11.Fejezet

A hét utolsó napja sem éppen olyan sebességgel telt, ahogyan én azt szerettem volna.
Naturológián különféle, fura növényekkel irkáltam tele füzetem, ami tuti nem úgy van írva, ahogy kellene, sőt ezek után a tanárunkra is várnunk kellett. Mellesleg a nyakam teljesen elgémberedett miután 10 percig bámultam a vörösesbarna hajú fickót. Bár elnézve a tarkójukat simogató, vagy éppen fejkörzésekkel sétáló diáktársaim, büszkén jelenthetem ki: nem is vagyok olyan törpe. Damilos szemüvegét fentebb bökte bütykével, mielőtt viharszürke tekintete átsuhant rajtunk. Lassan, komótosan beletúrt copfjából megszökött fürtjeibe, végül lágyan elmosolyodott.
- Felföldi Max vagyok. A csillagászat és jövendöléstant általában a toronyban tanítom, ezért iparkodjunk – azzal a lendülettel pedig orra esett. – A csillagokra!
- Jól érzi magát tanárúr?
- Köszönöm…ohm…
- Lilian. Szigeti Lilian. – tűrt füle mögé egy kósza tincset. – Nagyon örvendek.
Jól látom, hogy elpirult? Mi a fene?
- Köszönöm Szigeti kisasszony! – mosolygott ismét ám a lépcsőnél megtorpant. Ugye nem kell felsétálnunk? – Mivel ez a tanárok lakókörletéhez vezet, így lifttel megyünk a tetejére.
Az osztály ujjongásán a tanárúr jóízűen nevetett, mindezt pedig egy smaragdzöld szempár figyelemmel követte.
A tetejére érve, egy egyszerű kőtorony belsejében találtuk magunkat. A torony rései előtt látcsövek helyezkedtek el, belül pedig kerek asztalok, párnákkal.
Uh, ez izginek ígérkezik…
Igazam lett. Miután bemutatkoztunk, a tanárúr elkezdett különböző csillagképekről magyarázni, amit le is rajzoltunk a füzetünkbe. Legalábbis a többiek. Én világtalanságomnak köszönhetően annyira lemaradtam, a végén már Lilian füzetéből másoltam őket.
Ezt követően démonológián osztályszinten szívatott minket a tanárnőnk.

Jelen helyzetben sötét vagyok, valamint boszorkánytörténelem lesz. Már abból, hogy töri, nem sok izgalmat várok.
A tanárunk egy 30-as évei végén járó hölgy, aki paramétereiben engem hajazott. Középhosszú szőke haja fehér köpenyét súrolva libbent ide-oda, miközben őzikeszemeket meresztett csapatunkra. Kipp-kopp. Verte fel a folyosó csendjét katonás járásával. Úgy kihúzta magát, részvétet nyilvánítottam a gerincének.
Persze az első megszólalása a késéssel kapcsolatban történt a tisztelet fontosságáról pedig kész litániát hallhattunk. A hátralevő 10 percben azonban lágy, dallamos hangján adta le az anyagot, amin nem csak Lilian szunyált be. Mellesleg a tanárnőt Erdősi Melinának hívják, aki természetesen, őszőkeségének az édesanyja. Tényleg nem értem. Két pozitívból lett egy negatív?
- Ezen már egy ideje én is gondolkozom… - súgta oda Lilian, a teremből kifele menet.
- Mi lenne, ha legalább a gondolataimban egyedül hagynál?
- Sajnálom, nem szándékos. Hangos az agyad.
Egy kiadós ebéd után, újúlt erővel indultunk repülni. Éppen az erdőt szeltük át, mikor elég érdekes látvány mellett haladtunk el. Leó, osztályával közösen tanárára várva, ücsörgött a fűben, familiárisaik társaságában.
Rendesen belegondolva, ez az első alkalom, hogy a Szigeti fiút partnerével együtt látom. Apró, nyúlszerű vörös teremtés…
Mi is volt a neve? Á! Gryphon! Egyike a ritka familiárisoknak és...
- Kicseszett géniusz.
- Vivian jössz már? Teljesen lemaradtunk!
Leó figyelme azonnal a hang irányába terelődött, egyenesen rám.
Na basszus! Lebuktam bámulás közben!
- Megyek! – indultam tovább, ám a tanárúr arcán végighúzódó sunyi vigyort még sikerült elkapnom. – Életem végéig hallgathatom!
- Miről beszélsz? És mit bámultál ennyire bőszen?
- Semmi különöset.
- Az Leóék osztálya volt, nem? – kínos csend – Neked bejön a bátyám?
Olyan lendülettel fékezett le, időm se volt felfogni. Nekiütköztem.  Persze kiáltására nevetés tört fel néhány osztálytársamból.
Fülig vörösödve tapasztottam mancsom szájára, mielőtt még több marhaság hagyja el azt. Remélem a suliig elhallatszódott, mert akkor a szobámba zárkózva töltöm életem hátralevő részét.
- Jesszusom Lil, normális vagy?
De hát akkor mit lestél annyira? Totál elbambultál!
Kezeim zsebre vágtam a földet rugdosva, hátha akkor kevésbé lesz kínos a szitu. Pár percig még csendben bámultam lábamat, mígnem sóhajtva folytattam.
- A familiárisát néztem… Mivel még egyszer sem láttam vele elfogott a kíváncsiság.
- Mindig elfelejtem, hogy egy helyen nőttünk fel.
Fancsali mosolyra húzta ajkait, nagy valószínűséggel a múltba merengve. Viszont érdeklődő tekintetem észrevéve, ezúttal a fejét csóválta.
Ugye nem olvasott már megint a fejemben?
- Nyugi, próbálom magam türtőztetni.
- Akkor mire fel a széles vigyor?
- Kíváncsi vagy a familiárisára, igaz? Annyira ismerlek már, hogy tudjam a tudásvágyad kimeríthetetlen. Mesélhetek róla, ha gondolod.
- Tényleg?
- Flammynak hívják, aki a gazdájával ellentétben, valódi tünemény. Valamint a mai napig rejtély, honnan jött a neve a bátyám agyába. Imádja a gyümölcsöket és mindent, ami édes. Főleg a karamellát.
Akkor innen az a mentával keveredett édes illat. Egy kérdés pipálva. Jöhet a maradék egymillió.
- Legtöbbször a tó mellett szunyókál, ha éppen nem a bátyámmal van. Ahhoz képest, hogy tűz elemű, imádja a vizet. Ne tudd meg milyen aranyos, mikor az esőben repked!
Itt már ugrálva sipítozott, annyira fellelkesült. Persze a pörgésre több személy is felfigyelt. Így ismét minket bámultak. Szuper.
- Nyáron eljöhetnél hozzánk, pár napra. Tami biztosan nem bánná.
- Majd rákérdezek…
Az elmúlt napokban, mikor a gyerekkorommal kapcsolatban kerestem, mindig elfoglalt volt, vagy rohannia kellett valahova.

- Rendben skacok! Ma megcsillogtathatjátok tehetségeteket, az elmúlt órákon tanultakból! Innen indultok, mielőtt az iskolát körbe kerülve, visszajöttök. A három leggyorsabb jutalomban részesül.
Izgatott morgás zengte be az erdőt, osztályunk teljesen feléledt. Liliannal mindenttudó pillantást váltottunk seprűt ragadva.
- Seprűre fel!
Szorosan tartottam a nyelet, kissé előre dőlve. Az adrenalin lüktetett a véremben, felerősítve ösztöneimet.
- Kapaszkodj erősen Aqua.
- Elkészülni! Rajt!
Mellettem Lilian, valamint 3 osztálytársam, haladt fej-fej mellett. Azonban pár kanyarral később már csak vöröskét láttam. Előrébb dőltem, fokozva a sebességemet. Az iskolánál ügyesen manőverezve kerültem a tornyokkal történő frontális ütközést. Elhaladtam a többiek mellett, mielőtt lepillantva egy mereven bámuló, éjkék szempárral akadt össze tekintetem a felfelé figyelő felsősök között. Elvörösödve gyorsítottam, így egy hajszállal Lil előtt érve a célhoz.
- Nyertem! – ereszkedtem tanáromhoz, aki nem sokkal a fák fölött, figyelte a többieket.
Percekkel később ők is visszaértek, lepacsizott velünk, végül gratulált a kiváló teljesítményünkért.
- Vivian, gratulálok a győzelmeddel! – mutatott rám pálcájával, mire világoszöld fény tört elő abból.
Csuklómon, 3 apró, seprű alakú medál csillogott, egy láncon.
- Ez mi? – néztem fel, világoszöld baglyot pillantva a vállán. – Öhm…
- Bemutatom a familiárisomat. Árnyék. Egy szélbagoly. – partnere kihúzta magát, mély huhogást hallatva. – Azok pedig, elementum érmék. Ha eleget összegyűjtötök, be tudjátok váltani a városban, különböző, mágikus dolgokra.
Lilian kettővel, míg a 3. helyezett 1 medállal gazdagodott, azonban a csalódott arcokat látva, Derek a többieknek is varázsolt egy-egy medált.

A sulihoz osonó üzemmódban tértem vissza, nyomomban egy hahotázó Liliannal. Egész délután, le se szállt a témáról és fürdés után csak reménykedni tudtam, hogy a könyvtárhoz menet, ahol mostanában az estéimet töltöm, nem futok bele Szigetibe.


Lilian az összegyűjtögetett elementum érméit kiváltva, szülinapom alkalmával meglepett. Két kristályos lánccal jelent meg a szülinapom utáni reggelen, őrült módon énekelve azt a bizonyos dalt. Az iskola közepén. A kristályok hasonlítanak azokra a régebben menőnek számított ’hangulatváltós’ gyűrűkre, annyi különbséggel ezek 100% biztosak a mágia miatt.
Március 15-e. Varázsgyakorlat Szigeti Leó tanárúrral, aki nem mellesleg csak két évvel idősebb nálam, mégis ötödikes.
Osztálytársamék voltak éppen kint, gyakorolva az egyik nemrégiben tanult varázst, így mi barátnőmmel nyugodtan foglalkozhattunk a tőle kapott ajándékkal. Ez addig volt szép és jó, mígnem egy nagyon is ismerős hang kiáltott fel, egy még ismerősebb szót…
- MOTUS LEVITESIS!
- VESIDIO!
Pálcám még épp időben kaptam fel, ugyanis abban a pillanatban, Leó lebegtető varázslata pajzsomnak csapódott.
- Meg vagy te húzatva? – pattantam fel a tanárúrhoz masírozva. – Ez meg mégis mire volt jó?
- Teszteltem a figyelmüket, ami úgy tűnt leginkább erre terelődött.
Felemelt kezéből opál kristály lógott, olyan magasságban biztosan megállapíthassam: az enyém. Semmi kétség. Hátrapillantottam döbbent barátnőmet figyelve. Szerencsémre az események hirtelensége annyira lebénította, mozdulni sem akart.
- Ezt elrakom. Óra után keressenek meg. Váry kisasszony – búgta fülembe a végét, én pedig éreztem, ahogy bőröm felforrósodik. – Foglaljon helyet és ha kérhetem, ezúttal az órámra figyeljenek!
Türtőztetnem kellet magam, nehogy a végén pofán vágjam, így csak egy egyszerű igen tanárúrra futotta. Azt is a fogaim közt préselve.
Épphogy véget ért az óra, felpattanva helyünkről, sprinteltünk be Leó elé. Az sem érdekelt hányan látják vagy hallják. Felbosszantott és ezt ő is tudta.
- Vége van az órának! Most már visszaadhatod, amit elvettél tőlem
Vágta oda barátnőm csípőre tett kézzel. Szikrázó szemeit testvérére szegezte ellentmondást nem tűrően. Pár pillanatig csendben néztek farkasszemet, majd egyszer csak a Szigeti fiú felsóhajtott.
- Azt egy szóval sem mondtam, hogy visszaadom. Így van?
- Akkor mégis minek kellett visszajönnünk? - tártam szét karjaim, dühösen dobbantva.
A vállamon eddig csendben figyelő Aqua, most felborzolt tollakkal bámult mérgem okozójára, aki jót mosolygott a helyzeten. Ez az ember az idegeimen táncol, a lávaként fortyogó vérem felett.
- Gondoltam beszélgethetnénk arról, hogyan viselkedünk egy tanórán.
- Kössz, kihagynánk! Tisztában vagyunk a szabályokkal. Egyiket sem szegtük meg. Nem zavartuk az órát, vagy igen? – vigyorgott pimaszul Lilian, bátyja elborult tekintetén. – Ha most megbocsájtasz, mi visszamegyünk a szobánkba.
Ezzel a témát lezártnak nyilvánítva, kiráncigált a teremből.
Még hallottam egy hatalmas csapódást mögülünk, de mintha mi sem történt volna, a szobánkig húzott.
Levágódva az ágyra, csak a nemrég történtekre tudtam gondolni.
- El sem hiszem, hogy csak így ott hagytad neki!
- Ezt mikor mondtam? – villantott ravasz vigyort, azonnal beindítva a vészcsengőt. – Van egy tervem.

Mondtam már, hogy ez nem jó ötlet?
Csak az elmúlt fél órában. Minimum 50-szer.
Akkor elmondom még egyszer. Ez rohadtul nem jó ötlet!
Nyugi, minden oké. Simaügy!
Mikor legutoljára ezt mondtad, majdnem felrobbantottad magad, bájitalon!
Jó, de ez most tényleg biztos terv.
Ha valami galiba lesz, ki is csaphatnak
Bízz bennem! A lényeg, hogy gyors legyél, a többit intézem én.
Akkor sem tetszik!
Elbújtunk a lépcsőnél, várva a megfelelő pillanatot. Amikor kijött Leó a szobájából, húga akkor lépett ki búvóhelyünkről, hozzásétálva.
- Lilian mit keresel itt?
- Szerettem volna kérni abból a ritka mentából, amit kaptál.
- Kérj anyutól, én is tőle kaptam! – indult volna, ám barátnőm útját állta.
- Neki már nincs. Szerinted akkor hozzád jönnék?
- Várj itt…
Hmm… Igazán találó, a saját domumodat megadni jelszónak.
Most komoly? Többet vártam.
- Tessék itt van! Menj vissza, ünnepelni a barátnőddel.
- Honnan…
- Legközelebb talán ne kiabáld olyan hangosan a suliudvaron.
- Te…
- Na tűnés vissza!
- Jól van, felfogtam.
Visszatérve hozzám, csendben figyeltük amint elindul a folyosó túloldalán lévő lépcsőhöz.
Vöröshajú társam odaosont, jelezve: tiszta a terep.
Az ajtóhoz slisszoltam, reménykedve e terv sikerességében.
Halk kattanás és már szabad is volt a belépés.
Takaros kis szobával rendelkezik. A falak bordók, az egész padlót fekete szőnyeg borítja. Jobb oldalon egy hatalmas franciaágy, a balon pedig egy kétajtós szekrény. Emellett balról íróasztal, míg az ágytól nem messze, szinte majdnem középen, egy fekete fotel helyezkedett el.
Nincs időnk bámészkodni!
Az asztalhoz rohantam, végül pár perc keresgélés után rátaláltam a láncra az egyik fiókban. A kilincsért nyúlva azonban megakadt a szemem valamin. Egy teljesen fekete köpenyen, a sarokba száműzve.
Gondolkodás nélkül magamhoz vettem, távozva a tett színhelyéről.
Lilian nyomás!
Barátnőm szempillantás alatt ragadott csuklón, magával rángatva a földszintre. Valamiért erről nem tudtam leszoktatni.
Visszaosontunk, ezt követően hálónkba érve elterültünk ágyunkon.
Familiárisaink csendesen szunyókáltak, mit sem sejtve kis akciónkról.
- Az meg mi? – mutatott a kezemben szorongatott tárgyra – De hisz ez Leó köpenye! Hol találtad és miért van nálad?
- Csak úgy a sarokba volt hajítva, és valamiért olyan érzésem támadt, magammal kell hoznom.
- Ugye tudod, hogy ez nem egy átlagos köpeny? – mélyültek el vonásai – Ez egy láthatatlanná tevő köpeny.
- Lil drága, úgy érzem túl sok Harry Pottert néztél! – arckifejezését látva azonban ráhagytam a röhögést. – Ez komoly?
- A bátyám csinálta harmadikos korában. Apánk sosem elégedett meg teljesen semmivel, ezért éjszakákat töltött kísérletezéssel. Mikor azonban elkészült vele apánk ahelyett, hogy elismerte volna, szidással jutalmazta amiért tanulás helyett ilyen haszontalan dolgokra pazarolta az idejét. Teljesen lelombozta. Azóta mindenben követi az akaratát, és sosem csinál olyat, ami érdekelné. – dühtől lángoló szemeiben könny csillant. – Az amilyen állapotban találtad, csak ezt támasztja alá. Tudtommal elveszítette minden képességét. Amikor kérdeztem róla Leót, azt állította többé nem képes már senkit láthatatlanná tenni.
A remény hal meg utoljára! Ha nem működik, majd megjavítom!
Magamra öltöttem, ám semmi sem történt. Azonban a kapucnit fejemre húzva meleg bizsergés járta át a testem.
- Ez hogyan lehetséges?
- Mi az, mi történt? – kapkodtam fejem – Lilian!
- Láthatatlan lettél!
- Komolyan?
Összébb húztam magamon, mire újabb meleg bizsergés futott keresztül rajtam.
Lehúzva fejemről a csuklyát, vakító fény ölelt körül. Ám amilyen hirtelen jött, úgy ki is aludt.
- Eltűnt!
Zöldre festett körmeit rágcsálva járkált körbe-körbe. Minden lépéssel, szemöldöke egyre fentebb húzódott, arcára teljes értetlenség ült ki.
- Az nem lehet! De hogyan… - hirtelen ötlettől vezérelve, fejemre húztam köpenyem, hitetlenkedő pillantást nyerve barátnőmtől. – Működik?
- De mégis, hogy csináltad?
Csendben szegeztem tekintetem a talajra, a lehetséges összes módszert végig zongorázva a fejemben. Aztán egyszer csak derengeni kezdett az egyik órám.
- Fúzió! – vágtam rá – Nina említette, hogy akárcsak a bájitalokat, ritka esetben a mágikus tárgyakat is lehet egyesíteni. Ezt a folyamatot nevezzük fúziónak.
- Te betéve fújod az összes tankönyvet?
- Nem, én csak…
- Ne parázz, ez tök zsír! A legjobb barátnőm egy zseni és mégis jóarc! – karolta át vállamat vigyorogva.
- Túlzol.
- Bízz magadban egy kicsit! Egy kevéske önbizalom néha nem árt!
- Lehet.

Lassan 4 hónapja, hogy a Wiccachesben elkezdtem tanulmányaimat. Kezdtem hozzászokni, hogy sok esetben, egy helyzetre ne keressek logikus magyarázatot, mert a mágia nem éppen a racionalitás körébe tartozik.
Annak a szituációnak, hogy Lilian és Henri összebarátkoztak például, biztos semmi köze a valósághoz. Annak meg végképp, hogy Szigeti Leó miért éppen engem szemelt ki áldozatának. Minden egyes óráján agyon dicsért, ezzel azt érte el, a diáktársaim ’tanár kis kedvencének’ kezdtek el hívni a hátam mögött. Ha ez nem lett volna elég, a gyakorlatot is nekem kellett bemutatnom, amikoris szintén ajnározott Az erdős incidens pedig, a mai napig felemlegetődik. Bár próbáltam minél messzebbről elkerülni őt, így sem úsztam meg. A hétvégémet a szobában töltöttem, kivéve este, amikor a könyvtárban kuksoltam a könyveimet bújva.
Ami a különös párosunkat illeti, ők olyan június környékén kezdtek jóban lenni, ami leginkább Henrinek köszönhető. Legalábbis nagy részben az ő érdeme.
Amikor látta, Lilianon nem használnak a tipikus felszedős szövegek, taktikát váltott. Milyen jól tette!
Virágot adott neki, vagy éppen csokit ajándékozott. Megvárta órák után, amiből általában sétálás lett. Ám a legnagyobb változás az volt, már nem használt különféle idióta beceneveket, és akárhányszor az egója az egekben járt, Lilian azon nyomban lerombolta azt.
Egész vicces azt látni, hogy jóízűen nevetgélnek, amikor néhány hónapja még Lilian kiakarta nyírni, minden adandó alkalommal, a nárcizmusa okán.

Így június végén, július közeledtével pedig, kezdek izgatottá válni a nyáriszünet miatt. Az egész nyaramat ugyanis Liliannál töltöm.
Első kijelentése azonban az volt, sürgősen vásárolnom kell, mert a ruháim nem felelnek meg.
Az egész hátulütőjéről sem elfeledkezve az együtt töltendő két hónapnak…
Ez idő alatt a Szigeti családnál fogok lakni, ami egyet jelent: Szigeti Leót, minden egyes nap látni fogom, két teljes hónapon keresztül.
Hogy fogom én ezt túlélni?

10. Fejezet

A tanárúr megérkezésekor, osztályunk nyaka teljesen kicsavarodott, úgy bámultunk a 2 méter magas bácsikára, akinek mellesleg haja is alig volt, max oldalt egy pár ősz tincs. Parányi szürkés-kék szemeivel hunyorítva végignézett az apró társaságon, majd elindulva sikeresen lefejelte a felső ajtófélfát.
Áldom, amiért nincsenek ilyen hosszú lábaim!

A végére következtetéseim a következők lettek: Inkább 3 óra a dirivel, mint egy mágikus körök és jelrendszerek Keresztes Morgan tanárúrral…
A faviccei mellet, amit fél percenként elsütött, azért lekiabálta az egyik lányt, mert leejtette a tollát véletlen. Szerencsétlennel minimum 5 percig ordibált.
Letargikus hangulatban távoztunk, ezután átsétáltunk a szemben lévő teremhez. Azonban mihelyst megpillantottuk a közeledő Papp Heléna, halandóismeret tanárnőnket, visszatért a jókedvünk.

Kicsengetés után, az elsőre tartottunk, ahol bájital óránk lesz, amikoris nem kívánatos személybe botlottunk.
- Ne, csak őt ne, könyörgöm… - suttogta Lilian maga elé.
- Heló bogaram!
- Franc!
- Valami baj van, virágszál?
Igen! Te!
A feldúlt gondolat hallatán elnevettem magam, ezzel magamra vonva egy kíváncsi barna szempárt is.
- Oh, szia! Te vagy az tegnapról. Tamara lánya, ugye?
- Van nevem is.
- Nyugi! Azért ne nyírj ki!
Emelte maga elé kezeit lassan hátrálva, gyilkos tekintetemtől. Nem mellesleg, a vállamon támadásra kész Aqua is fokozta a hatást. Nem csípem a gyereket…
- Mit akarsz Henri? – állt elém barátnőm takarva minket egymástól.
- Gondoltam köszönök, ha már alig látjuk egymást mostanában!
Hogy lehet még életben ez az ember?
- Igazán nem kellett volna. Elvagyok nélküled, sőt sokkal jobban is érzem magam.
- Na, Lili cica… ne legyél ilyen!
- Van egy ötletem! Te nem szólsz hozzám, én hagylak élni. Áll az alku?
- Úgysem tennél ilyet…
- Fogadjunk? – hajolt képébe, mire halk nyikkanás ütötte meg fülem.
Pipiskedve pillantottam át vöröske válla felett, ahol egy falfehér arcú Henrin akadt meg szemem. Mélyen ajkába harapott, mielőtt hátrébb tántorodott. Semmit sem értve néztem végig a lányon, észrevéve felhúzott térdét. Ó. Minden világos.
- Nem, köszönöm! Átadnám másnak, ezt a lehetőséget!
Fület farkat behúzva fordult sarkon, látószögünkből kibattyogva. Ezzel otthagyott két hisztérikusan röhögő lányt.
Csengetésre szerencsénkre, sikerült lehiggadnunk, így nem nagyon járattuk le magunkat a tanárunk előtt.
- 5 perc.
- Elnézést kérek a késésért! Én… - végül egy hatalmas puffanás.
Valahonnan ismerős ez a hang…
A hang irányába fordultam, észlelve egy méregzöld loboncot.
- Nina! Jesszusom, minden oké?
Gondolkodás nélkül ugrottam a lányhoz, aki orrát dörzsölve emelte fel arcát. Szemeibe könnyek gyűltek, ahogy szipogva rám tekintett. Talpra segítettem, ingemmel óvatosan letörölgetve orcáját. Néhány osztálytársam eközben a szétszóródott könyveket halászta össze, átnyújtva neki.
Az öltözetére csak akkor figyeltem fel, mikor kiegyenesedve lesöpörte fehér dresszét. Földig érő köpenye alig hosszabb, így szinte teljesen egybeolvad a kettő.
Ő az első tanárunk, Larán kívül, akinek más színű palástja van. Na meg persze a diri, de őt hagyjuk… Az az ember maga a sötétség.
- Jól van tanárnő?
- Minden rendben. Már hozzászoktam. – nevetett kínosan, teljesen elvörösödve.
Hányszor kell elesni ahhoz, hogy valaki hozzászokjon?
A fiúk azonnal pusmogni kezdtek, tanárnőnket még jobban zavarba hozva. Liliannal küldtünk feléjük egy-egy gyilkos pillantást, ez azonnal elnémította őket.
Fiúk…
- Mi lenne, ha bemennénk és bemutatkoznánk? – súgtam oda Ninának, mielőtt az osztállyal a terembe vonultunk.

Az egészet ismerkedéssel töltöttük, így a végére Nina is felengedett kicsit. Különösen növényimádó osztálytársamék körében. De csak egy hangyányit.
Ezek után végig szenvedhettünk egy naturológiát, csodálatos módon, pánikolás nélkül.
Ezt követte a sötét erők ismerete, ahol drága igazgatóúr kipécézett magának…

Ez az óra, gyakorlatból áll, ezért hát evidens, hogy pálcával, mágiát kell alkalmazni. Nagy dolog! Hiszen boszorkányok vagyunk. Apropó. Elfelejtettem volna említeni a bökkenőt? Még egyszer sem használtam, Aqua idézése óta. Persze Leonnak, pont én kellettem! Védő varázslatról van szó, ami roppant egyszerű…a tanárúr szerint legalábbis.
- Érti Váry kisasszony?
- I- Igen!
Na csodás már megint kezdem! Ha csak egyszer a büdös életben, képes leszek akár egy szót is kinyögni dadogás nélkül a jelenlétében, megtapsolom magam.
Miközben önszapulásom látványos pánikolásba váltott a rám szegezett tekintetektől, a diri random hátat fordított az osztálynak. Olyan halkan beszélt tovább, nekem is hegyeznem kellett a fülem, hogy halljam.
- Nyugodjon meg, biztosan menni fog. Ne felejtse el, bízzon önmagában és az erejében.
Könnyű azt mondani!
- Kezdhetjük?
- Talán?
Szokásos plépofájával távolabb lépett tőlem, onnan fürkészve. Szemem sarkából láttam amint nem messze tőlünk a magasban csillan valami, közelítve felénk.
Pálcám magam elé mutatva mély levegőt vettem, minden erőmmel a botot szorítva.
Szempillantás alatt ragadott Leon pálcát felém irányítva varázslatát. Szememet összeszorítva kiáltottam el magam.
- VESIDIO!
Lassan felnyitottam szemem, a várt csapódás hiányában. A pálcámból előtörő türkiz fény, előttem szétterülve pajzsot képezett, amiről egyszerűen lepattant Leon támadása. Olyan hirtelen történt minden, mire észbe kaptam már a földön elterülve meredtem a férfire. A lábam cserbenhagyott, mozdítani se bírtam.
- Szép volt Váry kisasszony! Gratulálok!
Totál lelassulva bólintottam, elfogadva a felém nyújtott kezet. Még egy pillanatig ledermedve bámultam a semmibe, mielőtt ismét csillanást észleltem. Most már valamelyest közelebbről. Követve a fényt, tekintetem a vállán pöffeszkedő sas familiárisára tévedt, aki partnere elemére emlékeztetve büszkélkedett tűzvörös tollaival. Valószínűleg kidülledt pupillákkal meredhettem a felséges teremtményre, ugyanis az jobban kihúzta magát, mint aki totál lenéz engem. Na szuper még egy madár is balféknek hisz.
- Ez lenne a mai óra anyaga. – bökött fejével helyemre – Hátulról haladva jöjjenek.
Ezt komolyan gondolta?
- Szigeti Lilian, kérem fáradjon ide!
Barátnőm minden szó nélkül kelt fel padjából. Elhaladva mellette azonban, tisztán láttam szikrázó pillantását, amivel a férfit illette. Hideg kúszott fel gerincem mentén, minden porcikám megborzongatva. Helyemre beesve tüstént nekik szenteltem figyelmem. Apjával szemben álltak egymással, a másikra szegezve pálcájukat.
A teremben az izgatottság a tetőfokára hágott, ahogy mindenki a párosra figyelt, várva az eredményeket.
Az első támadás az idősebb Szigetitől származott, melyet lánya minden erőlködés nélkül kivédett. Világoszöld fény lebegett körülötte, miközben apjára meredt. Egész testéből szikrák áradtak, akár egy lecsapni készülő vihar.
Azonban ennyivel még nem fejeződött be. Ugyanis a tanárúr újból támadott. Lilian kivédte, ám apja újra és újra pálcát lendített. Egészen addig folytatódott míg Leon végre beadta a derekát, helyére küldve a Szigeti lányt.
- Ezt nem hiszem el! – huppant le mellém morogva, kisebb áramosságot zúdítva rám. Éreztem ahogy hajam az égnek mered, ám ő tekintetét egy percre sem vette le dühének okozójáról.
Az utánunk következő embereknek, csak egyszer kellett védenie ám előtte figyelmeztette őket, aminek hatására vöröske az előbbinél is jobban berágott. Arca szinte már teljesen a hajának színében izzott. Míg én próbáltam nem úgy kinézni, mint aki hobbiból konnektorokba nyúlkál.
Alig bírtam lerángatni a harmadikról az elsőre, de mire sikerült újból felvillanyozódott.
Ez az órarend sem könnyít az életemen!

45 perc tanulás helyett, arra figyelhettem, nehogy még a végén drága szobatársam az apjára rontson. Ennek köszönhetően, az égvilágon semmit sem jegyeztem meg.
Az óra végeztével, elküldtem Liliant ebédelni, azzal, hogy én is mindjárt megyek. Sokáig makacskodott, de végül sikerült rávennem. A legjobb érvnek szerintem a hajam állapotának rendbehozása bizonyult. Fejét lógatva távozott.
Miután eltűnt látószögemből még vártam, ezután Leonhoz sétáltam.
- Ohm… tanárúr… - kezdtem bele, ingem aljával játszadozva.
Oh ez a beszélgetés milyen kínos lesz…
- Igen? – fordult felém komor ábrázattal, ám amint meglátta ki az, ajkai mosollyá húzódtak. – Miben segíthetek?
Mosolyog? Az most jó vagy rossz? Miért nem készült ehhez a családhoz útmutató?
- Meg szeretném kérdezni, ön szerint melyek létfontosságúak a mai órai anyagból.
Bravó! Bravissimo!  Kerek egész mondat hagyta el a szád!
Azért a valóságot mégsem közölhetem vele: A lányát tartottam kordában nehogy legyilkolja magát, ezért az ég világon semmit sem jegyzeteltem.
- Nyugodtan elmondhatod, ha a lányom miatt nem tudtál az órára figyelni. Nem foglak leszidni érte. – nevetett, mire én idióta módon pislogtam rá.
Ez gondolatolvasó?
- Én egy szóval sem mondtam…
- Hogy legszívesebben holtan látott volna? Felkészültem a dühére, ám szerencsére te visszafogtad. Elég forró fejű tud lenni.
Nicsak ki beszél. Ugye nem forgattam a szemem? Ugye nem?
- Amint észrevetted, a kapcsolatunk nem éppen a legjobb.
Igen, ez feltűnt!
- Csak így tudok gondoskodni arról, hogy meg tudja védeni magát. Tőlem sosem kérne segítséget. Remélem veled más lesz a helyzet.
- Ezt meg hogy érti?
Hülye! Idióta! Barom!
- Tessék. A mai tananyag. Sok sikert Váry kisasszony! – váltott ismét tanár módba, jelezve, lezárta ezt a témát.
- Köszönöm, viszlát! – fordultam el, de nevem hallatán, hátrapillantottam. – Igen tanárúr?
- Liliannak erről egy szót se.
- Lakat a számon uram.

Vacsora után elsőként végeztem a fürdéssel. Farmerban és pulcsiban, kezemben a sulis holmiaimmal siettem a könyvtárba, ahol meglepetésemre, nem voltam egyedül.
4 óra van lámpaoltásig, de ennek ellenére elég sokan bújtak különbnél különb könyveket, időnként jegyzetelve füzetükbe. A legtöbb rémült arc nekromancia címmel ellátott köteteket szorongatott, fejét fogva.
Kezdhetek félni a holnapi első órámtól?
Leülve egy üres padhoz elővettem a Leontól kapott papírköteget, a füzetem, valamint a rontásismeret könyvemet. Bemásoltam az egészet, itt-ott kiegészítve a tankönyvben írtakkal.
Miután végeztem, a maradék 3 órámat a leírtak tanulásával töltöttem. Azonban egyetlen részt, sehogy sem tudtam a fejembe verni. Totál értelmetlenség. Mindent sikerült kivéve azt az apró részletet. Szinte már a hajamat téptem, mikor egy hang törte meg a csendet.
- Kérünk minden diákot, fáradjon a szobájába! Ismétlem, minden diák fáradjon a szobájába!
Már ennyi az idő? Mindegy. Legfeljebb holnap rákérdezek Leonnál.
Összeszedelőzködtem visszatérve szobatársamhoz, aki az ágyán ülve fogadott. Elég morcos ábrázattal.
- Megint hova a fenébe szívódtál fel? – puffogott ágyán karba tett kézzel, miközben én elpakoltam másnapra.
Pizsamára vedlettem mielőtt az ágyamra dőltem. Aqua vállamról lemászva azonnal párnáim közé fészkelte magát.
- A könyvtárban tanultam. Nem akartalak zavarni lámpa égetéssel.
- Szerinted, én ilyenkor aludni szoktam?
- Ha itt próbálok tanulni, a végén úgyis elbeszélgetjük az időt úgy, mint az elmúlt 2 napban. Mostantól szólok, oké? – ásítottam, mire ő sóhajtva hátat fordított nekem.
- Meglátjuk.
Ez a lány reménytelen…

Eskü nálam az ébresztő semmit sem ér! Ugyanúgy alszok, visíthat az bármilyen hangosan.
Még jó, hogy az ebédlőtől csak 4 emeletet kellett rohannunk… Mert az a nyavalyás nekromancia óránk az elsőn lesz! Miért is ne!?
A tanár érkezése ráadásul, tovább rontotta eme remek hangulatomat.
Nálam is alacsonyabb, fekete szemű, mogorva öregasszony. Ezzel tudnám jellemezni, ha bárki kérdezné. Ősz haja, szoros kontyban biggyeszkedett feje tetején. Földig érő fekete ruhája, valamint köpenye, pedig még jobban fokozta ellenszenvemet a nő iránt.
Kezdem kapizsgálni a tegnapi tanulók szenvedésének okát.
Amikor a Sötétség királynője elkezdte tanításait tudtam, nem a nekromancia lesz a szívem csücske…

Ez a nő mindennek mondható, csak kedvesnek nem.
Végig rikácsolta a 45 percet, lekiabálva bárkit, ha akár egy fél másodperce máshova mert figyelni. A Dark Lady, alias Virágosi Dotti, aki emellett kicsit sem passzol a nevéhez, sikeresen megsüketített a fél fülemre.
Megszabadulva tőle, az osztály fejét fogva vánszorgott át a folyosó végére, a szemben lévő teremhez, lesve mikor tűnik el a vénasszony, ám az hirtelen megtorpant.
Mi a jó anyám?
Az elkövetkező pár percet osztályunk leesett állal, síri csendben töltötte, a Dark Ladyt bámulva, amint a lépcsőhöz közel beszélgetett. Ám nem a rikácsoló rémséget, hanem egy mézes-mázas, mosolygó nénikét láthattunk.
Ezt megszállta valami?
Arrébb osontunk, hogy láthassuk, melyik tanárral van ilyen jóban, de a látvány, ami fogadott fokozta döbbenetünket. Ugyanis akikkel társalgott, azok a Szigeti és Erdősi fiúk voltak. Ráadásul olyan udvariasan válaszoltak minden kérdésre, elgondolkoztam esetleg álmodom e. Mindhármat megszállták.
- Látod, amit én? – bökdöstem vörös hajú barátnőmet, a szememet egy pillanatra sem levéve a trióról.
- Ezt biztosan csak képzeljük… Ki van zárva, hogy valós legyen…
- Jajj nem is zavarlak titeket tovább kedveskéim! Szép napot! – mosolygott elbúcsúzva a fiúktól.
- Magának is tanárnő! – viszonozták a mosolyt, ezután pont felénk vették az irányt.
- Banyek!
Arrébb húztam barátnőmet, reménykedve az ’urak’ elég vakok és észre sem vesznek minket. Amint elhaladtak mellettünk egy szó nélkül, fellélegezhettünk.
- Bogaram! Szólhattál volna, ha itt vagy!
- Ha hülye leszek.
- Na de csillagom!
Ennek milyen füle van?
- Még egyszer valamelyik idióta becenevedet használod rám, esküszöm kicsinállak! Nem voltam elég meggyőző a legútóbb?
- Mi lenne, ha az ágyban próbálnánk ki csak kicsit finomabban? – suttogta barátnőm fülébe, akinek arca azon nyomban felvette hajának színét.
Éppen időben ugrottam mögé, lefogva őt mielőtt itt helyben eleget tenne kijelentésének.
- Nyugodj meg Lil! – próbáltam józan eszére hatni, ám kevés sikerrel. Teljesen elborította azt a düh vörös fátyla – Szigeti Lilian! Mi lenne, ha nem rugatnád ki magad, az első héten? Megéri, hogy emiatt – mutattam szöszkére – kicsapjanak téged?
Fejét lehajtva kezdte a talajt rugdosni, tudatva velem nyugodtan elengedhetem.
- Te pedig – böktem mellkason Henrit, képébe hajolva – még egy ilyen beszólás és személyesen gondoskodom arról rövid életet élj.
Visszaléptem döbbent barátnőm mellé, mielőtt folytattam. Mosolyogva felnéztem a baromra, akihez időközben csatlakozott drága haverja is.
- Érthető?
- I- Igen…
- Uraim elnézést kérünk, de nekünk órára kell mennünk. Szerintem nem árt iparkodniuk, különben elkéshetnek. – irányítottam mondanivalóm, a csendben figyelő bátyuskára, aki érkezése óta engem bámult.
Van valami a tekintetében, ami egyszerűen nem hagy nyugodni… Olyan, mintha ismerném valahonnan, de az teljességgel lehetetlen.
Kijelentésemre elvigyorodott, magával húzva, a még mindig sokkos állapotban lévő barátját. Szúrós pillantással viszonozva a gesztust, karon ragadtam Liliant.

Hamarosan előkerült Leon is, ami kicsit sem segített zabos lányán, sőt rontott a helyzeten.
Próbáltam csillapítani a kedélyeket figyelemeltereléssel. Így rákérdeztem az előző esti anyagra és úgy tűnt működött.
Lilian büszkén mosolygott rám, apja pedig, elismerően bólintott. Ezen felbátorodva osztálytársamék is kérdezősködni kezdtek, a számukra nem világos dolgokról.
Szerencsémre, most végig tudtam jegyzetelni, így legalább azt kipipálhattam a teendőimről.
Ezután volt egy mágikus lények óránk. Itt kiderült Derek kifelejtette tanításaiból azt az aprócska tényt, a familiárisok is lehetnek szerelmesek. Ami nem mellesleg elég nagy szívás a partnerükre nézve.
Hát köszi! Reménykedjünk, olyan szerelmi élete lesz mostanság, akárcsak nekem. Semmilyen.
Elemi varázslatok kivédésén mindenki gazdagodott egy új igével. Ennek segítségével fényt tudunk idézni. VILUX. Egyike a könnyű varázslatoknak.
Fox, a sötétvörös róka familiárisa, folyamatosan mellette ücsörgött figyelve, miképpen próbálják elsajátítani partnere tudását a fiatal boszorkánycsemeték.
Legutolsó sorban pedig Szigeti Larával áldások és átkok… Szerintem, átnevezhetjük ’áldások és hogyan ne bántson senki senkit’ órára. A 45 percben egy szó sem esett az átkokról.

A kicsengetést követően osztályunk turbó sebességre kapcsolva vette az irányt a harmadikra. Itt lesz utolsó két órában varázsgyakorlatunk az egész évfolyammal.
Már attól is a frász kerülget, ha az osztály előtt kell szerepelnem, nemhogy az egész évfolyam előtt! Szerintem a feléig sem jutok és az orvosiban ébredek ismét.
A terem előtt dekkolva már teljesen szétcsúsztam, mikor egy nagyon ismerős, édes illat csapta meg orromat. Hátra fordultam, végül felpillantva éjkék íriszek szegeződtek rám.
Ő mit keres itt?
- Te mit keresel itt? – adott hangot Lilian gondolataimnak, ezzel minden figyelmet ránk terelve.
Remek… Erről igazán leszokhatnál Lilian!
- Nagyon örvendek. A nevem Szigeti Leó, a varázslatgyakorlat tanáruk.
Mit… mondott?
Éjkék szemeivel ismét engem fürkészett, ezt követően a terembe vonult.
Leblokkoltam. Lábaim földbe gyökereztek, szemeimmel egyre távolodó hátát pásztáztam. Alig kaptam levegőt. A torkomat mardosó érzés pedig kicsit sem segített abban el ne bőgjem magam. Ekkor erős karok ragadták meg vállaim finoman visszarázva a valóságba.
- Jól vagy? – suttogta egy női hang – Minden rendben Vivian?
- Aha.
Ennyire telt tőlem, mielőtt lelketlenül elindultam a többiek után.
A lányok végig pusmogtak arról beszélgetve milyen helyes, még én próbáltam nem elhányni magam.
Várt amíg leültünk, végül velünk szemben állva folytatta.
- Üdvözlök mindenkit, a legelső varázslatgyakorlat óráján! Itt az eddig tanult varázslatokat gyakorolják, ahogyan azt neve is elárulhatta, valamint néhány ritka igét sajátíthatnak el. Ez a tantárgy választott, tehát csak az járjon, aki szeretne. Körbeadok egy lapot. Kérem azokat, akik továbbra is részt szeretnének venni az órámon, írják fel a nevüket! HA úgy gondolja, enélkül a két plusz óra nélkül is képes tovább élni az életét, nyugodtan mehet dolgára, nem haragszom meg érte! – vigyorgott, mire a diáksereg nagy része felnevetett.
Itt mi történt? Biztos komoly baj van a humorérzékemmel… De legalább végre elhúzhatom a csíkot és…
Leó rám szegezte tekintetét, közben cinkos mosollyal közelebb jött, és a kezembe adott egy papírt.
- Remélem élvezhetem a társaságát az elkövetkezendő órákon, Váry kisasszony.
Ezzel visszasétált a helyére, nekem pedig kellett pár pillanat, mire felfogtam, pontosan mi is történt. Elvörösödve tollat ragadtam, odafirkantva a lap tetejére nevemet. Zavaromnak hála sikerült az iménti rosszullétemet is leküzdenem
Körbeadtuk a papírt, néhány diáktársam azonban diszkréten távozott.
Többségben lányok maradtunk, meglepő módon Lilian is.
- Rendben. Most, hogy a motiváltak jelen vannak, kezdődhet az óra.
Az első 45 perc bemutatkozással és ismerkedéssel telt, majd eljött a 9. és egyben utolsó óránk. Be kell vallanom, nagyon is jól magyarázott a fiatal tanárúr. AZONBAN!
- Váry kisasszony, kérem fáradjon ki mellém!
Ettől féltem…
Ugyan miben sántikál? – kaptam el Lilian gondolatfoszlányát.
Óvatosan kisétáltam, tartva a kellő távolságot.
- Nyugalom, nem harapok! – kuncogott, erre az osztály is felnevetett. Éreztem ahogy az arcom felforrósodik, de próbáltam higgadt maradni. Ha csak kívülről is.
Kinyírom!
Hagyd! Megoldom.
Lilian felé pillantottam, mire ő bólintott. Ismét bátyuskára figyelhettem, aki bánatomra idő közben közelebb jött.
- Rendben. Kezdjük egy egyszerű varázslattal! ASCENSIONEM, azaz LEBEGÉS. Amikor kimondja, pálcájával legyintsen cipőjére.
Ezzel a ’tömérdek’ információval ellátva arrébb lépett.
Hát kössz!
- ASCENSIONEM!
Uuu! Hermész cipők! Vivian koncentrálj!
Elrugaszkodtam, a talajtól fokozatosan távolodva. Óvatosan tettem egy kört, majd a földre ereszkedtem, ezzel semmisítve szárnyacskáim.
- Nagyon ügyes Váry kisasszony! Kitűnő munka!
Rohadj meg!
- Remélem mindenki figyelt, ugyanis ez lesz a mai feladatuk. – ismét felém fordult sunyi vigyorral. – Maga, Váry kisasszony, nyugodtan helyet foglalhat az óra hátralevő részéig! – rosszalló morgás futott végig a termen. – Nos kérem fáradjanak ide!
Nyaljál sót!
Az egészet, egyedül töltöttem a leghátsó padban, nézve ahogy a többiek próbálkoznak. Néha elkaptam barátnőm aggódó pillantását, vagy éppen Leó egyik gúnyos vigyorát. Ezzel sikeresen tovább fokozta ellenszenvemet iránta, löketet adva elhatározásomnak.
Rendben Szigeti, ezért számolunk!