19.Fejezet

- Szombat hajnal és mi itt dekkolunk a suli előtt… Remélem megéri az egész, mert ha nem én esküszöm Leó!
- A 7 óra neked még hajnal? – horkantott – Nyugalom hugi, biztos vagyok benne, nem hiábavaló ez az egész.
- Ajánlom is.
- Sokáig ácsorgunk még? Szétfagyok! – csattantam fel, kezemet dörzsölgetve, hátha melegebb lesz.
- Talán egy kabát nem ártott volna. Csodálom, amiért nem fagytál még jégcsappá egy szál pulcsiban.
- Magyarázd meg ezt a drága húgodnak, aki elfelejtette a téli kabátot amikor legutóbb vásárolni rángatott!
Morogva mutogattam vöröskére, aki pofátlanul fütyörészni kezdett. Ezért számolunk!
- Atyaég. – sóhajtozott ismételten – Lilian, hozd ide a köpenyét!
- Nekem is van lábam!
Be sem bírtam fejezni, barátnőmnek nyoma veszett. Kezemmel dörzsölgettem magam, némi hőt csikarva vacogó testembe, azonban alig ért valamit. Lágy fuvallatt húzott el mellettem, ismét szétfagyasztva minden csontomat. Utálom a telet!
- Lehet, de ő gyorsabban megjárja, és nincs kedvem ennél több időt vesztegetni felesleges dolgokra.
- Felesleges dolog? – kocogtattam fogaim – Te könnyen beszélsz, abban a vastag kabátodban!
- Veled mennyi gond van!
Sóhajtva közelebb lépett kigombolva kabátját. Kibújva belőle rám terítette minden tiltakozásom ellenére. Kapálózó kezeimet közrefogta sajátjaival, enyhítve a borzalmas hideget. Éreztem, ahogy testembe visszatér az élet, arcomba terelve minden csepp véremet.
- Amint visszaértünk, szerzel magadnak téli holmikat, világos? Már csak egy nátha hiányozna neked.
- Oké. - épphogy kimondtam, eltüsszentettem magam. – Lehet késő…
- Nincs más választásom.
- Mégis mi…?
Egy erőteljes rántás következtében a karjaiba zárva találtam magam. Szorosan mellkasához ölelt, minden levegővétellel a nyakamba szuszogva. Kuncogásomra fülembe morgott.
- Mi olyan mulatságos?
- Csikized a nyakam.
- Oh, tehát csiklandós… - nevetett, szándékosan ráfújva a nyakamra.
Teljesen beleborzongtam. Azonban ez az érzés teljesen más volt, mint ami a hideg következtében futott végig gerincemen. Az iménti sokkal kellemesebbnek bizonyult, akármennyire is zavart.
- Hé! Ezt direkt csináltad! – ütöttem játékosan mellkasára, már amennyire a szorítása engedett. – Fejezd be!
- Miről beszélsz? Hiszen nem csináltam semmit.
- Persze. – húztam összébb nyakamat gonosz mosolya láttán – Hagyd abba!
- Mit? Ezt?
Ismét fújkálni kezdett, ahol csak ért. Nevetésem visszhangzott az üres területen, miközben könnyeimmel küszködtem. Azonban egy percre sem hagyott, elfeledtetve velem milyen hideg is van valójában.
- Leó! – sipítottam – Szemét…vagy…
- Tényleg? Nekem úgy tűnik, élvezed.
Egy pillanatra befejezte kínzásomat, közel hajolva fülemhez. Mély hangon búgta szavait, mielőtt folytatta az előbbit. Ezúttal azonban már nem csak nyakamat, hanem a, nagy valószínűséggel kipirosodott, füleimet is fújkálta. Erőtlenül ficánkoltam karjaiban, ahonnan továbbra sem eresztett.
- Hagyj…már!
- Vivian! Itt van a… - toppant mellénk Lilian – Ó! Megzavartam valamit?
Mindketten leblokkoltunk. Riadtan pillantottam fel, ezt követően minimum fél méterre ugrottunk egymástól. Azonnal szükségtelenné vált a kabát, ugyanis a forróság, ami zavaromban elöntött az egész iskolát képes lett volna melegen tartani. Lekaptam magamról a kölcsönkabátot, Leóhoz vágva, mielőtt kikaptam Lilian kezéből köpenyem. Cipőmmel rugdostam magam előtt a talajt, lesütve tekintetem.
Mégis mi a fenét műveltünk az előbb? Teljesen félreérthető volt az egész! Mit gondolhat Lilian? Remélem senki nem látta rajta kívül!
- Akkor mehetünk is.
Pánikomból Leó krákogása zökkentett ki, mielőtt szigorúan csakis előre nézve elindult.
- Induljunk!
- Úgy érzem igazán ráértem volna még… - szökkent mellénk dudorászva barátnőm.
- Lilian!
- Most mi van? Mindketten fülig vörösödtetek! Még ezt is hajazzátok! – mutatott sapkája alá rejtett loboncára. – Biztos oka lehet…
- A hideg miatt!
- Igen Lil, túlgondolod a dolgokat.
Olyan hevesen bólogattam, azt hittem menten elájulok. Azonban sunyi vigyora továbbra sem hagyta el arcát, ami kissé nyugtalanítónak bizonyult.
- Persze. A hideg. – forgatta szemét – Minden világos.

- Tehát, mikor is akartatok nekem beszámolni arról, hogy jártok?
Hirtelen feltett kérdése következtében majdnem pofára estem. Csodálkoztam amiért fél órával ezelőtt csendbe burkolózott, azonban erre nem számítottam. Ahogyan testvére sem. Kiakadásából ítélve.
- Mi? Normális vagy?
- Te megőrültél? – sipítottam – Honnan jött ez a marhaság?
- Visszagondolva hogyan ölelgettétek egymást a suli előtt, ez a lehetőség is fennáll. Ráadásul már nem az első alkalom…
- Atyaég Lilian!
A fiú bármilyen figyelmeztetés nélkül lefékezett előttem, hátra pördülve. Ezt követően a földön landolt. Fájdalmasan nyögtem fel, homlokomat dörzsölve, amivel az imént nekiütköztem. Fentebb emelve fejem, aggódó tekintettel találtam magam szemben.
- Sajnálom! Nagyon fáj?
- Semmi baj. – ráztam meg fejem finoman – Túlélem.
- Meddig szándékozol, még feküdni rajta? – horkantott Lilian – Állításotok szerint nincs köztetek semmi, akkor ez mi?
Felváltva mutogatott ránk, miközben mi azt sem tudtuk hogyan tápászkodjunk fel gyorsabban.
- Baleset.
Barátnőm tekintetéből ítélve az ő fülét sem hagyta el az, amint hangom elcsuklott. Gyanakvó pillantásával nem tudtam felvenni a harcot. Lesütöttem tekintetem koslatva a fiú után.
- Ahhan. Minden világos…
- Ez most bosszú a Henri incidens miatt?
- Miről van szó? – lassított le mellénk a Szigeti fiú. – Történt valami Henrivel?
Húga nyomban paradicsomszindrómában szenvedett. Korábbi jókedvét másodpercek alatt tűntettem el, így Leóra került a gyanakvás sora. Azonban időt sem hagyott újabb kérdésre, elrohant mellettünk.
- Semmi különös, menjünk!
Egymásra vigyorogtunk lepacsizva, mielőtt követtük barátnőmet, akinek fogalma sem volt, merre kell menni.

- Minek jöttünk a házatokhoz?
Néztem fel az elénk tárult kúriára, ami ezúttal nem díszelgett őszi színekben. Teljesen elhagyatottnak tűnt, mint ahol évszázadok óta senki sem fordult meg.
Ez is valami mágia lenne a betolakodók távoltartására?
- Menjünk.
- Leó, mégis miért jöttünk haza? – ragadta karon – Az egyetlen, aki itthon tartózkodik ilyenkor az… Képtelenség! Ez őrültség, menjünk vissza!
- Nyugodj már le az ég szerelmére Lilian! – sóhajtott a fiú kinyitva az ajtót.
Bent is hasonló volt a helyzet, akárcsak kint. Egyetlen fotó sem lógott, pókhálók borítottak mindent. A töménytelen porról nem is beszélve. Azonnal eltüsszentettem magam. Hangom zengte be a ház minden szegletét. Fejét csóválva indult fel a lépcsőn Leó, a második emeletre vezetve.
Nyáron csak az első emeletet sikerült felfedeznem. Kíváncsi voltam, mit rejt a felfele vezető út, azonban Lilian reakciójából ítélve mégsem akarom tudni.
A folyosó legvégén elhelyezkedő ajtónál álltunk meg, messze mindentől. Leó halál nyugodtan kopogott, míg húga elsápadva tépte haját mellette.
Csend fogadott, ami úgy tűnt csillapította a kedélyeket. Azonban testvére nem hagyta annyiban.
- Én vagyok az Leó. – kopogott ismét – Szeretnélek bemutatni valakinek. Lilian is velünk van.
- Gyertek beljebb! – hallatszódott bentről a mély rekedtes válasz.
Ha lehetséges egyáltalán, tovább fehéredett mellettem Lilian. Azt hittem menten elájul, de bátyját cseppet sem zavarta állapota. Kinyitotta a nyikorgó ajtót, aminek hangjába én is beleremegtem.
Tágas bordó szoba tárult elénk, ami nem mellesleg kiköpött mása az igazgatóinak. Velünk szemben egy idős bácsit pillantottam meg. Finoman becsukta könyvét, mielőtt felnézett ránk mosolyogva.
Olyan dejavú érzésem támadt hirtelen.
- Lilian! Kisunokám! Olyan rég láttalak! Mekkorát nőttél! – pattant fel helyéről megszorongatva barátnőmet, aki alig kapott levegőt.
- Én is örülök, hogy látlak nagypapa! – nyögte ki hátát ütögetve.
Elengedte a lányt, ezúttal másik unokáját szorongatva. Lilian mellé siettem, aki próbált oxigént juttatni a szervezetébe. Sápadt arcába némi szín vegyült, ami jó hírnek bizonyult. Megmarad.
- Milyen helyes fiatalember lett belőled Leó! Nagyon hasonlítasz apádra! – hahotázott az idősúr.
Figyelmemet nem kerülte az arcára kiülő savanyú ábrázat, még ha csak egy pillanatig tartott is. Hamarosan már ő is nevetett viszonozva az ölelést. Úgy tűnt soha nem akarja elengedni őt. Azonban sikeresen eltolva magától felmenőjét, rám terelte annak figyelmét. Nagy örömömre.
- Van itt még valaki. – mutatott felém – Szeretném neked bemutatni. Ő itt…
- Tamara! De az kizárt. Olyan fiatal vagy!
- Ő nem Tamara.
- Ugyan fiacskám, engem nem tudsz átverni. Ő itt biztosan Tamara! Hiszen kölyökkora óta ismerem!
Folytatta a hahotázást a testvérpártól egy igen hangos sóhajtást kapva. Ezek szerint nem újdonság ez nekik. Elnevettem magam a szituáción, mielőtt kezet nyújtottam az úrnak.
Várjunk! Azt mondta kölyökkora óta? Ilyen régre nyúlik vissza ismeretségük? Újabb dolog, amiről elfelejtett beszámolni.
- Ő itt Tamara lánya.
- Nagyon örvendek! A nevem Váry Vivian.
Leó mellettem termett vigyorogva, nagyapja ledöbbent arcán. Közelsége kissé csillapította túlfeszülő idegeimet, késleltetve vészcsengőm bekapcsolását.
- A kis Vivian! Hogy megnőttél! Mikor utoljára láttalak még csak ilyen apró voltál! – mutogatott a levegőben, majd erősen magához ölelt. – Hány éve is volt az már? Tizennégy?
Csengett a fülem tőle, olyan hangosan kiáltott fel a döbbent Lilian. Testvére vele ellentétben csendben követte az eseményeket. Ajkán mosoly játszott, miközben Liliannak fogalma sem volt semmiről. Velem együtt.
- Nagypapa, ismered Viviant?
- Természetesen! Hiszen kisebb korotokban, mind együtt játszottatok. – engedett el végre. – Hát nem emlékszel aranyom?
- Mire kellene emlékeznem? Nem értem…
A lány arcára kiülő döbbenetet hamarosan értetlenkedés váltotta fel. Tekintetével hol engem, hol nagyapját illette. Számomra hamarabb vált világossá mi is történhetett pontosan. Frissen lakkozott körmét szedegette, mikoris Leó sóhajtva felszólalt végre.
- Nagyapa, a segítségedet szeretnénk kérni. Azért jöttünk, mert a kérdéseinkre úgy gondolom csak te tudsz választ adni.
Látva unokája kemény tekintetét, bólintva visszaült asztalához. Fejével a kanapé felé bökött, jelezve foglaljunk helyet. Leó arcán továbbra sem láttuk semmi jelét a jókedvnek. Ez pedig egyvalamit jelenthet. Életbevágóan fontos az, amiről kettőnkkel ellentétben, neki tudomása van. Minden bizonnyal köze lehet ahhoz, amit mi tudni szeretnénk. Ahhoz a névhez… Valamint az emlékeinkhez.
- Miben lehetek a segítségetekre?
- Egy hölgyről lenne szó. Egy bizonyos Oxy Annáról. Ismeri?
Számomra ismerős reakciót váltott ki belőle a név. Ugyanilyen arcot vágott Leon is. Valamint anyám, amikor a könyvről tudomást szerzett. Mint aki máglyára készül. Teljesen lesápadtak. Miért szörnyülködik el mindenki?
- Hol hallottál erről a névről?
- Álmomban hallottam róla. Leó azt tanácsolta forduljunk önhöz.
- Azt hiszem tévedett gyermekem.
Ismét zsákutcába futottunk. Újabb ember, aki nem hajlandó beszélni. Sohasem jutunk előrébb, ha így folytatódik…
- Nagyapa, rettentően fontos!
Leó kiáltása felkészületlenül ért mindannyiunkat. Úgy tűnik nagyapja sem számított erre a fordulatra, ugyanis csak elkerekedett szemekkel vizslatta a fiút. Rám pillantott kíváncsisággal fürkészve arcomat. Az engedélyemre várt.
Ha eláruljuk neki, talán újabb embert keverünk bele. De ha nem, sohasem derül ki, mit jelentett az a látomás. Leon azt mondta az álmaim létfontosságúak számomra. Ha valaha is visszaakarom kapni az emlékeim itt az ideje cselekednem.
Összeszedve minden csepp bátorságomat bólintottam.
- Vivianra kétszer is rátámadtak. Lidérnyomást küldtek rá. Az egyetlen nyomunk ez a név maradt.
- Kérem uram! Ki kell derítenem mi ez az egész! Rettentően fontos számomra!
Sóhajtva asztalára könyökölt, állát összekulcsolt ujjain támasztva meg. Arcán tisztán kivehető volt belső vívódása. Vonásai éveket öregedtek, ráncai láthatóbbá váltak. Ránk pillantott hátha visszavonulót fújunk. Azonban eltökéltségünket látva, feladta a harcot önmagával.
- Rendben gyermekeim, segítek. Anyátoknak erről egy szót se!
- Igenis! – kuncogott a testvérpár.
Asztalától lassan, támaszkodva felállt, az ablakhoz sétálva. Nekünk háttal kezdte meséjét.
- Az egész akkor kezdődött, mikor még én voltam a Wiccaches igazgatója. Egy a maihoz hasonló hideg téli napon, egy fiatal hölgy kopogtatott. Az igazgatót kereste. Aligha lehetett több huszonkétévesnél. Azonban arcán annál több gyötrelem és megpróbáltatás tükröződött. Volt vele egy kislány is. Az ország déli vidékéről vándoroltak ide. Teljesen átfagytak, így gondolkodás nélkül beinvitáltam az iskolába őket. – az ablak üvegéről, mosolya tükröződött vissza ránk – Az irodámban rákérdeztem milyen indokkal érkeztek…
- Mit kért tőled? – csattant fel Lilian, a frászt hozva rám.
Esküszöm én leütöm, ha még egy ilyet csinál.
- Lilian! Ne légy bunkó!
- Nagyanyád agyafúrtságát örökölted azt látom! – kacagott, mit sem törődve Leó morgásával – A kishölgy, aki végig csendben bujkált mögötte a lánya volt. Megkért, viseljük gondját helyette.
- De mégis miért kért meg erre egy vadidegent? Semmi értelme!
- Lilian az ég szerelmére is!
Ugyanerre gondoltam. Ha család nélkül is maradtak, akkoris akad más lehetőség. Miért vándorolnának ennyit, épségüket kockáztatva? A vadászok tudtom szerint agyafúrtak. Biztosan észrevették őket.
- Hasonló kérdést tettem fel neki. Oxy Annaként mutatkozott be előttünk. Ő volt az egyetlen egyenesági leszármazottja az intézmény alapítójának. Vagyis az iskola soron következő igazgatója. Ő azonban nem akarta vállalni ezt a pozíciót.
- Én úgy tudtam az összes egyenesági leszármazott halott! Ezért választottak téged igazgatónak.
- Mindenki így tudta. – fordult felénk. – Mégis előbukkant egy női utód.
Szemében szomorúság csillant. De valami más is bujkált ott, amit sehogy sem tudtam megfejteni. Tehetetlenség? Bánat? Düh? Mi történhetett pontosan?
- Az utolsó leszármazott elszökött, újszülött gyermekével. Ezért vallották kihaltnak az Oxy házat.
- Ezt miért csinálta? Mi értelme elszökni, ha utána önszántadból visszamész? – fogta fejét Lilian – Ez nekem magas.
- Azt nem árulta el miért. Mikor hallotta, kiválasztották a helyettesét, azonnal hozzám fordult menedékért. Hogyan faggathattam volna? Ráadásul a gondjaimra bízta ötéves lányát. Akkor már volt egy két éves fiunk, így tudtuk mekkora áldozatot hozott.
- Ön Leon apja? – csattantam fel, meglepve őket a számukra egyértelműnek tűnő kérdéssel.
- Már te is kezded?
Boccs már amiért nekem nem esett le azonnal a rohadtul nem nyílvánvaló tény! Ráadásul mi az, hogy én is? Kikérem magamnak! Eddig csendben figyeltem!
- Mit hittél kié? – röhögött Lilian arcom láttán.
- Én teljesen abban a tudatban voltam…Laráé…
- Érthető.
- Leon inkább az édesanyjára ütött.
Ezek szerint a történelem megismételte önmagát. Elnézve mennyire hasonlít Lara az apósára.
- Elnézést kérek a viselkedésemért. Kérem folytassa!
Pulcsim széle után kaptam, azonban Leó, valamint Lilian sajátjukkal akadályozták meg a rombolást. Ha elkezdem az agyam azon nyomban leáll. Szükségük van rám. Itt kell maradnom lelkileg is.
Mély levegőt vettem, lassan kifújva azt. Nyugalom Vivian, semmi pánik.
- Lássuk, hol is tartottam… Á igen! Az elején a kishölgy még teljesen távolságtartó és zárkózott volt. Senkit sem engedett teljesen közel magához. Folyton a maximalizmusra törekedett. Azonban egy-két év elteltével, már nyitottabbá vált körülöttünk. Ráadásul nagyon sokan a fiam nővérének hitték, annyira összemelegedtek. Mikor Leon megtudta az igazságot, napokra bezárkózott a szobájába.
- Hány éves volt?
- 19. Úgy gondoltuk elég érett már… Elég súlyosan viselte.
Lilian gonosz mosolya nem sok jót sejtetett mellettem. Leó aggodalmas pillantása pedig erősítette megérzésemet.
- Ekkor már ismerték egymást édesanyátokkal, ő segített neki átvészelni az "árulást". – kuncogott – Nemsokkal ezután össze is házasodtak.
- Nem totojáztak vele!
- 20 éves volt, mikor fiuk megszületett, viszont ekkor még iskolába járt. Ahogyan Lara is. Ezért nővérére bízta a kis Leót.
- Várjunk! – csattantam fel – Ha Leon 20 volt, akkor a nővére körülbelül 23 lehetett. Az iskola 8 éves. Ki van zárva, hogy vigyázni tudott volna rá suli mellett. Ráadásul annak semmi értelme nem lett volna…
- Elég tehetséges boszorkánynak bizonyult, ezért osztályt ugrott.
- Akárcsak Leó! Most már értem!
Amennyire nem akart jönni, egészen felpörgött. Mézesmadzagként működik nála minden, ami titok. Bárcsak a tanulás is annak minősülne a szemében…
- Ahogyan hallottam, a lánya is tehetségesnek bizonyul.
- A…lánya? – követte Lilian nagyapja tekintetét, felém fordulva.
Teljes áramkimaradás következett be a fejemben. Egyre csak bámultam azokba a barna szemekbe, elhallgattatva a világot körülöttem. Próbáltam minden erőmmel helyére rakni a kirakós darabjait, azonban egy dolog sehogy sem passzolt a képbe. Barátnőm hangosan felszisszent mellettem, ezzel egy csettintésre helyére kerültek a darabkák. A rokonaim hiánya, a folytonos aggodalma anyámnak, a kép Leon asztalán.
- Anyám az a lány, akit annak idején befogadtak? Oxy Anna lánya?
- Tami az apám nővére?
- Hiszen ez nem újdonság számotokra. Négyéves koráig Vivian is velünk együtt élt.
- Mi? – csattantunk fel egyszerre vöröskével.
Azonban nyomban feltűnt egy újabb dolog. A maradék egy fiatal kiakadásának hiánya.
- Te tudtál róla, igaz?
- Arról, hogy együtt nőttünk fel? Igen. De a többi nekem is újdonság.
- Miért? – fakadt ki testvére – Miért nem szóltál semmiről?
- Apánk rám parancsolt.
- Ti miről beszéltek?
Az idősebb Szigeti elég zavarodott arccal próbálta követni beszélgetésünket, feladva a végére. Úgy tűnik ebből a részéből ő is kimaradt.
- 4 éves koromban anyám varázslattal kitörölte az összes mágiával kapcsolatos emlékem. A biztonságom érdekében. – mély levegőt vettem – Liliantól pedig az összes velem kapcsolatosat vették el…
- Ó aranyom. Annyira sajnálom!
- Hiszen nem maga tehet róla.
- Részben hibás vagyok. Nem tehettem semmit a védelmetekért. Ezért kellett elmennie innen. Folyamatosan utazott a birtok, valamint a mortanusok között. A venantesek pedig rátaláltak.
- Venantes?
- Boszorkányvadászok. Az, aki akkor rád támadott, egy lehetett közülük.
- Akkor? – vontam fel szemöldököm – A csuklyásra gondolsz azon az estén?
- Igen. Most már értem, miért tudta rólad, hogy te is boszorkány vagy. Biztosan figyeltek téged.
Iszonyúan sajogni kezdett a fejem. Előre görnyedtem kezeimmel szorítva lüktető halántékom, ami egyre fájdalmasabbá vált. Összeszorítottam szemeim, levegő után kapkodva. Ismerős ez a helyzet. A lidércnél is ezt éreztem. Elmémet emlékképek támadták meg, sebesen végigszáguldva benne. Elmúlt a fájdalom. Újra kaptam levegőt. Azonban gondolataim új tudással gazdagodtak.
Kinyitva szemeim Liliant és Leót érzékeltem, amint vállamnál fogtak pálcájukkal készenlétben. Az idősúr előttem térdepelve vizslatott. Szemeiben az aggodalom szikrája vetett gyökeret.
- Minden rendben Vivian?
- Nem az volt az első.
- Miről beszélsz? – kérdezősködött tovább Leó.
- Már korábban is rám találtak a vadászok…
- Mikor történt ez?
- Olyan 10 éve. Baleseteztünk a húgommal. Akkor is ott volt a csuklyás… Ő okozta a balesetet! Biztos vagyok benne!
- Ezek szerint, nagyobb veszélyben vagy, mint gondoltuk.
- Hogy érted ezt nagypapa? – csuklott el Lil hangja.
- Ha a vadászok képesek voltak megtalálni, akkor, képesek lesznek most is. Az egyetlen megoldás, ha a védőfalon belül maradsz.
- Ez sajnos nem így van. – rázta fejét a fiú. – A falon belül is veszélyben van.
- Ezt, hogy érted?
- Van velük egy boszorkány. Ráadásul egy ősi család sarja. Ő küldte rá az átkot. Valamint más boszorkányokra is.
- Egyetlen választásotok maradt. Beszélnetek kell Annával.
- De hogyan? Hiszen azt sem tudjuk hol van!
Lilian kérdésére azonnal kattant a fogaskerék agyamban. A történet teljes egészében terült el előttem.
- Maga bújtatta el. Azért fordult önhöz, hogy elrejtse őt. Ráadásul nagyon jó munkát végzett, ha eddig nem sikerült rátalálniuk a vadászoknak.
- Ilyenkor nagyon hasonlítasz édesanyádra tudod? Ugyanaz az a ravaszság, kíváncsiságtól lángoló tekintet. Emellett nagyanyád esze és találékonysága.
A két oldalamon befeszült testvéreket a nagyapjuk felé küldött mosolyom nyugtatta le. Mély sóhaj tört fel belőlük hátradőlve a kanapén.
Azok után, amin keresztülment, képes volt szeretettel felnevelni minket. Normális életet adott nekünk, a saját kárán. Nincs okom kételkedni a döntésében. Ha hozzá hasonlítanak, azt csakis büszkeségként fogom fel mostantól.
- Hol találjuk Annát?
- Az iskola tiltott részén tartózkodik. A továbbiakban a fiamtól kell segítséget kérnetek, ugyanis csak neki van bejárása oda.
- Csak őt ne… - morgott barátnőm, amin nagyapja jól szórakozott.
- Sok sikert fiatalok! Remélem hamarosan találkozunk!
Miután mindhármunktól elbúcsúzott, visszasétált helyére könyveibe merülve.


Egész úton azon tanakodtunk, miképpen adjuk elő a történetet Leonnak, hogy beakarunk jutni a tiltott részre. Mikor megérkeztünk még mindig tanácstalanul sétáltunk az igazgatóihoz. Bekopogtam reménykedve, nincs bent, de sajnos azonnali válasz érkezett. Ráadásul nem éppen örömtől repeső hanggal.
Amint meglátta a triót, az arca elég érdekes kifejezést öltött magára. A belépésünkkor arcán húzódó fanyar mosolyt csodálkozás váltotta fel.
- Miben segíthetek nektek? – köszörülte meg torkát komolyságát elővéve.
Hála segítőkész barátaimnak rám esett a választás.
Ezért még számolunk!
- Azért jöttünk mert… mert… az a… - mindkét kezemet kétoldalról erősen megragadták, leállítva sebes pulcsitépkedésem. – Engedjen be minket a tiltott részre!
Leon leesett állal bámult vissza rám. Fia próbálta visszafogni a röhögését, még Lilian épphogy nem járt örömtáncot mellettem.
- Miért is kellene nekem ezt megtennem?
Ugyanaz a tekintet illetett, amivel múltkor Leót halálra rémisztette. A hideg futkosott gerincem mentén, miközben vészcsengőm eddig még sohasem tapasztalt visításba kezdett. Éreztem lábaim remegését, amik bármelyik pillanatban feladhatják a szolgálatot. A testvérpár erősebben szorította kezeim, összébb húzva magukat. Teljesen berezeltek. Velem együtt. Azonban fogytán az időnk. Kénytelen leszek erőt venni magamon, ha célt akarok nála érni. Gyerünk Vivian! Sikerülni fog!
- Be kell oda jutnunk! Ön az egyetlen, aki segíthet ebben. - semmi változás. – A fenébe is Leon! Édesapád küldött minket hozzád, mindent hallottunk tőle. Be kell oda engedned!
Lehajtotta fejét, majd egész teste remegni kezdett. Azt hittem menten felrobban. Se kép se hang. Csak remegett. Basszus Vivian kellet ez neked?
A következő pillanatban mindhárman döbbenten bámultunk rá. Égtelen nevetésben tört ki, fejét fogva. Ohm…Mi?
- Le sem tagadhatnád édesanyádat Vivian! Bár hamarabb vártam ezt Liliantól, mint tőled!
Te érted mi történt?
Egyáltalán nem!
- Akkor ezek szerint nem vagyok bajban?
- Ugyan! – jött közelebb nevetve, mielőtt összeborzolta a hajam. – Attól, hogy letegeztél még nem foglak kicsapni az iskolából!
Csak ennyi történt volna? A franc részét hallotta egyáltalán?
- Ez azt jelenti, beenged minket?
- Kérlek nyugodtan tegezz. Semmi értelme sem lenne visszaváltani magázódásba.
Lilian! Ki ez és mit csinált apáddal?
Szerintem megártott neki a sok mentatea!
Nézz rá a bátyádra! Sokkot kapott!
Valahogy megértem. Sosem láttuk apánkat mosolyogni. Sőt nevetni se.
- Leon. Minden rendben?
- Persze. – fogta derekát – Régen nevettem ilyen jót.
- Tehát bemehetünk a tiltott folyosóra?
- Mennyit tudtok? – váltott ismét komolyabb énjére, mire Leó úgy tűnik visszatért közénk.
- Azon kívül, hogy Oxy Anna a nagyanyám, és lényegében a nagybátyám vagy? Jajj és a Lilianon lévő varázslatról ne is beszéljünk.
Hangomban némi él is hallható volt, amit úgy tűnik ő is észrevett. Ugyanis szúrós tekintete Leóra siklott.
- Arról honnan tudtok? Hiszen apámnak se árultam el.
- Nem vagyunk hülyék. Ráadásul az emlékeim elvételével tisztában vagyunk, így nem nehéz rájönni a többire. Leó ezt a feltevésünket erősítette meg egyedül.
- Akkor ezek szerint erre már nincs szükség többé. – rántotta elő pálcáját, lányára szegezve. – NULLIFICATEM!
Pálcájából vörös fény tört elő körülölelve Liliant. Fejét szorítva rogyott le a földre. Előkaptam pálcám azonban Leó csuklóm után kapott, leintve engem. Visszanéztem barátnőmre, aki még mindig a földön térdelve szenvedett, hangosan sikítva. Könnyeimmel küszködve próbáltam szabadulni a fiú fogásából. Semmit sem ért az erőm hozzá képest.
Leó! Eressz!
Közelebb rántott, mellkasához szorítva. Teljesen tehetetlenné váltam.
- Minden rendben lesz. Bízz bennem.
Erősebben tartott, fülembe suttogva szavait. Apjának törhetetlen koncentrációja most beigazolódott. Hiába zokogtam, püföltem a fiát, egy percre sem lankadt figyelme.
Egyszercsak Leon véget vetett az igének. Hátra tántorodott, asztalának támaszkodva. Fia mellette termett, míg én barátnőm mellé vetődtem.
- Ez meg mégis mire volt jó? – rivalltam a férfira, félig ájult állapotából kirángatva. – Mit műveltél vele?
- Ez rohadtul fájt! – nyögött fel vöröske rám támaszkodva – Azt hittem széthasad a koponyám! Mi lenne, ha legközelebb szólnál, mielőtt mágiát használsz rajtam?
- Mi folyik itt?
Cincogásomra az egymásra vigyorgó páros, azonnal rám figyelt. Azonban továbbra is ott lapult ajkukok az a ravasz mosoly.
- Sajnálom, ha megijesztettelek Vivian. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy bántanám a saját lányomat?
Szemöldököm felvonva fontam össze karomat magam előtt. Némán bámultam rá, tekintetemmel minden választ megadva neki.
- Ennyire bízol bennem? Megbántasz.
Ez de ismerős valahonnan…
Leó felé fordultam, aki kajánul rám mosolygott, eszembe juttatva a halloweeni gyűlést.
- Egyszerűen eltávolítottam a mágiát, ami az emlékeit gátolta.
- Egyszerűen? Azt hittem meghalok!
- Ezek szerint nem lettek kitörölve?
- Nincs olyan mágia, amivel ez lehetséges lenne. Csak gátolni, illetve kontrollálni lehet őket.
- Ez azt jelenti, visszaszerezhetem az emlékeimet?
- Természetesen.
- Kérlek rólam is vedd le a mágiát!
- Sajnálom, de lehetetlen.
- Miért? – akadt ki Lilian – Hiszen nekem is lebírtad!
- Csak az képes levenni, aki elhelyezte. Ha csak elmekontroll bűbáj lenne, könnyen leszedhetném, de ez egy bonyolultabb varázslat.
- Ez nem lehet igaz. – sóhajtottam – Anyám az óvatosságával!
- Minden rendben lesz. Tamara biztosan leveszi, ha mindennek vége.
Leó rám mosolygott, kezét vállamra téve bíztatásképpen.
Ne csodálkozz, ha mostantól shippelni foglak titeket.
Lilian ne kezd megint!
De hát olyan cukik vagytok! Ráadásul amikor kicsik voltunk…
Nem akarom tudni! Barátnője van az ég szerelmére! Ráadásul iránta nem érzek úgy!
Ezek szerint van már valaki, aki tetszik?
Lilian! Hagyj már!
- Ahogy elnézlek titeket eszembe jutnak a régi idők, mikor még együtt játszottatok.
- Kíméljetek meg a nosztalgiától kérlek! Nem akarom tudni, milyen voltam akkoriban!
- Igazából nem változtál nagyon sokat. Maximum nőttél egy kicsit. – röhögött a Szigeti fiú.
- Na megállj Leó!
A mély hümmögésre abbahagytam a fiú ütlegelését és a hang irányába fordultam. Leon figyelt minket sunyi mosollyal az arcán, kezével állát tartva. Leó mintha tudná mi jár apja fejében, felém fordult, majd elkapta tekintetét, mindenhova nézve, kivéve rám. Ebbe meg mi a fene ütött?
- Azt hiszem elég időt vesztegettünk. Elviszlek titeket.
Összemosolyogtunk a kis csapatommal, mielőtt a dirit követve elindultunk a tiltott részlegre. A hatalmas ajtó előtt állva, amit több lánccal is lezártak, nagyot nyeltem. Leon kinyitogatta a rozsdás lakatokat, végül az utolsónál pálcát húzott. Rászegezte azt, ezt követően hangos csattanással földre hullott a zár. Biztos erről beszélt a nagyapó. Ezért kellett Leon.
- Innentől egyedül kell boldogulnotok. Sok sikert! – tárta ki az ajtót, ami utánunk hatalmas kattanással be is csapódott.
- Menjünk, látogassuk meg a nagyit!