm, mikor egy igen ismerős név ütötte meg a fülem.
- Szigeti Lilian!
Pár székkel arrébb felállt egy vérvörös hajú, magas lány, a férfihoz sétálva. Tekintetem Lara-ra terelődött, aki csillogó szemekkel fürkészte őt. Leon szintén elég nagy figyelemmel kísérte, ám amikor a gömbhöz ért, arckifejezése csalódottságot tükrözött. Ajkát vékony vonallá préselte, kezei alig láthatóan ökölbe szorultak. A Szigeti lány köpenyének belseje, feketéről mentazöldre változott, mielőtt visszasétált a helyére. Figyelmem arcára terelődött.
Smaragdzöld szemeivel Leont pásztázta, ajkait rágcsálva. Ezzel ellentétben a férfi a névsort figyelte.
Fehér ingjét nadrágjába tűrte, erre vörös övet csatolt. Magassarkúja minden lépésénél kopogott, ám helyére érve sem hagyta abba. Folyamatosan ütögette a márványhoz, kapva néhány rosszalló pillantást. Középhosszú vérvörös haját füle mögé tűrte, végül felém fordulva tekintetünk találkozott. Azonnal elfordultam, ám továbbra is éreztem amint engem figyelt.
- Váry Vivian!
Nevem hallatán idegesen felugrottam, röhögést nyerve a jelenlevőktől. Bizonytalan léptekkel indultam el a diri felé, aki végig figyelte minden mozdulatom. Egyszer még sikerült is megbotlanom a semmiben, amitől majdnem pofára estem. Elé érve félénken rápillantottam. Féloldalas mosollyal és bólintással válaszolt.
Ez aztán a biztatás…
Megérintettem a gömböt, aminek következtében jóleső bizsergés járta át a testem. Valaki hangosan felszisszent. Ezt követte pár hasonlóan vészjósló reakció.
Az igazgatóra, majd a többi tanárra kaptam tekintetem. Hitetlenkedő szempárokkal találtam magam szemben. Ezt követően az egész tantestület anyut kezdte bámulni.
Tudtam. Valamit rohadtul sikerült elcsesznem megint.
Kezemmel megragadtam felsőm, tekintetem lesütve cipőm orrát pásztáztam.
- Elementum.
Az igazgató hangjára felkaptam fejem, majd azonnal a köpenyemre néztem. Ami hajdan még fekete volt, most türkizkék színben pompázott.
Akkor ezek szerint nem bénáztam el? Sikerült?
Várakozás nélkül robogtam vissza helyemre, így próbálva kerülni a figyelmet, amiben részesítettek. Azonban a kíváncsiskodók elől, nem menekültem.

- Kérem foglaljanak helyet saját domumjaiknál! – mutatott a diáksereg felé a diri, helyet foglalva felesége és anyám között.
Három asztal, három domum. Elementum, Albamentum, Furvus. Az elsőnél fehér, a másodiknál fekete, míg az utolsónál ülők mindegyikének négyszínű köpenye volt.
Az utolsóhoz sétálva, nyomban leültem a legvégére, összekuporodva a bámészkodó szempárok elől.
- Bemutatom a domum vezetőket.
Diri újbóli intését követően Lara, egy magas férfi, valamint ő maga sétáltak elénk. Hozzánk az ismeretlen került, a másodikhoz Leon, az elsőhöz pedig Lara.
Ki gondolta volna, hogy azok ketten a két ellentétes domumhoz tartoznak…
Közelebb sétált hozzánk az idegen, acélkék szemeivel végig nézve rajtunk. Világosbarna haja rendezett copfban verdeste háta közepét. Szikrázó mosolyt villantott, mielőtt bemutatkozott.
- Erdősi Alex az Elementum vezetője. Bármilyen kérdésetek, esetleg problémátok adódna forduljatok hozzám bizalommal.
Derek 2.0. Ugyanolyan kiszámíthatatlanul kedves. Még egy ember, akitől tartanom kell. Csodás éveknek nézek elébe.
- Szigeti Leon, a Furvus vezetője. Sok sikert kívánok a tanulmányaikhoz.
- A nevem Szigeti Lara, az Albamentum vezetője. Érezzétek magatokat otthon, és szórakozzatok jól. – pattogott megszokott módján, amin rögvest szememet forgattam.
- Az elsősök kivételével, kérem menjenek az órájukra! Önök a vezetőikkel fáradjanak kijelölt helyeikre. Sikeres tanévet kívánok!
Ez igen Leon, te még mindig totál lehangoló módon viselkedsz…
A legtöbben felálltak az asztaloktól, átlépve az ajtók valamelyikén. Miután szinte a diákok 90%-a eltűnt, mi is felkeltünk a padokról.
- Erre gyertek! – indult el a lefele vezető ajtón Erdősi, csapatunkkal a nyomában. Körülbelül 20-an maradtunk, ám a legtöbben már így is csevegésbe fogtak, míg én hátul kullogtam, élő kísértetként zárva a sort.

Egészen a legalsó szintig terelt minket Erdősi tanárúr, végül ki az iskolából.
A tó előtt telepedtek le a legtöbben. Ezt követően néhányan a padokat foglalták el, míg a maradék tanuló, beleértve engem is, messze a víztől helyezte kényelembe magát.
Jobban megfigyelve, a kis csoportunkban Szigetiék lánya továbbá két lány viselt nadrágot, a többi mind különböző hosszúságú, valamint szabású szoknyát hordott. Ráadásul fiúk és lányok fele-fele arányban voltak megtalálhatóak.
- Hadd mutatkozzam be még egyszer! A nevem Erdősi Alex az Elementum vezetője, emellett én fogom az elemi varázslatok kivédését tanítani. Ennyit a formaságokból. Először, mi lenne, ha bemutatkoznánk egymásnak? – mosolygott, amire a legtöbben bólogattak. – Haladjunk névsor szerint. Váry Vivian.
Ezt nem hiszem el! Tuti szándékosan csinálta!
Kezem lassan emelkedett a levegőbe, jelezve még élek. Ennek köszönhetően ismét minden egyes gyerek engem bámult, a tanárral együtt. Agyam lassan leállt, a fogaskerekek csikorogva húzták be a vészféket.
-Hallgatunk.
Ingem alját kezdtem piszkálni, hajammal takarva arcomat, hogy még véletlenül se kelljen senki szemébe néznem. Nagyot nyeltem, mielőtt harcot vívva a torkomban ragadt szavakkal végre kinyögtem valamit.
- Váry Vivian. Nagyon örvendek…
Egy egércincogásnál semmivel sem hangosabb hangom tanárúr kedvére tett. Az arcom azonnal lángba borult miközben próbáltam, minél láthatatlanabbá válni.
- Nyugalom, nem fogunk megenni téged. Csak bátran.
Kínomban rábólintottam, de az tuti én meg nem szólalok többet. Minden erőmet bevetve sikerült ez is. Az agyam végleg feladta a szolgálatot.
- Szeretnél még valamit mondani magadról?
Próbálkozott volna tovább, azonban egy fejrázás részemről eléggé meggyőzte arról, hagyjon békén.
- Ki a következő… Szigeti Lilian?
A név hallatán felkaptam fejem. Fogalmam sincs miért, de felkeltette kíváncsiságomat. Nem messze tőlem vérvörösre lakkozott ujjak emelkedtek nyúzott lassúsággal a magasba.
- A nevem Szigeti Lilian. Örvendek.
Nem éppen bőbeszédű egy csapat…
Ez mégis ki volt?
Körül kémleltem, végül a tanárúron akadt meg tekintetem. Sóhajtva böngészte noteszét, jegyzetelve magának.
Azonban egy óvatlan pillanatban tekintetünk találkozott. Rögvest elfordultam, így észrevéve, Lilian is őt leste. Hamarosan tanárúrnak szintén feltűnt, ám a vöröshajú lány egy szemforgatással elintézte kérdő pillantását.
Ez a csaj se semmi! De mi a fene volt az, az előbb?
Na tessék! Már megint engem figyelt. Mit csinálhattam, ami ennyire felkeltette az érdeklődését? Hülye kérdés. Kapásból tudok két dolgot is.

A talajt bámulva ültem végig az egészet. Azonban megjegyezni az embereket képtelenségnek számított. Részben a névmemóriám nem létező, másfelől a figyelmem teljesen más irányba terelődött. Ugyanis egyesek egész idő alatt szigorúan engem bámultak.
- Most, hogy így összeismerkedtünk, mit szólnátok iskolai körúthoz?
Ahogy felugrott a padról Erdősi energiától túltengve, a maradék életkedvem is elpárolgott. Fogalmam sincs honnan szedik ezt a rengeteg adrenalint, de gyötrelmes még nézni is.
Követtem az épületbe, vonszolva magamat az osztály után. Bent mindenfelé diákok hemzsegtek. Biztos szünet van.
Szuper! Még több ember!
Mikor pillantásom megakadt a lépcsőn rájöttem, izgalmas nap elé nézünk. Főleg, ha az egész iskolát végig akarja járatni velünk.
Pont velem egyszerre sóhajtottak fel. Észrevéve az engem figyelő vöröshajú lányt, nyomban kirázott a hideg. Bekapcsolt saját bejáratú biztonsági rendszerem az agyamban, iszonyatos vijjogással kényszerítve fogjam menekülőre.
- Nyugalom hölgyeim, nem fogjuk az egész iskolát körbejárni. – nevetett tanci, melyre válaszul közös sóhajtást kapott tőlünk.
Ismét hidegrázás futott végig gerincemen. Életemben nem voltam Sabrinán kívül senkivel sem ilyen összhangban. Ez a csaj a frászt hozza rám!

Szavához tartva magát, csak a legfontosabb helyeket mutatta meg. A tanárit, igazgatóit, az orvosit. Figyelmeztetett, a tiltott folyosó közelébe se menjünk, majd a hátralevő időben felsétáltunk a harmadik emeletre, ezután az egyik terembe vezetett. Belépve, a kintihez hasonló tervezés fogadott.
Hatalmas helyiség tárult elénk. Egy átlagos teremhez hasonlított, csak több térrel.
- Foglaljatok helyet!
Én természetesen leghátul a sarokba ültem, kerülve a figyelmet. Vagyis majdnem sikerült… A Szigeti lány ugyanis úgy gondolta mellettem sokkal jobb ülni és onnan bámulni.
Kezd az agyamra menni! Ha mondani akar valamit, bökje már ki!
- Mint tudjátok, pálca nélkül képtelenek vagytok a mágia használatára, ami az életetek elengedhetetlen része.
Ja persze, egy hete még a létezéséről sem tudtam!
- Ezt a fontos pálcát fogjátok elkészíteni, mellyel nagyszerű boszorkányokká válhattok. – magyarázott, mielőtt mosolyt villantott felém.
Persze én mit csinálok? Elfordulok erősen pásztázva az ablakon kívüli tájat.
A rohadt életbe is! Ha ez lesz az év hátralevő részében, inkább a tóba ugrom.
Azt hiszem, nem kedvel engem…
Már megint!
Az ismételten sóhajtozó tanci felé kaptam tekintetem, ám ő addigra más fele figyelt. Lilianra néztem, aki szintén a férfit bámulta.
Ő is hallhatta? Ha emlékeim nem csalnak, Lara lánya is képes a telepátiára. Amiatt lenne?
Gondolkodni sem maradt időm, ugyanis Erdősi belekezdett a pálca készítésének magyarázatába. Egyszerűen emellett érthetően beszélt, így még nekem is sikerült felfognom, azzal a csöpp agyammal.
Sokkal használhatóbb lennék, mondjuk felesleges bámészkodók nélkül.
Követtük az utasításait, ennek köszönhetően lassan, minden diák előtt különböző színű fény jelent meg. Mikor az kialudt, már egy-egy pálca hevert a helyén.
Előttem egy fekete pihent, melyre, hínárminta fonódott. Közelebbről szemügyre véve, két keresztbe tett fáklyát pillantottam meg markolatának aljába vésve.
Valahol mintha láttam volna ezt az emblémát…
Azonban töprengésem abba maradt mihelyst világoszöld fény villant látószögem sarkában. Vöröskére pillantottam jól megfigyelve mit alkotott.
Viharszürke, körülbelül az enyémmel egyhosszú, mentazöld indamintával díszített pálcát forgatott kezében.
Végig pásztáztam a termen, kíváncsian lesve a többiek munkáját. Valakinek kövekkel vagy kristállyal díszített, míg másnak csak egy egyszerű vésetet találtam rajta. Az egyetlen, ami közös az a tulajdonos elemének megjelenése valamilyen formában.
- Szép munka! – mosolygott a csipet-csapatra, erre az osztály elégedetten vigyorgott, illetve kezdett beszélgetésbe.
Mi szép csendben bámultunk a tanárra.
Más lehetőség híján, pálcámat hosszúszárú cipőmbe dugtam. Kissé kilóg belőle, így kényelmesen elő lehet húzni, ha nagyon muszáj.

Végső utunk az elsőre vezetett. Az egyik terembe betérve kisebb hely fogadott minket, ráadásul itt már tanári asztalt is raktak. Ugyanúgy a sarokban kötöttem ki, természetesen Szigetit újra magam mellett tudhattam.
Kis idő elteltével Erdősi helyet foglalt velünk szemben elégedetten mosolyogva.
- Remélem mindenkinek van hova felírni az elhangzottakat.
Az egész osztály azonnali kutatásba kezdett a táskájában. Előrángattam a fekete noteszem, majd oldalra pillantottam. Ugyanolyan. Legalább a tollunk nem egyezett. Az már tuti kikészítene. Így is hátborzongató érzésem támadt tőle.

Tanci lediktálta az órarendünk, a szüneteket, csengetési rendet, valamint az ünnepeket. A tantárgyak továbbra is kész rejtélyt jelentettek számomra…
- Ennyi lett volna mára. Élvezzétek ki a nap hátralevő részét. Ismerkedjetek, barátkozzatok, ezen felül sok sikert a tanévhez. Mehettek ebédelni!
Mosolyogva búcsúzott el tőlünk, a csapat azzal a lendülettel összecuccolt az ebédlő felé véve az irányt.
Odaérve ismételten az asztal végénél ültem. Ami vöröskét illeti, ő tőlem nem messze foglalt helyet, megint.
- Lilian! Rég láttalak!
Azonnal felfigyeltem a név hallatán. Magas szőke copfos srác termett az említett mögött. Fehér ingjét szinte vállig feltűrte, nadrágja lazán lógott csípőjén. Mogyoróbarna szemeiben huncutság csillant, ahogy bakancsában közelebb lépett, ingjének gallérját igazgatva. Mintha lenne még gomb, amit tépkedhetsz…
Ez nem sok jót sejtet. Valamiért beindult a vészcsengőm a fiú láttán.
A megnevezett személy hatalmas sóhaj kíséretében nyúzottan felkelt, odébb sétálva vele. Kezeit mellei előtt összekulcsolva, fejét oldalra biccentve meredt, kérdő pillantással a srácra. Mindeközben a falnak támaszkodott. Szemben a srác zsebre dugott kezekkel vigyorgott, hátát az ablakhoz nyomva.
- Mit akarsz Henri? – sóhajtott újra, szöszke vigyorát szélesítve.
A látványra összébb préselte ajkait súlyát a másik lábára helyezve. Látszott rajta mennyire utálja a helyzetet, amibe került.
- Gondoltam köszönök, ha már úgyis egy domumba kerültünk. Valamint biztos voltam benne, hogy hiányoltál. Végtére is egy hete nem láttál. – lépett közelebb hozzá, Liliant hátrálásra késztetve.
- Annyira hiányoztál, mint sárgaláz a lepratelepre.
- Ugyan bogaram, ismerd be végre, bejövök neked. – újabb lépés előre és egy hátra.
- Ja, akár csukott ablakon a friss levegő. Nem vonzanak az ilyen egoista barmok. Tudod, akinek van akár egy csöppnyi esze is, távol marad tőled.
- Szívecském, le sem tagadhatnád. Máskülönben, miért jöttél ide velem? – vigyorgott kajánul, amitől már fojtogatási kényszert éreztem.
Ez tényleg ilyen gyökér? Sír a föld alattad gyerekem!
- Ráhagynád az idióta becézgetéseket? A nevem Lilian. Próbálkozz olyannál, akinek tetszik ez a sok zagyvaság, amit te összehordasz! Most pedig, visszamegyek a többiekhez. – fordított neki hátat, ám a barom hipp-hopp előtte termett.
- Ne siess annyira csillagom, még szó sem esett arról, mikor randizunk.
Basszus, hozzád képest egy vödör szén atomvillanás! Kedvem támadt megfürödni egy kád hajszárítós vízben…
Lilian elnevette magát.
- Tudtam, hogy tetszeni fog az ajánlatom.
Közelebb hajolt hozzá őgyökérsége, ezzel a jelenlévők valamennyiének figyelmét magukra terelve. A lányok hangos sutyorgásba kezdtek, míg a fiúk többsége fütyült, esetleg vadalma módjára vigyorgott. Láttam Lilianon, pillanatokon belül kicsinálja az idiótáját, ezért felpattanva a helyemről mellé masíroztam, csuklón ragadva. Hidegen hagyva a fejemben jajveszékelő riasztómat, próbáltam minél hamarabb eltávolítani a fiú közeléből. Arról nem is beszélve, mennyire köddé akartam válni.
- Már mindenhol kerestelek! Rengeteg dolgunk lenne!
Sikeresen elkerültem a vérfürdőt, otthagyva az ökröt, aki tágra nyílt szemekkel bámult utánunk.
Mivel a műsornak vége lett, mindenki ismételten a saját dolgával foglalkozott. Egy halom csaj például azonnal rávetette magát szöszkére. Ízlés semmi.
- Köszi. Jövök neked egyel.
Ekkor fogtam csak fel, mit is műveltem az imént. Idióta! Maradtál volna nyugton!
- Nem akartam, már az első nap gyilkosságot.
Hangosan felnevetett, nyerve néhány furcsa pillantást. A saját síromat ásom azzal, ha a közelében maradok. Ideje lelécelni!
- Akkor én megyek is…
- Várj!
Miért? Kellett ez neked Vivian?
- Igen?
- Valamit kérdezni szerettem volna tőled.
Azt hiszem innen nincs menekvés. Szembe nézek vele és húzok a francba, jó mélyre a föld alá.
- Ez rám is igaz.
- Csak tessék.
- Miért bámultál egész nap? Ráadásul folyton a nyomomban voltál.
- Jaaa, hogy az… - csapta öklét tenyerébe.
Értetlen pislogásomra elvigyorodott, tovább fokozva értetlenségemet.
Fuss Vivian! Mintha az életed múlna rajta!
Kíváncsi voltam valamire!
Mégis mire?
- Erre. Láttam, nagyon figyelted Alex-et, de csakis akkor, amikor egy-egy kósza gondolat foszlánya hallhatóvá vált. Telepaták képesek csak ilyenre, így ki akartam deríteni, az vagy e. - suttogta.
- Akkor jól sejtettem… Ki az az Alex?
- Sejtetted? Hogy? – kiáltott fel, újabb bosszankodó pillantásokat kapva.
Ezt igazán befejezhetné! Utálom, amikor bámulnak!
- Amikor ideérkeztem, a növényházban beszéltem anyukáddal… de ki az az Alex?
Szóra nyitotta száját, azonban mielőtt válaszolhatott volna felállt az igazgató. Nyomában az egész tanári karral, minden figyelmünk feléjük irányult.
- Remélem jóllaktak, ugyanis ideje, hogy az elsősök a szobájukba vonuljanak. A többiek menjenek órára!
A tanulók nagy része sóhajtozva, morogva, vagy éppen faarccal indult órára. Kezdem sajnálni őket…
Az összes elsős, beleértve minket is, a vezetőnknél gyülekeztünk. Mindhárom tanár egy irányba indult el.

A három csoport együtt haladt, egészen az iskola bejáratáig. Néhányan elköszöntek mielőtt távoztak a fakapun.
A többiekkel balra mentünk a creppy folyosón. Megnyugtatott, nem csak én találtam annak. A lányok közül páran, sőt a fiúkból is volt, aki közelebb húzódott a mellette lévőhöz.
Ugyanaz a látvány, akár az orvosi felölin. A végén csigalépcső, amin bánatomra elindultunk felfele. Csak ne Dereknek legyen igaza…
Amikor már a hatodik emeletet hagytuk el fejben szidni kezdtem tancit. A hetediken végre megálltunk.
Igazán remek.
- Ez itt a fiúk részlege. Kérem jöjjenek utánunk. – intett az igazgató majd, Erdősivel, valamint a többi hímnemű egyeddel, elindult egyenesen a szobák felé.
Nem lehet igaz! Ez azt jelenti, mi rohangálhatunk a nyolcadikra minden alkalommal? Már most kiköpöm a tüdőm és ezt minden egyes nap…
- Nem fair.
Morgott mellettem Lilian is. Elnézve egyik lánynak sem tetszett igazán.
Ennyit az egyenjogúságról.
- Hölgyeim, erre tessék! – indult tovább Lara felfele, mi pedig kénytelen kelletlen követtük őt.
A nyolcadikra érve egyenesen vezetett az utunk előre.
Az ajtók előtt azonban lefékeztünk. Tancinéni ugyanis valami papírt rángatott elő a zsebéből, majd mosolyogva felénk fordult.
- Aki hallja a nevét jöjjön ide és megmutatom a szobáját, valamint, a zár használatának titkát.
A csipet csapat egymásra bámult értetlenül, hátha a másik tudja miről van szó.
- Minden oké?
Kérdeztem Liliant, mikor már minimum 2 perce állt, arcát kezébe temetve. Ezalatt minimum hússzor sóhajtott.
- Az anyám… Folyton kiégek tőle. Úgy viselkedik, mint egy óvodás. Túl sok az energiája!
- Akkor ne akarj az enyémmel találkozni. Ugyan kevesebbet pattog, de max 2 fokkal jobb a tiednél. Nem éppen tudom kezelni az ilyen embereket…
- Váry Vivian!
Nevem hallatán felugrottam, riadtan meredve előre. Beletelt 2 teljes percbe, mire felfogtam miért szólt rám, vagyis inkább nekem. Odarobogtam tancinéni mellé, aki pillanatokon belül agyon is szorongatott.
Csattanást hallottam. Ezt követően a szemem sarkából láttam amint vöröske, kezét ismét homlokán tartja.
- Szigeti Lilian! – engedett el végre, csak hogy megsüketítsen.
Fülemet dörzsölve léptem arrébb, hátha támad még ilyen remek ötlete. Mikor a szólított mellém ért, ő is kapott egy fojtogatós szorongatást. Legalább nem csak én szenvedek.
- Rendben lányok. Ti vagytok az utolsók. Erre gyertek!
A folyosó végéhez pattogott. Hatalmas faajtó magasodott, tele rozsdásabbnál rozsdásabb lakatokkal. Eléggé egyértelmű lehetett mire gondolok ugyanis egy teljes pillanatra megkomolyodtak arcvonásai. Azt ott – mutatott a lakatos ajtóra – kerüljétek el. Tilos belépni! – ezután visszatért bosszantóan energikus énje – Ez itt a ti szobátok. A bejáratokon a biztonság érdekében különleges zár van. Belülről ki lehet nyitni egyszerűen kilincscsel, de kívülről csakis jelszó használatával. Ezt egyedül a szoba tulajdonosai tudják, így a tanárok sem juthatnak be.
Próbáltam a hallott információt feldolgozni, több-kevesebb sikerrel. Pislogtam előre, a végén pedig Lilian felfogása bizonyult gyorsabbnak.  
- Akkor mi honnan tudjuk?
- Nagyon egyszerű aranyom! Tegyétek a kezeteket az ajtóra, miután átbeszéltétek, mi legyen az, végül gondoljatok rá és kész is. Onnantól kezdve csak ezzel lehet kinyitni az ajtót.
Egymásra bólintottunk Liliannal, egy-egy mancsunkat a fának nyomva.
Telepaták!
Épphogy fejben kimondtam, az ajtó kitárult előttünk.
Ijesztő ez az összhang…
- További szép napot bogárkáim! Vacsoránál találkozunk!
- Jesszusom…
Sóhajtott még utoljára szobatársam tova szökdécselő anyjára, mielőtt beléptünk újdonsült hálónkba.
A szoba bámulatosan festett. Hat szög alakja különös, mégis elég érdekesen lett megoldva. A falakat átlósan türkizkékre, illetve zöldre festették. Emellett az ajtóval szemben hatalmas kupolalakú rózsaablak helyezkedett el.
Bentebb lépve elsüppedtem az óriási pihe-puha ébenfekete szőnyegben, mely a helyiség közepén feküdt, majdnem fedve az egész talajt.
Az ablak két oldalánál lévő falakhoz egy-egy baldachinos ágyat, míg az ajtónál a fekvőhelyekkel átlósan egy-egy szekrényt raktak.
Baloldalt, melynél a fal türkizkék volt, megpillantottam cuccaimat.
Ezek szerint ez az én részem.
Lilian velem szemben azonnal levetődött. Egy ideig csendben figyeltem, végül követve példáját leültem a saját helyemre.
Egy ideig síri csend honolt, azonban agyam működése hamarosan helyreállt.
- Tényleg! – kiáltottam hirtelen – Elárulod végre, ki az az Alex?
- Erdősi Alex, a domum vezetőnk.
- De miért hívod a keresztnevén?
- Akivel ma találkoztál, tudod, a gyökér. Henri az ő fia.
- Tessék? Ő a…
- Tudom mire gondolsz. Elvégre őszőkesége egy szoknyavadász, beképzelt, egoista majom. Alex meg szöges ellentéte.
- Ez nekem még mindig magas. Miért hívod Alexnek?
- A szüleimmel elég régóta ismerik egymást, ezért szinte együtt nőttünk fel, azzal a marhával… A te szüleiddel mi a helyzet? Ők is ide jártak?
- Anyum igen. Sőt ő még most is itt tartózkodik… Az iskolaorvos, Váry Tamara.
- Tamara lánya vagy? – olyan gyorsan ugrott fel, mint Sabrina egy pók láttán. Szemeiben ugyanaz a fény csillogott, akárcsak Laráéban. Ez nem sok jót sejtet. Elvégre a fránya gének tagadhatatlanok.
- Igen. Úgy veszem észre, mindenki ismeri.
- Elég közeli barátok anyuval, ő vigyázott rám kiskoromban. Utána is látogatott minket, de csak nagyon ritkán. Most már világos mire értetted a hasonlóságot anyuék között. – kuncogott.
- Te úgy nőttél fel, hogy végig tudtál arról a családod boszorkányok leszármazottja?
- Persze! Talán te nem? Hiszen Tamara az anyukád…
- Az egész mágiáról meg erről a helyről, csak egy hete szereztem tudomást.
Elhallgattam. Már ígyis rengeteget kikotyogtam, talán többet is mint kellene.
Türelmesen, csendben fürkészett, majd a végére érve leült mellém, karjaival átkarolva vállaimat.
- Ne aggódj nem fogom harapófogaóval kiszedni belőled. Ha nem érzed úgy megbízhatsz bennem, semmi gond. Totál megértem.

Furcsa mennyire nem éreztem késztetést a távolságra. Hiszen még a saját anyámtól is hideg futkos a hátamon, akárhányszor megölel.
Egyszer csak hasam korgása közbeszólt, visszarángatva minket a valóságba.
- Menjünk vacsizni!
Halkan cseverésztünk a vacsora alatt, és szerencsénkre most senki sem szakította félbe az étkezésünket.