22.Fejezet

Kezem félúton végezte a levegőben a kapucnim mellett. Lábaimmal azon nyomban lefékeztem magam. Kővé dermedve hallgattam az előttem lezajló beszélgetést. Levegőt is alig mertem venni, nehogy meghalljanak. Mi a fene folyik itt? A viselkedésük, az arcuk, 180 fokos fordulatot vett.

- Mit gondoltál? Ők nem a barátaid Xaviér! A Szigetiék, Erdősiék és Váry Tamara okozta a szüleid halálát. Te pedig puszipajtásként kezeled egyikük lányát? Meg vagy húzatva?

Szemei szikrákat szórtak, ahogy dühtől túlfűtve sorolta az okokat, miért is nem kellene velem szóba állnia a fiúnak. A lányból áradt a gyűlölet. Gondolkoztam már azon képes e egyáltalán utálni bárkit. Erre azonban én sem számítottam.

- De Aura, ő teljesen különbözik az anyjától!

Szembe szegült, azonban egyetlen pillantás kellett a lánytól, máris a földön kötött ki. Összekuporodva a térdein.

- Az csak a látszat! Rólam sem gondolná az ember, hogy valójában a vadászok oldalán állok, nem igaz?

Hogy mi van? Ugye rosszul hallottam? Ó Leó…

- Én azt hittem…

- Mit? Hogy ő valójában igazán rendes lány? Csak ki akar használni, aztán jól hátba szúr, akárcsak az anyja! – sziszegett a halálra rémült fiúra. – Azt gondoltam a lidércem gondoskodik majd róla, sajnos azonban kudarcot vallott. Hasznavehetetlen démon!

- Aura csendesebben! Ha továbbra is így hangoskodsz, felzargatod az egész sulit.

- Te akarod megmondani nekem, hogy ÉN mit csináljak?

- Dehogy! Nem így értettem! Bocsásd meg arcátlanságomat!

Atya…úr...isten… A fiú, akitől az egész diáksereg retteg, a földre vetődve esdekel. Ez teljesen logikátlan! Mi a fene folyik itt? Ráadásul a lány, akire megesküdtem volna, hogy egy angyal, egyetlen nevetésével jégbe fagyasztotta testem.

- Hm. Még meggondolom. Térjünk a tárgyra! Úgy tűnik azok a kis fattyúk a nyomunkban vannak, ezért minél gyorsabban meg kell szereznünk az ősboszorka vakarcsokat. Remélem nem okozol csalódást, mint legutóbb.

- Nem, Aura úrnő. Bízhat bennem.

Úrnő! Oda ne rohanjak! Hanyadik században élünk? Most komolyan!

- Remek!

Szólnom kell a többieknek! Alíciáék nagy bajban vannak! Sokkal nagyobban mint gondoltuk.

Megpördültem, visszarohanva az iskolához, ám éppen becsuktam magam mögött a kaput, valaki izomból nekem jött. Csuklyám lecsúszott, ahogy elterültem a földön, felfedve kilétem előtte.

- Ez fájt…

- Leó?

- Vivian? Te mit keresel itt?

- Ezt én is kérdezhetném? Tudtommal, ma nem vagy ügyeletes.

- A szobám ablakából láttam valami nyugtalanítót. – sziszegte, felhúzva engem is a földről. – Ha most megbocsátasz megbeszélésem lesz valakivel.

Keze már a kilincsre kulcsolódott, mikor csuklójánál fogva elráncigáltam onnan. Lábával próbált megfékezni, azonban pánikom erősebbnek bizonyult.

- Mit csinálsz? Eressz!

- Később még hálás leszel azért, amit teszek.

Ránk vetettem köpenyemet, magammal ráncigálva őt a lépcsőn. Egészen a szobámig. Minden gondolkozás nélkül belöktem a tiltakozó fiút az ajtómon, mielőtt pálcámat előrántva az ablakunkhoz sétáltam.

- VILUX! – türkiz fény tört elő pálcámból, megvilágítva az egész helyiséget. Gyorsan elhúztam a függönyt, lámpát kapcsolva. – Lilian! Lilian ébredj!

- Vivian…Mi a fenét csinálsz? Hány óra? – húzta fejére párnáját szobatársam, amit pillanatokkal később le is rántottam róla.

- Lilian baj van!

A hangomban érződő pánik minden bizonnyal rögzült tudatában, ugyanis azonnal felült ágyában. Össze-vissza kapkodva fejét köztem és az ajtóban mérgelődő testvére között.

- Mi történt? Ő meg mit keres itt?

- Elkerültem a veszélyt, nehogy egyke legyél.

- Te meg mégis mi a fenéről beszélsz? Azt hiszed az a taknyos erősebb nálam?

- Nem, de a főnöke annál inkább!

- Mi van? Milyen főnök? Mi a fenéről hadobálsz itt össze-vissza?

- Az előbb láttam az emberrablókat.

- Tessék? Nem megmondtam, hogy kerüld a bajt? – akadt ki a fiú, míg Lilian köpni nyelni nem tudott. – Várjunk… ahonnan te jöttél…

- Akármennyire is hihetetlen, igen.

- Beavatnátok végre engem is?

- Röviden, mindannyian rendesen át lettünk verve. Az elejétől fogva Aura a vadászokkal dolgozott, ráadásul Xaviér is vele van…

- Az lehetetlen! Biztos vagyok benne, hogy megfenyegették valamivel! Tuti az a Xaviér gyerek tette! Megyek megkeresem őket és! – indult el felbőszülve, de visszarántottam, leültetve az ágyamra.

- És mi? Mégis mit mondasz? ’Vivian hallotta a beszélgetéseteket a láthatatlanná tévő köpenye alól és beszámolt mindenről. Xaviér te megfenyegetted Aurát, hogy diákokat raboljatok el a vadászoknak, igaz?’ Igazán remek ötlet. – huppantam sóhajtva mellé. – Ráadásul kétségkívül Aura a főnöke az egész akciónak.

- Badarság!

- Az isten szerelmére Leó! Higgadj már le egy percre és engedj szóhoz jutni!

- Ki van zárva, hogy én ezt a sületlenséget tovább hallgassam! – kelt volna fel, de ismételten nem engedtem. – Eressz Vivian!

- Ha ez kell hát legyen. Használd a gondolatátvivő bűbájt. Ha a saját szemeddel látod, majd elhiszed. Rajta.

- Vivian mi a…

A fiú habozás nélkül ragadta meg pálcáját halántékomnak szegezve.

- RESPICIO!

A már ismerős bizsergés helyett, hatalmas lökést éreztem a koponyámon. A legutóbbi alkalommal finoman besétált elmémbe, most azonban kivágta az ajtókat. Egész testembe fájdalom hasított, miközben az imént látott események újrajátszódtak. A végéhez érve éreztem amint az ifjú Szigeti leereszti pálcáját megszűntetve a varázslatot. Amilyen hangosan lépett be, annál csendesebben távozott, csak a fájdalmat hagyva maga után.

- Ez nem lehet igaz…Az egészet megjátszotta… Átvert…mindenkit.

Előre görnyedve, arcát tenyerébe temette. A szobában síri csend honolt. Testvérével aggódó pillantást vetettünk egymásra majd a fiúra.

- Végig hazudott!

- Annyira sajnálom… - tettem hátára kezemet, mire ő lassan kiegyenesedett.

Mosolya ellenéről, arcáról sugárzott az árulás okozta fájdalom és bánat. Hiába próbálta elrejteni, szemei mindent elárultak.

- Az egészről csakis a vadászok tehetnek! – szorította ökölbe kezét, szemei dühtől lángoltak. Az előbbi bánatnak nyoma veszett.

- Ha jól értelmeztem mindent, Aura és Xaviér felelősek az elrablásokért, igaz?

- Így igaz. Alapos munkát végeztek meg kell mondjam.

- Most mit tegyünk? Szóljunk apánknak?

- Az csak rontana az egészen. Az eltűnt diákokat nem kerítené elő, ráadásul úgy érzem még rejtegetnek valamit…

- Mi a terv?

- Az ő módszerüket alkalmazzuk. Úgy teszünk, mint akik semmiről sem tudnak és szemmel tartjuk őket.

- Biztos vagy benne Leó? Hiszen ez azt jelentené…

- Ha ezzel megmenthetjük a diákokat...

- Előtte teszünk még egy látogatót Leonnál.

- Minek? Azt hittem neki nem szólunk.

- Van valami, amiről muszáj megbizonyosodnom és ebben csak ő segíthet.

- Akkor holnap reggeli után az igazgatóinál.

- Lilian elfelejtetted, hogy holnap hétfő?

- Basszus! Totál kiment a fejemből! Ráadásul Virágosinál pótló dogát kell írnom!

- Van egy ötletem. Ti menjetek órára, szünetben pedig próbáljátok szemmel tartani Aurát és Xaviért. Én beszélek Leonnal.

- Nem mehetsz egyedül! – kapta fel fejét Leó – Ismered apámat! Ő…

- Nyugi, biztosan nem esz meg engem, ráadásul második órára vissza is érnék.

- De!

- Lilian, bízz benne, vigyázni fog magára. Igaz?

- Pontosan.

- Jó…

- Akkor ezt megbeszéltük. Én visszamegyek a szobámba.

- Várj! Ha most egyedül arra mész, tuti lebuksz.

- Akkor mit tanácsolsz mit tegyek? Maradjak itt egész éjszaka?

- Elkísérlek. A köpenyem alatt biztonságosabb.

- Miért nem adod oda egyszerűen a köpenyed?

- Felejtsd el. Szabályt szegnék vele.

- Jól van, meggyőztél…

- Lilian te nyugodtan aludj, nem sokán jövök.

Letakarva magunkat távoztunk a hálóból. Ahogy közeledtünk Leó lakhandijához sejtésem azonnal beigazolódott. Mindenhol ügyeletesek mászkáltak, lehetetlen lett volna észrevétlenül visszaosonnia.

Ez ma este már a második alkalom, hogy kihúzlak a csávából.

Tudom, még meghálálom.

Wao! A híres Szigeti Leó maga tesz nekem egy szívességet? El sem hiszem!

Haha…Nagyon humoros.

Valld be, hogy nem sűrűn ígérsz ilyeneket másnak!

Ez igaz… Kivéve persze apámat meg…Aurát…

Biztos szörnyű lehet. Tudom milyen érzés, ha olyan ember árul el, akiben mindennél jobban bízunk…

Hiszen te is oda vagy azért a Xaviér srácért… -- mordult fel.

Ezt meg honnan veszed?

Nyugi nem árulom el senkinek. Bár a húgomat ismerve tuti mostanra kiszedte belőled.

Tudsz róla, hogy néha nagyon hasonlítotok egymásra?

Miben?

Ugyanolyan elviselhetetlenek vagytok.

Köszönöm a bókot.

Nem annak szántam.

- Akkor én megyek is. – húztam le a köpenyt rólunk, mikor a szobájához értünk.

- Oké, még egyszer köszönöm.

- Nincs mit, akkor…

Már épp vettem volna a csuklyám mikor hangokat hallottunk közeledni a lépcső felől. Majd egy pillanattal később már Leó szobájában ácsorogtam az ajtajához préselődve. Kezeit a fejem mellett támasztva fülelte a kinti eseményeket. Közelségét a belőle áradó hő érzékeltette dübörgő szívemmel. 

- Ez meg mi a fene volt?

- Az ügyeletesek. –hátrált el tőlem székére terítve kabátját. – De ez a tanári részleg, mit keresnek itt?

- Biztos történt valami. Szólok Liliannak.

- Várj! Ha most telepátiát használsz, azonnal lebuksz. Anyám is köztük van. Jobb, ha megvárod, míg eltűnik mindenki.

- Remek. Különben is engem miért rántottál be? Senki sem látott volna meg.

- Reflex.

- Csodás. Most itt ragadtam.

- Mi lenne, ha nem ácsorognál ott és leülnél? – mutatott a hatalmas fotelra.

Még mindig az ajtóhoz préselődve figyeltem minden mozdulatát. Az agyamban a kérdésre tudatosult csak, kettesben vagyunk a szobájában. Az éjszaka közepén.

- O-Oké. – huppantam le, köpenyemet ölembe terítve.

Mereven bámultam a talajt nehogy véletlenül találkozzon tekintetünk. Fogalmam sincs miért vagyok folyton ilyen ideges a közelében, de kezd az agyamra menni.

- Kérsz valamit inni? Esetleg egy csésze mentatea? Az se baj, ha nem! Nem azért kérdeztem mert muszáj vagy ilyesmi!

Úgy tűnik neki is leesett a tantusz. Össze-vissza hadonászott fülig vörösödve amint érzékelte zavaromat.

- Egy bögre tea most igazán jól esne, köszönöm. – mosolyogtam, azonnal elkapva tekintetem. 

Síri csend telepedett a szobára, ennek köszönhetően tisztán hallottam fülemben dübörgő szívverésemet. Némán figyeltem minden mozdulatát. 

Az asztalán elhelyezkedő üstre mutatott pálcájával, ami pillanatokkal később felemelkedett az asztalról. Ezt követően vizet varázsolt bele, mielőtt pálcájának végére lángot idézett. Az üst alá tartotta várva egy ideig. A víz lassan felforrt, ekkor a fiú megragadott egy üvegcsét és néhány mentalevelet szórt a gőzölgő edénybe. Pár perc elteltével az asztalra készített bögrébe töltötte a folyadékot, az üstöt pedig az ablakpárkányra helyezte.

- Egy bögre mentatea rendel. – adta a kezembe büszkén vigyorogva döbbent képemen. – Egy pillanat. – vett elő zsebéből egy kisebb vörös tégelyt, majd 2 rózsaszín, kockacukorra hasonlító dolgot kivett belőle, a bögrébe helyezve azokat. – Készen van.

Lassan belekortyoltam, megízlelve az imént kotyvasztott főzetet.

- Ez isteni finom! Mit raktál bele? – mutattam a dobozra, amiről feltételeztem, hogy a málnás utóíz okozója.

- Gyümölcscukor. Flammy imádja az édes dolgokat ezért csináltam neki ezeket, ráadásul kapóra jönnek, mikor nem tudok az éjszaka közepén kimenni. – suttogta leülve a fotel karjára.

- Ezeket te csináltad?

- Nem olyan bonyolult, csak kivontam a gyümölcsök esszenciáját és szilárd anyagúvá változtattam.

- Nekem eszembe sem jutott volna! – kortyoltam újból teámba, elismerően hümmögve. – Az meg főleg nem, hogy így készítsek teát!

- Köszi…

- Ez megmagyarázza azt az illatot. 

- Milyen illat? – nézett rám értetlenül.

- Az a mentával keveredett gyümölcsillat ami folyton árad belőled.

- Ennyire érződik? – kezdte ingjének ujját szagolgatni halk nevetést előcsalva belőlem.

- Ne aggódj, ez még nem a világ vége.

- De olyan ciki. Férfi létemre gyümölcsillatom van…

- Nem szólta meg senki, igaz? Még apád sem. Akkor meg ne rágódj ezen!

- Lehet igazad van…

Ismételten néma csend telepedett a szobára. Ha így haladunk lehet kiugrom inkább az ablakon.

Kerülve a szemkontaktust nézelődtem a helyiségben, mikoris megakadt a szemem valamin. Vagyis valakin…

- Leó, lenne egy hatalmas kérésem!

- Igen? – ugrott egyet tarkóját vakargatva – Mit szeretnél?

- Kérlek mutasd be nekem Flammyt!

- Mi? – pislogott rám tágra nyílt szemekkel, majd mikor értelmeződött agyában mit mondtam elnevette magát. – Ennyi? Olyan komoly fejjel mondtad, azt hittem valami lehetetlent kérsz.

- Jól van na…

Vigyorogva ment közelebb párnájához, mielőtt gryphonjával karjában visszaült mellém.

- Flammy ő itt Vivian. Vivian bemutatom neked a familiárisomat.

- Nagyon örvendek Flammy! – mosolyogtam az édes teremtésre, aki hatalmas kék szemeivel figyelt engem. Hirtelen felröppent, ölembe telepedve.

- Úgy tűnik kedvel téged.

- Olyan aranyos. – kijelentésemre a kis gryphon vidám szárnycsapkodással válaszolt, újabb kuncogást előcsalva partneréből.

- Túlságosan is.

- Én azt hittem a familiárisok tükrözik a megidézőjük személyiségét, de valahogy én ezt nem vettem észre. – vigyorogtam gonoszul Leóra, akinek arcáról nyomban lefagyott a vigyor és teljesen elvörösödött. – Tévedtem. Most már kezdem felfedezni a hasonlóságot. Például Flammy tollának színe teljesen megegyezik most az arcod színével.

- Aljas vagy!

- Halkabban, még a végén lebukunk! – fogtam be kezemmel száját, hallva a kinti morajlást.

- Mph!

- Mi? – néztem a szájára mutogató fiúra. – Bocsi…

Amint eltűnnek a tanárok itt sem vagyok. Kikészít ez a kínos csend. Lehet jobban járok ha hagyom egyedül visszajönni. Ne legyél bunkó Vivian! A tanárok rajtakapták volna. A franc essen ebbe az egészbe.

- Mi lenne ha elütnénk az időt valamivel?

- Mire gondolsz? – nyögte miután szívbajt hoztam rá.

- Mondjuk mesélhetnél arról, amikor kisebbek voltunk. Tudod, emlék nuku.

- Mintha valami olyasmit mondtál volna a legutóbb, hallani sem szeretnél róla. Jól van na, ne nézz így rám. – nevetett. – Tudod igazából nem sokat változtál. Max a magasságod.

- Hé!

- Bocsi. Igazából a legtöbb dologra én sem emlékszem, hiszen nagyon fiatalok voltunk. Amikor ti elmentetek alig múltam el 6. Legtöbbször Liliannal hárman játszottunk. Ami hála nektek kettőtöknek, mindig bújócskázással végződött. Már akkor is nagyon jól értettetek ahhoz, hogyan menjetek az agyamra. Egyszer viszont sikerült a szívbajt rám hoznod.

- Ugyan mit csináltam? – csaptam magam homlokon kapva egy újabb vigyort.

- Úgy gondoltad sokkal jobb ötlet külön elbújni ezért mindketten más helyet kerestünk. Persze kis ügyetlenke, alias Váry Vivian sikeresen beleesett a házunknál lévő tóba…

- Csak azt ne… Még a víz közelségének gondolatába is beleborzongok, hogy a fenébe tudtam beleesni?

- Hogy érted ezt?

- Víziszonyom van mióta az eszemet tudom. Már az esőtől is rosszul vagyok, de az még nem annyira borzalmas, mint az állóvizeknél vagy folyóknál. Anyu egyszer vitt minket tesómmal strandra. Az idő nagy részét a parton töltöttem könyvvel a kezemben, amíg ők úszkáltak.

- Hiszen mióta ismerlek, te imádod a vizet!

- Ki van zárva!

- Mondom. Egyenesen odavoltál érte, azért is zuhantál bele a tóba. - töprengett el nekidőlve a fotelnek – Amiatt a balesett miatt alakulhatott ki a víziszonyod?

- Lehetséges. A végén hogyan jutottam ki a tóból?

- Mivel hirtelen más nem jutott eszembe, utánad ugrottam és kihúztalak. Folyamatosan valami őrültséget csináltál ezért oda kellett rád figyelnem.

- Micsoda hős! – röhögtem, könyökömmel bökdösve a büszkélkedőt.

- Több tiszteletet a megmentődnek!

- Álmaidban!

Egész éjszaka húztuk egymás agyát, különböző kínos történeteket felemlegetve. A végén el is feledkeztem a kint mászkáló tanárokról.

Lassan felnyitottam szemeim, fényt érzékelve. 

Úgy tűnik sikerült bealudnom, addig beszélgettünk. 

Halk szuszogást hallottam meg a fejemnél, majd jobban megfigyelve eljutott a tudatomig miféle helyzetbe is csöppentem. 

Most már értem miért mozgott a párnám… Rohadtul nem párna! Jesszusom! Hiszen Leó mellkasán fekszem!

A mocorgásommal biztosan felébreszthettem, mert halk mormogást követően ő is kinyitotta szemeit, amik most mereven bámultak tengerzöldjeimbe.

- Jó reggelt… 

Fejemet továbbra is rajta tartva néztem fel rá, ugyanis a vállamat átölelő karjai gátolták szabadulásom.

- Neked is… - válaszolt, pillanatokon belül pedig paradicsomszindrómát kapva borult hátra a fotelról.

- Minden oké? – nevettem el magam a földön elterülő fiú látványán, a magam paprika piros arcával. – A padló jól van?

- Legjobb ébresztő a világon… 

Nevetve tápászkodott fel, szekrényéhez sétálva. Fekete ingét kezdte gombolni elfeledkezve jelenlétemről. A látványra a maradék álmosság is elhagyta testemet. Azonban a lábamat elfelejtette, így az földbe gyökerezve kényszerített a maradásra. Arcom lángba borult amint teljesen megszabadult a ruhadarabtól. A fiú ezt a pillanatot választotta arra, hogy felém forduljon. Egy teljes perc erejéig kővé dermedt, tekintetünk találkozott, ezt követően a feje búbjáig vörösödött.

- Azt hiszem én lent megvárlak. 

Nyögtem ki, fejemre kapva a csuklyám, végül válaszát meg sem várva rohantam a földszintre. Szerencsémre egy árva lélek sincs itt ilyenkor, ezért nyugodtan szabadulhattam álcámtól.

Hogy lehettem ekkora marha? Képes voltam elaludni a szobájában! Ráadásul rajta! Az iméntiről szót se ejtve… Miért ilyenkor blokkolok le teljesen?

Az ebédlőben alig tartózkodtak, ám köztük azonnal kiszúrtam valakit, akire nem igen számítottam.

- Jó reggelt Vivian! 

- Lilian? Mit keresel itt ilyen korán?

- Jó reggelt Leó! – kiáltott fel, mikor mellé huppantam – Ha egy perccel hamarabb jössz, együtt értek ide.

- Tudom. – foglalt helyet mellettem. – Ő keltett.

Hatalmasra nyílt szemekkel bámult rá barátnőm, miközben ő lazán elnyomott egy ásítást. Arcom ismételten lángra kapott, eszembe juttatva mi is történt a szobájában.

- Tessék? – sipított kapkodva köztünk tekintetét – Ezt hogyan kellene értelmeznem? Ki vele, merre jártatok báránykák?

Úgy tűnik a kérdésre végre Leó agya is úgy döntött rendes működésbe kezd, ugyanis húgának hajával megegyező színt öltött arca. Ezek szerint végre eljutott a tudatáig az iménti mondata.

- Este, hirtelen egy halom ügyeletes özönlött a folyosóra, ezért ott maradtam. 

- Hm… Ezek szerint kettesben töltöttétek az egész éjszakát, az ő szobájában? – vigyorodott el kajánul, mire azonnal leesett mi jár a fejében.

- Jesszus Lilian, meg vagy húzatva? Csak beszélgettünk, aztán bealudtam. Semmi más nem történt!

A hangoskodásra minden figyelem ránk terelődött. Összehúztam magam a testvérek között, próbálva eltűnni a kíváncsi tekintetek elől.

- Tehát végre hallgattok rám és járni kezdtek?

- Atya ég. – csapta homlokon magát a fiú. – Netán valami mulatságosat mondtam?

- Semmit.

- Tutibiztos nem történt semmi? - kíváncsiskodott viháncolásunkat látva. – Nekem elmondhatjátok.

- Nyugi Lil, balszerencsédre az égvilágon semmi.

- Nem hiszek nektek! 

- Az már nem a mi bajunk.

- Nem ér! Nektek most talpig vörösödve kellene csendben kuksolnotok, folyamatosan tagadva mindent!

- Túl sok energiát igényelne az értelmetlen magyarázkodás. – nyomtam el egy ásítást, szendvicsemet kicsomagolva.

- Lilian csukd be a szád még a végén kiszáradsz.

- Leó humorizált? Közeledünk a világvégéhez? – tapogatta testvére homlokát, össze-vissza kapkodva.

- Úgy érzem valami hasonlót láttam naturológia órán is…

- Anyámra gondoltál? Igen, értem mire célzol.

- Feladom! Ez így nem vicces!

- Nem kell durcizni, egyszer majd biztosan sikerül. 

- Nagyon humoros Leó…

- Ugyan Lil, valld be, igaza van.

- Még az ő pártjára is állsz? Hová lett az a Vivian, akivel folyamatosan a bátyámat cikiztük?

- Rájött, hogy ez a híres báty nem is olyan rémes, mint gondolta.

- Argh! Inkább együnk! Bosszant, hogy nem tudom mi történt köztetek!

- Nem is fogod… - motyogta Leó összenézve velem.

Reggeli után Lilianéknak búcsút intve siettem az igazgatóhoz, aki meglátva ki lép be, azonnal elképedt.

- Vivian! Neked nem órán kellene lenned?

- Sajnálom Leon, de fontos…

- Olyannyira, hogy nem ért rá tanítás után? - vonta fel szemöldökét félbeszakítva - Többet vártam tőled a tanulmányaidat illetően.

- Úgy gondolom ilyenre még nem került sor mióta itt tanulok. Ráadásul a kérdésem sokkal jelentősebb, mint a nekromancia órám. Virágosi tanárnő elboldogul a jelenlétem hiányában is. Semmi kétségem afelől.

Sóhajtva vágódtam a fotelba, mereven bámulva a dirire, aki látván makacsságom feladta az ellenkezést. Arrébb pakolta papírjait fejét csóválva, mielőtt asztalára könyökölve figyelmét rám irányította.

- Halljuk.

- Az egyik albamentumosról, Xavérről lenne szó. Tudomásomra jutott, hogy történt valami a szüleivel, amihez talán a Szigeti, Erdősi valamint Váry családnak is köze lehet.

- Ezt hol hallottad? – komolyodtak meg arcvonásai, jelezve jó helyre jöttem.

Ez így problémásnak ígérkezik. Ha elárulom azzal olyan, mintha az egészbe beavatnám, talán bajba is sodornék mindenkit. Viszont nem biztos, hogy így bármit is mond az üggyel kapcsolatban. Ha füllentek azonnal rájön. Erre gondolhattam volna mielőtt berontottam hozzá.

- Azt nem árulhatom el. 

Csend. Ennyi választ kaptam. Mondjuk jobb, mintha leszedné a fejem… Nehéz fába vágtam a fejszém.

- Térj vissza az órádra. – emelkedett fel asztalától – Befejeztük a beszélgetést.

- Kérlek Leon, bíznod kell bennem.

Nem hagyhatom annyiban! Lilianék számítanak rám. Ki kell derítenem mi történt.

Frusztráltan túrtam hajamba mereven bámulva a talajt, bárminemű megoldás után kutatva a fejemben. Sóhaja szakította félbe gyötrődésemet. Felpillantva rá, tekintetünk találkozott az ablaküvegen keresztül.

- Rendben van. 

- Köszönöm Leon.

- Amint vége mindennek, magyarázattal szolgálsz kisasszony. – kulcsolta össze kezeit hátamögött – Azt ugyebár tudod, ők is ősi boszorkányok leszármazottai, akárcsak te. Ez a felmenő nem más, mint az Oxy klán egyik tagja. Ahogyan a Szigetik és az Erdősik is, ő is... 

- Várjunk csak egy pillanatot! – szakítottam félbe szigorú pillantást nyerve – Azt mondod a felmenőitek is tiszta Oxy ágból szarmaznak? Az lehetetlen. Katalin egyetlen ága a Váry család. Ezért is választották édesapádat az igazgatónak. Egyikét a külföldről betelepülő boszorkányok leszármazottainak. Akkor hogyan…

Hirtelen elhallgattam. Nagyi szavai kavarogtak a fejemben. Valamiről teljesen elfeledkeztem. Ami teljesen megváltoztatja az egészet.

- Vivian minden rendben van?

- A négy eltűnt Oxy lány! Tudtak róla!

- Miről beszélsz? Milyen eltűnt lányok?

Arcáról tisztán leolvastam mennyire nem is érti a szituációt. Elvégre ő nem tudott az Oxyk titkolt, hátborzongató vérvonalának eredetéről.

- Nagyi mesélte. Annak idején még Katalin előtt, négy Oxy lánynak nyoma veszett. Ezért tartották nagy becsben az alapító utódait. Abban a tudatban voltak a másik ág kihalt. Mindeközben csak bújdostak. A vadászok pedig valahogyan tudomást szereztek a kevert vérű utódokról. – motyogtam – Hiszen ők is rendelkeznek az ősi vérrel… Ez nekem nagyon nem tetszik. – ekkor valami a helyére kattant. Az utolsó hiányzó darab a történetből. – Honnan tudjátok az elődeiteket? Hiszen még Anna sem tudott róla.

- Él egy legenda, miszerint egy titokzatos hölgy latogatta meg egy éjszaka a családokat rájuk hagyva valamit. – húzta ki fiókját kutatva benne –  Egy Oxy címert ábrázoló medál darabjait. Azt mondta a bitrokosai mind különleges boszorkányok. Ez a címerdarab generációról generációra öröklődött. – egy apró piros fémdarabot tartott a kezében amit egy láncra rögzítettek – Mígnem egy napon az egyikük felkutatta a családokat összeillesztve a szilánkokat. Nem sikerült minden egyes darabot megtalálni, azonban a meglévőkből kirakott képen tisztán kirajzolódott az ősi ház címere. Ekkor értették is meg a titokzatos nő szavait. – visszarakta a fiókjába elmosolyodva – Ez valamikor szüleim gyermekkorában történt. Nem sokkal később pedig nagymamádnak nyoma veszett. Innentől pedig már te is ismered a történetet.

- A titokzatos hölgy kilétére fény derült?

- Sohasem tudták meg ki is volt ő és honnan tudta mindezt. Ezért is emlegetik mítoszként. – kuncogott látva csalódott ábrázatom – Visszatérve Xavérre. Az összefüggés amit kérdeztél tragikus esemény. A családjaink mindig is jó kapcsolatot ápoltak egymással. Azonban a szülei súlyos árat fizettek az erejükért cserébe.

- Ezt, hogy érted?

- Boszorkányvadászok támadták meg őket, és mi túl későn érkeztünk, hogy segíthessünk nekik. Csapdát állítottak a venantesek, ők pedig belesétáltak.

- Itt jött a képbe Aura?

- Aura? Mármint Soós Aura?

- Igen. Hiszen ők mostoha testvérek.

- Te tényleg mindenről tudsz. – kuncogott. – Nem sokkal szülei halála után meglátogatta Xavért a Soós család, akik a távoli rokonaiként mutatkoztak be. Befogadták őt, mint saját fiukat és együtt nevelték lányukkal.

- Várjunk! Ez azt jelenti, mi mind ismertük már Xavért akkoriban?

- Igen.

- De hát Leó ezt egy szóval sem mondta!

- Azért, mert elzártam tőle ezeket az emlékeket.

Ezt meghallva azonnal a talpamon voltam. Teljesen elöntött a düh ami a meglepett férfira irányult.

- Miért gondoljátok azt, hogy ezzel az emlékmegvonással jót tesztek nekünk? Bele se gondoltatok, hogy esetleg tökéletesen ellettünk volna velük együtt is? Főleg ő! Ennyire nem bízol meg a fiadban? Hiszen minden mást is hibátlanul kezelt! 

- Majd, ha idősebb leszel megérted.

- Ezt nem mondod komolyan! Atya ég… - sóhajtottam, visszavágódva helyemre. – Igen?

- Semmi. – hunyta le kiváncsisággal csillanó tekintetét – Ne is törődj vele.

- De Leon, szerinted létezik ekkora véletlen? Ennyi év után újra?

- A sors rajtad keresztül hozott titeket össze. Valami dolga akadt veletek az egyszer biztos. Vigyázzatok a köztetek lévő kötelékre, később még előnyötökre válhat.

- Azt hiszem ideje mennem. – keltem fel a csengőszó hallatán. – Köszönöm amiért időt szakítottál rám.

- Ami a hiányzásodat illeti, Virágosi tanárnő értesítve lesz felőle, emiatt ne aggódj.

- Köszönöm. További szép napot!

- Önnek is Váry kisasszony!

Mikor kiléptem az irodából egy vigyorgó Lilian fogadott szatyorral a kezében. Aztán meglátva arcomat hangosan felszisszent.

- Mi történt?

- Hogy értél le ilyen gyorsan? – tereltem a szót – Hiszen épp hogy csengettek.

- Hosszú lábak. – vigyorgott kezembe nyomva a szatyrot. – Úgy gondoltam erre szükséged lehet. Reggeli után még elugrottam érte.

- Az egyenruhám! Megmentő vagy! Elszaladok az orvosiba átöltözni!

- Minek? Ez mire való? – mutatott rám pálcájával, immár egyenruhában ácsorogva előtte. – Tessék. Mehetünk órára. – akasztotta vállamra táskámat, a szatyrot a ruháimmal pedig saját Mary Poppins tatyójába gyömöszölte.

- Apád egyszer kinyír tanórán kívüli mágia használatért. 

- Cseppet sem érdekel. Nyomás!

21.Fejezet

- A fenébe is! Csak nem lehet olyan nehéz megtalálni egy betűt!  
Hamarosan sötétedik, az idegeim pedig pattanásig feszültek. Már csak egy karakter választott el minket a megoldástól. Egyetlen nyamvadt kis jel.
Hajamat tépve ugrottam fel a padból az ablakhoz masírozva, hátha némi friss levegő jót tesz a romba dőlt idegrendszeremnek.
- Nyugodj meg Vivian! Ezzel cseppet sem jutsz előrébb. 
- Hagyj már Leó! Már a nap is nyugszik! Órák óta bújjuk ezt a nyamvadt könyvet és még mindig nem találtuk meg! Szerintem benne sincs!
- Türelmetlenséggel a betűt nem találjuk meg hamarabb. Nyugalom. Sikerülni fog.
- Te csak ne nyugtass engem!
- Fogjátok már be mindketten! – csattant Lilian keze az asztalon – Azzal, ha egymást marjátok, semmi sem fog változni, maximum az, hogy beragasztom a szátokat! Nem tudok figyelni, mert folyamatosan kiabáltok! Így holnapig sem leszünk készen! Vagy most azonnal leültök és befogjátok, vagy kénytelen leszek drasztikusabb megoldást találni, arra, hogy végre csend legyen!
- Bocsi.
Hátat fordítva nekik bámultam hogyan tűnik el lassan a Nap utolsó sugara is a fák mögött. Hamarosan vacsora, tehát lejárt az időnk. Ennyit engedhettünk meg mára.
Mély sóhaj szakadt fel belőlem, amit egy hangos visítás követett. Ijedtemben lefejeltem az ablak szélét, ahogy próbáltam nem kiesni rajta. Morogva fordultam a hang tulajdonosa felé, mígnem arcán húzódó győztes vigyor láttán mellé siettem. Immár a fájdalom is a homályba veszett, előtérbe helyezve barátnőm kemény munkájának gyümölcsét.
- Az utolsó szó a varázsigéhez! El sem hiszem!
- Épp időben. – húztam közelebb megvizsgálva a bűbájt. – Igazán eredeti. Bár mi mást várhattam a családomtól.
- Vivian, te következel.
- Hiszen Lilian fejtette meg. Akkor miért…
- Azért, mert te két percre nem bírtál nyugton megülni a helyeden. – szólt közbe barátnőm – Különben is, a te könyved.
- Legyen.
A padra helyeztem családom ősi grimoire-ját, pálcát szegezve rá. Sikerülnie kell. Muszáj!
Antiquus grimoire ex Oxy declaro tuus mysteria mihi!
Vakító kék fény tört elő a pálcámból. Szemeim összeszorítottam továbbra sem engedve le pálcámat. Hamarosan a fény teljesen kialudt. Álltam felette egy percre sem tévesztve szem elől a történteket. Ezt nem hiszem el…A lapok sorra teltek meg írással. Boszorkányírással.
- Remek! Megint dekkolhatunk az átkozott ősígékkel!
- Nézd a jó oldalát! Legalább el tudjuk olvasni és nem csak üres papírt bámulhatunk. – vágódott vissza Lilian helyére.
- Micsoda haladás!
- Na ugye?
- Szarkazmus Lilian. Szarkazmus.
- Mi?
- Egy örök pesszimistával van dolgod.
- Hallottam ám! – morogtam Leóra szegezve tekintetem.
- Gondoltam…
Szemét forgatva lépett el mellőlem, mielőtt becsukva a könyvet elindultam az ajtó felé.
- Azt hiszem mára ennyire futotta. Menjünk vacsizni. Holnap folytatjuk. 

 

- Nem fogjátok elhinni!
Rontottam be a tanulószobába, ahol már várt a testvérpár. Belépőmre mindketten felugrottak pálcát szegezve a váratlan vendégre. Rám.
- Vivian az isten szerelmére! Mily világrengető események vették el a kopogás képességét is tőled?
- Ez most komoly Leó!
- Végülis a rád szegezett pálcám teljesen komolytalan.
- Hadd mondja már el! Mi történt Vivian?
A padra dobtam könyvemet, táskámban kotorászva. Egy marék lapot csapva az asztalra próbáltam légzésemet kontrollálni. A testvérpár aggódó pillantást cserélt egymással, mielőtt rám szegezték tekintetüket.
- Ez egy részlete… a vadászok legyőzéséhez szolgáló bűbájnak!
- Tessék? Azt hittem lehetetlen legyőzni őket!
- Itt van szóról szóra. Azonban csak egy részletét találtam…
- Lélegezz! Még a végén megfulladsz itt nekünk.
- Kell a maradék grimoire.
- Először is nyugodj meg. Különben is mikor volt neked erre időd?
- Alig tudtam aludni pár órát. Kettőkor felkeltem és csinálnom kellett valamit.
- Tudni akarom Lilian hol volt akkor?
- Leó! Nálad van a másik hat igaz? Azonnal át kell néznünk!
- Hat? Nálam csak három van…
Értetlenül pislogott rám, miközben fejben próbáltam felemészteni a hallottakat. Ki van zárva. Tisztán emlékszem. Anna hetet adott nekem. Mindet a táskámba rakta. Rosszul emlékeznék?
- A venantes!
- Te meg miről beszélsz?
- Viviant megtámadta egy vadász, biztos ő vitte magával! Azért van nálam csak három, mert a többiről nem tudtam. Nekem ennyit kellett elhoznom.
Éreztem, ahogy az élet távozik a lábamból. A padban kapaszkodtam meg, mielőtt összeesetem volna. Ha náluk van a többi nekünk végünk.
- Ez nem jelent sok jót…
- Hogy érted ezt Lilian? Vivian jól vagy?
- Ezt nézd. Itt. – bökött vöröske az egyik bűbájra falfehér arccal. – Ez itt arról szól, hogyan lehet a boszorkányokat megszabadítani az erejüktől…
- Ha a maradék három a vadászok kezébe került az azt jelenti…
- …képesek legyőzni minket.
Nyögtem ki, összeszedve magamat. Leóra támaszkodva próbáltam bármilyen ötlet után kutatni összekuszálódott gondolataimban. Kell lennie valaminek!
- Ki kell találnunk, hogyan szerezhetnénk vissza, még mielőtt rájönnek ők is!
- Ez nem következhet be.
- Honnan vagy ilyen biztos benne? – kaptam fel a vizet nyomban, Leó nyugodtságán. – Ők is ismerhetik az ősi írást! Onnantól pedig sima ügy!
Vállamnál megragadva mélyen a szemembe nézett. Végtelen nyugalom áradt belőle, az egész testét átjárta. Míg engem a hideg rázott a gondolattól mire lehetnek képesek a vadászok a megszerzett információval.
- Elfelejtetted, mivel válik láthatóvá? Telepátia szükséges hozzá, ráadásul az egyetlen, aki tudja a varázsigét, mi vagyunk.
Elléptem Leó mellől pálcát ragadva. Kitéptem a lapot melyen a bűbáj volt mielőtt a fordítással együtt a földre helyeztem.
- Ennek így is kell maradnia.
- Ha nem bánod, majd én. – vette elő vörös indákkal díszített varázspálcáját a fiú, a papírkupacra szegezve azt. – Elvégre ez az én fortém. INCENDO! – lángok törtek elő pálcájából meggyújtva a lapokat.
- MEIO! – oltottam el, vizes szenet hagyva a padlón. – Upsz… Szerinted lett baja a padlónak?
- Ti ketten, meg mi az eget csináltok? – állt meg mellettünk Lilian nézve a tócsát, amit testvérével csináltunk. – VANESCO! – suhintott pálcájával eltűntetve a szemetünket. – Nem lett volna egyszerűbb ezt az igét használni? Kizárt, hogy két ekkora stréber, mint ti ne ismerjék ezt.
- Biztosra mentem.
- Mi lenne, ha mára befejeznénk? Ennél előrébb nem fogunk ezzel jutni.
- De Lilian!
- Semmi de! Azt mondtad odafigyelsz magadra. Nyomás pihenni mielőtt összeesel! Te is Leó!
- Igen anyu! – röhögött utánam koslatva.
- Reménytelen idióták…
Útközben Leó végig testvérét nyírta elgondolkoztatva, miért nem jöttek ki eddig. Talán Lilian emlékei közrejátszhattak ebben.
- Vivian köztünk vagy még? – lóbálta barátnőm kezét arcom előtt, visszarángatva gondolataimból.
- Most már igen. Miről van szó?
- Leó éppen arról próbál meggyőzni, hogy azokat a papírokat feltétlenül meg kellett gyújtani.
- Nem lehettünk biztosak benne. Ha nem tűnik el a papír, a vadászok rátalálhatnak.
- Ne már Vivian! Te is ezzel jössz? Komolyan mondom egymásnak szánt titeket a sors!
- Ezt már vagy ezerszer megbeszéltük Lilian! Nem fogunk randizni, sem most, sem később! Összenéztünk a fiúval, felsóhajtva Lilian durcázásán. Sosem nő fel.
Elköszönve legidősebb csapattagunktól, a kolesz felé indultam. Jó hosszú fürdő után a szobámba koslattam, elvetődve ágyamon. Ilyen korán sem feküdtem még le az biztos. Alig múlt nyolc. Remélhetőleg ebédre fent leszek. Várnom sem kellett, az álom azonnal magával ragadott. 

 Egyedül ébredtem a szobámban. Köpenyem felkapva elindultam az ebédlőbe, ahol reményeim szerint megtalálom szobatársamat. Útközben összefutottam Leóval, ezért együtt mentünk tovább. Már a negyediken jártunk, mikor ismerős kiabálásra kaptuk fel a fejünk, ezt egy rohanó Lilian követte.
- Nem fogjátok elhinni! – támaszkodott térdeire, mikor utolért minket. – Újabb diáknak veszett nyoma tegnap este.
- Ő már a tizenharmadik. Valamit tennünk kell, de gyorsan.
- Ezt is számontartod? Hihetetlen vagy…
- Reggeli után felkeressük Leont. Bármilyen kifogás ezellen?
 - Nincs. 
- Remek, most nyomás enni.
Hamar végeztünk a kajálással, azonnal az igazgatóihoz loholva. Kopogtunk, azonban a választ meg sem várva berontottam a dirihez. A testvérpár mögöttem rejtőzködve követett.
- Leon sürgős segítségre van szükségünk!
- Ezúttal mi járatban? – nézett fel papírjaiból. – Biztosan fontos, ha csak így kopogás nélkül rám törtetek.
- Gondolom tisztában vagy a ténnyel, hogy diákok tűnnek el sorban.
Leon elkerekedett szemekkel vizslatott, mielőtt fiára pillantva felsóhajtott. A mögülem érkező sóhajtással igencsak egyszerre sikerült kimutatniuk véleményüket.
- Miért is gondoltam, hogy sokáig titokban tudom előletek tartani?
- Okból tűntek el pont ők. De mi köti össze őket?
- Üljetek le! – mutatott a fotelokra. – Pontosan mennyit is tudtok?
- 13 diáknak veszett nyoma az elmúlt hónapban, ráadásul, mind lidércnyomás áldozatai voltak. Először halloween éjszakáján tűntek el hatan, majd folyamatosan tűnt el még hat, végül pedig tegnap este egy újabb. Különböző évfolyamokból valóak, az egyetlen közös bennük, mind lányok.
- Nagyszerű levezetés Sherlock! – kuncogott Lilian, kapva tőlem egy szúrós pillantást. – Vedd úgy, meg sem szólaltam.
- Elizabeth az osztályunkból. – vettem mély levegőt – Felícia, Larissza, Zoé és Celesztina másodikból. Henriett, Tina, valamint Viola harmadikból. Rozália negyedikből, Tereza ötödikből, Beatrix hatodikból, Dorotea hetedikből, végül pedig Katarina nyolcadikból. Szinte mindannyiukat ismerem. Rendes, segítőkész lányok. Kinek szúrta ennyire a szemét a jelenlétük?
- Elismerésem. Hihetetlen pontossággal derítettétek ki! – füttyentett a diri, mikor végeztem.
- Jók a forrásaink.
- Ha ennyit tudtok, miben is segíthetek?
- Tudni szeretnénk mi a közös ezekben a lányokban.
- Az egyetlen olyan közös vonás amiért eltűnhettek… Mind ősboszorkányok leszármazottjai.
 - De miért kellenének nekik ősboszorkány utódok?
- Elfelejtetted Lilian? Viviant is pont ezért támadták meg, ráadásul a támadó maga is ősboszorkányok leszármazottja.
- Ez még mindig nem magyarázza meg, miért pont ők!
- Szerintem pedig teljesen egyértelmű. Elvégre az ősi mágia erősebb, mint amit mi tanulunk. Nagy valószínűséggel ősi bűbájokat akarnak megszerezni tőlük.
- Leon, vannak még más utódok is az iskolában?
- Már csak hatan titeket és a tanárok némelyikét leszámítva.
- Minket? Vivian az még oké, de…
- Oxy leszármazottak. A lányok, akik eltűntek. Ez az egész megint az Oxy vér miatt van. Kik azok? Ki a másik hat?
- Nem szabadna a diákok személyes adatait kiadnom.
- Leon itt most nem a szabályok betartásáról van szó! Élet halál kérdése! Láttam mire képesek! Tudom mit tettek… Nem fognak hátrálni bármi legyen is az.
Kezem ökölbe szorult, fejemben zsongtak Anna szavai. Ha Oxy vér kell nekik, megkapják. Leon mély sóhaja rántott ki gondolataim zűrzavarából.
- Legyen… Alícia az osztályotokból. Sárlott ötödikből valamint Elenor nyolcadikból. Mindketten az albamentumba tartoznak.
- Mi van a maradék 3 diákkal? – kérdezett rá Leó számítva a válaszra.
- Őket ti is nagyon jól ismeritek… Aura, Xaviér, valamint Henri.
- Tessék? – pattantunk fel mindhárman, ám Szigeti azonnal leintett minket.
- Ezért nem akartam szólni erről. Tudtam, hogy azonnal gondolkodás nélkül rohannátok, bajba sodorva saját magatokat is.
- De apa! – fakadt ki Lilian, vörösre lakkozott körmeit rágva.
- Abba nem is gondoltok bele, hogy ősboszorkány utódja az is, aki megtámadta Viviant igaz?
- Apám, arra céloz, hogy esetleg valamelyikük lehet a támadó? Hiszen ez képtelenség!
- Biztos vagy ebben? – vonta fel szemöldökét fiát azonnal elhallgattatva.
- Henri nem tenne ilyet ebben 100%-ig biztos vagyok! És Aura sem!
- Álljunk csak meg! – meredtem barátnőmre, aki elkerekedett szemekkel nézett vissza rám. – Xaviérre gyanakodsz?
- Gondolj csak bele! Mindig titokzatoskodik ráadásul a viselkedése sem nevezhető angyalinak!
- Lehet, hogy nem éppen a legnyíltabb ember a világon, de ez nem jelenti azt, hogy azonnal meg kell vádolnunk! Lehet angyalbőrbe bújt vadász is!
- Lányok elég legyen! – emelte fel hangját a diri, belénk fojtva a szót. – Látjátok mi lett a következménye az egésznek? Alaptalanul vádaskodtok és gondolkodás nélkül a másik torkának ugrotok. Le kell higgadnotok, különben minden reményünk oda.
- Apám, ha jól rémlik, ön mondta. Köztük van a tettes…
- Az egy egyszerű megállapítás volt, nem pedig alaptalan vádaskodás. Én senkit nem vádoltam meg. Pontosan ennek az elkerülése érdekében.
Leó fülig vörösödve süppedt vissza a fotelba. Fortyogtam. Éreztem nyomban felrobbanok, ha nem szabadulok innen.
- Szerintem most jobb, ha a szobátokba mentek és átbeszélitek a dolgokat. Leó te maradj itt.
- Igen apám.
- Nyomás! – mordult ránk.
Nem kellett kétszer kérnie. Örömmel menekültem onnan, egyenesen a szobámba. Belépve lakóhelyünkre, mindketten elvetődtünk ágyunkon, hátat fordítva a másiknak.
El sem hiszem, hogy képes volt azt mondani róla, mikor nem is ismeri! Semmit nem tud arról, mennyire kedves és segítőkész tud lenni! Lehet, nem éppen a szavak embere, de pontosan tudja mivel dobja fel az ember napját, vagy éppen vigasztalja meg. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg Henrire gyanakodjak, Aurára meg főleg nem. Hiszen olyan édes teremtés. Akkor pedig a maradék 3 ember maradt. Ebből kizárhatjuk Alíciát, aki a légynek sem ártana. A fene ebbe az egészbe!
Több órája feküdhettünk már így, mikoris suttogásra lettem figyelmes.
- Vivian…
- Mit akarsz? – mordultam fel, továbbra is hátat fordítva neki.
- Szeretnék bocsánatot kérni…
- Oh nem mondod? És miből gondolod, hogy azok után, amit mondtál meg is bocsátok neked?
- Nem gondoltam át rendesen mit locsogok. Apám kijelentésére elfogott a pánik. Annyira hülye voltam…
Elcsuklott a hangja, majd szipogni kezdett. Lassan felültem felé fordulva. Ott gubbasztott familiárisával az ölében és keservesen zokogott. Szívem szakadt meg a látványtól, ahogy a legjobb barátnőm könnyeit hullatja, ismételten miattam.
- Mégis mit művelünk? – sóhajtottam keserűen felnevetve. – Képesek vagyunk veszekedni egy átkozott pasi miatt?
Lassan felemelte arcát, tenyeréből, rám szegezve smaragdzöld íriszeit. A sminkje teljesen elkenődött, az arcán fekete csík húzódott, amit könnyei hagytak maguk után. Feltápászkodtam mellé ülve, majd szorosan átöleltem. Éreztem, könnyei ismét elerednek, ahogy erősebben szorított magához. Hátát simogattam, közben halkan csitítva őt.
Egy ideig így maradtunk, csendben egymást ölelve. Mikor már nyugodtabbá vált, elhúzódott tőlem.
- Szerencséd, hogy fekete van rajtam, különben takaríthatnád magad után a felsőmet. – kuncogtam látva sminkjének hiányát.
- Most az egyszer örülök neki, hogy úgy öltöztél, mint aki temetésre készül! – kacagott ő is, szemeit dörzsölve. – Biztosan borzalmasan festek.
- Hát be kell valljam ennél még az indiáncsíkod is jobban nézett ki. Azt tanácsolom, ne menj festőnek!
- Milyen együttérző tudsz lenni! – vigyorgott, előkotorva egy tükröt a táskájából. – Biztos nem annyira borzalmas…
Megpillantva magát, élesen felsikított, beszakítva dobhártyám. Familiárisa azonnal takarója alá bújt, Aquát követve.
- Ez szörnyű! Így nem mutatkozhatok emberek előtt! – kezdett táskájában matatni ismét, én pedig visszaültem ágyamra, mielőtt ismét megsüketítene.
- Én mégis mi vagyok? – röhögtem, nézve, amint letörli elkenődött sminkjét, újat készítve.
- Te nem számítasz.
- Milyen kedves… - grimaszoltam, előkotorva egy másik felsőt.
Átvedlettem a sötétkék magasnyakú pulcsimba, eközben Lilian is elkészült.
- Mi lenne, ha bemennénk a városba?
- Ha megint vásárolni akarsz én esküszöm kiugrom az ablakon.
- Eltaláltad!
Röhögött, felkapva kabátját, valamint csizmáját. Sóhajtva követtem, véve saját lábbelimet.
- Most ugyan mit?
- Először is szerzünk neked téli holmikat, mielőtt szétfagynál, mint a legutóbb.
- El is felejtettem. – rálestem telefonomra, megállapítva még csak kettő múlt.
- Vacsoráig van még egy pár óránk, addig bőven megjárjuk.
- Ja, főleg, ha rólad van szó…
- Ezt hogy értsem?
- Ha téged pláza közelébe engednek, az minimum 3 óra.
- Ez nem is!
Mondandóját az arcomra kiülő kérdés szakította félbe.
- Na jó…Nyertél. Megpróbálok sietni, jó? – meresztett kölyökkutyaszemeket, sóhajtást nyerve tőlem. – Éljen!
- Vacsira vissza kell érnünk.
- Igenis!
Felvettem a köpenyem, követve barátnőmet, aki egész úton szökdécselt. A már nagyon jól ismert bevásárlóközpontnál kötöttünk ki, ahol Lilian ismételten magával húzott. Az eladók együttérző mosollyal fogadtak, ismerve barátnőmet és a vásárlási szokásait.
- Először is kell egy kabát. – indult el előre rángatva magával, majd hirtelen lefékezett.
- Most meg miért álltál meg? – dörzsöltem az orrom, mire ő lekapott valamit a fogasról, kezembe nyomva azt.
- Fel kell próbálnod! Kezdődik…
- Remélem nem akarsz megint 6 millió ruhát rám tukmálni.
- Nyugalom, megígértem. Sietek. – vigyorgott pattogva.
- Hiszem, ha látom! – adtam oda köpenyem, felvéve az imént kezembe nyomott ruhadarabot. Térdig érő krémszínű szőrmés bundakabát, szerencsémre zipzárral, nem pedig gombokkal.
- Kosárba vele, azonnal! – tolta képembe a kosarat, én pedig sóhajtva engedelmeskedtem.
- Ezek szerint mehetünk? – vettem volna köpenyem, de ő megállított.
- Te most viccelsz? Kell még sapka, sál, kesztyű…
 - Már megint mire vállalkoztam…
 Egy örökkévalósággal később, ami pontosan 2 óra múlva következett be, távoztunk a plázából 5 szatyorral. A suliba már vadonatúj kabátomban érkeztem vissza, valamint fekete sálban és kesztyűben. Szerencsémre a sapkáról sikerült lebeszélnem. Lepakoltunk mindent a szobánkban, majd elindultunk kajálni.
 - Te sosem szabadulsz meg attól a köpenytől? – mutatott rám Leó, mikor leültünk mellé az asztalnál.
- Így érzem jól magam. Talán bajod van vele? – vontam fel szemöldököm, nyerve tőle egy vigyort.
- Az égvilágon semmi.
- Én is így gondoltam.
Minden asztalnál csendes beszélgetés folyt, amiből mi sem maradtunk ki.
- Te Leó, apád miért tartott bent?
- Mit akart? – morgott Lilian, míg nemtetszésén bátyja csak mosolygott.
- Semmi különöset. – rántotta meg vállát.
Miben mesterkedsz már megint?
Ne törd az okos kis fejecskédet, csak próbáld meg távol tartani magad a bajtól.
Mintha az olyan egyszerű lenne…
Próbálkozni lehet.
 Evés után ismét a szobánkba mentünk, elpakoltuk a vásárolt cuccokat, majd elvetődtünk az ágyunkon.
- Vivian?
- Hmm?
- Miért húztad fel magad azon, amit Xaviérről mondtam?
Némaságomra felugrott ágyán. Kikerekedett szemekkel bámult, miközben szája résnyire elnyílt. Meglepettségét nem értve felhúzott szemöldökkel fordultam felé.
- Lehet, hogy tetszik neked?
A kérdésre teljesen elvörösödve temettem arcom a tenyerembe. Szívverésem a duplájára gyorsult. Honnan szed ilyen abszurd dolgokat?
- Neked tetszik Xaviér!
- Én nem… Fogalmam sincs. A halloweeni szervezésen jobban megismertük egymást… Azután a könyvtárban is összefutottunk egyszer…Tudod amikor kerültelek és a végén összevesztünk…
- Oh, ez érdekesnek ígérkezik!
- Éppen találkozója volt és meglátott. Nagyon el voltam keseredve és ő megvigasztalt. Azért voltam olyan pipa. De ez még nem jelenti azt, hogy belezúgtam!
- Nem úszod meg ennyivel. Részleteket! Pontosan hogyan is vigasztalt meg? Hm?
- Lilian! – sipítottam látván barátnőm kaján vigyorát.
- Ki vele!
- Hát…letörölte a könnyeim…
- Igen és? Ennél több is történt igaz?
- Aztán…
- Megcsókolt? – sipított, mire paradicsomszindrómát kapva ráztam a fejem őrült módjára.
- Jesszusom, dehogyis! Bekapcsolt a fejemben a vészvillogó, aztán megjelent Aura és mennie kellett.
- Mintha csalódást vélnék felfedezni a hangodban, drága barátosném. Te fülig szerelmes vagy a drága Xaviérbe!
- Ez annyira kínos! – kaptam fel kispárnámat égő arcomat belefúrva. – Eddig nem is gondoltam rá. Miattad már ránézni sem tudok majd!
- Most már értem. Nagyon sajnálom.
- Felejtsük el. Inkább koncentráljunk arra, hogyan kapjuk el az emberrablónkat.
- Valamint, hogy miként csavard el hőn szeretett albamentumosod fejét! – pattant fel energiától túltengve.
- Meddig fogsz ezzel nyúzni?
- Amíg össze nem jöttök, vagy nem találsz új kiszemeltet.
- Tehát életem végéig, remek…
- Ugyan, ne legyél ennyire negatív!
- Hagyj már!
- Ki van zárva.
- Argh!
 Lilian le sem szállt a témáról, majd fürdés után is folytatta. Egészen addig be nem állt a szája, míg az álom magával ragadta.
- Vivian…csavard az ujjad…köré…
Ez a lány még álmában sem hagy nyugodni! Hihetetlen. 10 perc forgolódás után kimásztam az ágyból, az ablakhoz sétálva. Felültem a széles párkányra, ahol gyakran ücsörgünk vöröskével, figyelve a kilátást. A hold fényesen világított visszaverődve a tó vizéről. Egészen gyönyörű, de a közelébe nem merészkednék annyira.
- Hm? Az meg ki? – pillantottam meg valakit a tóhoz közel. – Nincs egyedül. Hiszen ezek!
Leugrottam a párkányról, felkapva a köpenyem, valamint a csizmám, kiosonva a szobából. Csuklyám fejemre húztam, láthatatlanná válva.
Ha jól láttam, akkor Aura és Xaviér voltak azok, de mit keresnek kint ilyenkor? Veszélyes kimenni az iskolából éjnek évadján, főleg, így, hogy a vadászok rájuk pályáznak!
Kettesével szedtem a fokokat, reménykedve minél hamarabb leérek. Remélem nem lesz semmi bajuk! Csendesen nyitottam ki a kaput, nehogy az ügyeletesek meghalljanak engem. Közelebb értem a pároshoz és már épp le akartam húzni a csuklyám, mikor valami olyan ütötte meg a fülem, amire sosem számítottam volna.
- Elfelejtetted mit tettek a szüleiddel? Váry Vivian az ellenséged!

20.Fejezet

- Minden emeletet le kellene csekkolnunk, nem? - Én ezzel nem vesztegetnék időt. HUC FAMILIARITATEM! – Aqua máris a vállamon termett. – Segítesz nekem megkeresni őt igaz? Halk huhogást követően fejét finoman enyémhez dörgölte, mielőtt felreppent. Követve familiárisomat indultam előre, jelezve a többieknek is, kövessenek. - Hol tanultad ezt az igét? Még sohasem hallottam ezelőtt. - Anyutól, amikor először beszélt nekem a mágiáról. Maradjunk annyiban, nehéz volt meggyőzni. - Elmegyógyba akartad küldeni, ezért kénytelen volt mágiát használni? - Ezt meg honnan tudod? - Ismerlek egy ideje. – röhögött Leó, mielőtt vállon ütöttem. – Ezt most miért kaptam? - Tudod te azt nagyon jól. - Ötletem sincs. - Mi lenne, ha abbahagynátok a flörtölést és haladnátok? – kiabált hátra Lilian a folyosó végéből. - Mi nem is! - Tudjuk, tudjuk. Na szedjétek a lábatokat! Ez a lány meddig fog még ezzel csesztetni? Egész végig egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, reménykedve akkor nincs mibe belekötnie. Amikor a torony tetejére felértünk az egyetlen, amit találtunk egy újabb ajtó volt, egyetlen lakattal. Valahonnan ismerős a mintázata. Mintha, láttam volna ezelőtt. - A nagyidnak fura humorérzéke van, amiért toronyba zárt hercegnőt játszik. - Biztos ez az? Társam huhogott egyet, mielőtt köddé vált. Értetlenül álltam a zárt ajtó előtt, ami semmiben sem különbözött a többitől a suliban. Aqua szerint itt találom. Idegesen túrtam hajamba frusztráltan fújva ki minden levegőm. Kezdett a türelmem végleg elfogyni. - Valami ötlet hogyan tudnánk kinyitni? - Nyitó bűbáj? – kapta elő pálcáját Lilian, ám azonnal le is eresztette. – Nincs itt Vihar. Familiáris nélkül nem tudunk varázslatot használni. - Hívd ide a varázsigémmel. Úgy tűnik ha sokszor használom, iszonyúan sajog a fejem. - HUC FAMILIARITATEM! HUC FAMILIARITATEM! – még mindig semmi. - Talán a hely gátolja? HUC FAMILIARITATEM! – Aqua fejemre telepedett, ami szörnyen hasogatott – Végképp nem értem. - Mi familiáris nélkül nem tudunk varázsolni. Lehet az ige a közvetlen Oxy vérednek köszönhetően hat. Cserébe, akárcsak a bájitalok esetében, veszítesz az energiádból. - Csúcs! Újabb különcség. - Inkább hívjuk egyediségnek. Leó rám kacsintott teljesen felkészületlenül érve vele. Felforrósodott arcom legyeztem, mikor Lilian hangosan felköhögött mellettem. Ijedtemben neki ugrottam a falnak, bevágva fejem. - Lehetne, hogy befejezitek a romantikázást? Jobb dolgunk is van. Morogva mutogatott a lakatra, eszembe juttatva pontosan miért jöttünk. Kobakomat simogatva húztam elő pálcámat rászegezve a reteszre. - CLAUDITIS PATENTIBUS! – egyszerűen lepattant róla, majdnem képen találva engem. – Remek. Kell hozzá a kulcs. Kulcs! Ez az! - Mi van? Barátnőm bátyjára pillantott segítségért, azonban ő ugyanolyan értetlen ábrázattal bámult vissza rá. Fejemben keresgéltem a megfelelő varázsige után, amivel nem kell sok mágiát használnom. Nem hinném, hogy sokáig képes vagyok használni az erőm ezzel a migrénnel. Egyszerű… - SUBVOCA CLAVIS! Kék füst tört fel tenyeremből, mielőtt a halloweeni kincsvadászaton szerzett kulcs jelent meg helyette. Lilian felé nyújtottam, aki oda-vissza mászkált előttem körmét rágcsálva. Kezemből kikapva a tárgyat tetőtől talpig végigmért, mielőtt arcomon állapodott meg tekintete. - Minden rendben? Kicsit sápadtnak tűnsz. Bólintottam, azonban alighogy felemeltem a lábam, máris Leó karjaiban találtam magam. Forgott a világ körülöttem. Azt hiszem ennyi a kapacitásom. - Köszönöm Aqua. Pihenj nyugodtan. Familiárisom azonban ehelyett, a fejemen gubbasztott tovább. Így aligha tudok feltöltődni. Mivel a varázslatommal tartom itt, amíg vissza nem tér a helyére folyamatosan az erőmet használja. - Igyekezzünk. Maradék erőmet összeszedve talpra álltam, Lilian felé bólintva. Láttam rajta mennyire tartja ezt jó ötletnek, azonban erre korántsem maradt időnk. Minél hamarabb végzünk, annál hamarabb pihenhetek. Elfordította a kulcsot, aminek következtében a zár egy kattanással kinyílt és a földre hullott. Egy igazi régimódi boszorkánykonyha fogadott odabent. Mindenhol különféle fajta gyógynövények, különböző nagyságú üstök, fiolák, papiruszok, valamint rengeteg könyv. Nekünk háttal egy hosszú, sötétbarna hajú hölgy morzsolt valamit. - Anna? Lilian suttogására a megszólított iszonyatos sebességgel pördült meg, éppenhogy elkerülve az orra esést. Hatalmas barna szemeivel riadtan mért végig bennünket, mielőtt tekintete rám siklott. Kezéből kiesett a mozsár, ahogy szája elé kapta azt. Könnyeit hullajtva közelített lassan felém. Érdes ujjaival finoman végigsimított arcomon. Egész testem beleborzongott. Hirtelen közelségére hátráltam egyet. Újabb szédülés kerített hatalmába, azonban a testvérpár hátulról támogatott, minden rezzenésemet figyelve. A hölgy szemében fájdalom csillant, arrébb húzva kezét. - Tamara, kislányom. Ezek szerint jó helyen járunk. - A nevem Vivian. - Az nem lehet. Hát nem ismersz fel? Újból végignézett rajtam. Tekintetünk összeakadt, ezt követően elsápadva a szoba túlsó végébe hátrált. Mindez másodpercek töredéke alatt történt. Lilianék kérdő pillantással fordultak felém, azonban fejrázásnál többet nem kaptak. Ismét lüktetni kezdett koponyám jelezve mennyire gyorsan is fogy az időm. Sietnem kell. - Kik vagytok? Mit akartok tőlem? - Nem akarunk semmi rosszat! Anna egész teste remegett a félelemtől oda vissza kapkodva fejét közöttünk. - Lilian, maradj veszteg. A frászt hozod rá! - Váry Viviannak hívnak. Ő itt Szigeti Lilian és Leó. - Azt mondtad Szigeti? – bújt elő kissé az árnyékból. - Ők az előző igazgató unokái. - Te ki vagy? Ismételten a falra tapadt, egy percre sem tévesztve szem elől. Félénken elmosolyodtam, reménykedve attól nyugodtabbá válik. Tévedtem. Ismét hátrált, a sötétségbe burkolózva. A fájdalom ismét koponyámba nyilallt térdre kényszerítve. Leó mellettem termett vállaimnál átölelve. Sietnünk kell. - Ő Tamara lánya. A maga unokája. - Honnan tudjam igazat mondtok e? Lehet venantes. - Egy mi? - Az ősi boszorkányok nevezték így a vadászokat. Manapság kevesen ismerik őket így. Újult a nyelvezetünk. Ráadásul a nagyapa is említette a legutóbbi látogatásunkkor. - Te egy kétlábonjáró lexikon vagy Leó. -horkantott testvére. - Boszorkánytörténelem. Másodikos anyag. - Elsősök vagyunk. – forgatta szemét barátnőm – Te honnan a fenéből tudtad? - Beadandó anyósodnak. - Ő nem az… - Lányok! – morgott bátyja – Fontosabb dolgunk is van ennél. A sarokban meghúzódó nő felé terelődött figyelmünk, aki csendben bámult minket. Ismerem ezt a nézést. Anyu is gyakran használta, mikor éppen szigorú szülő üzemmódba kapcsolt. Legalábbis próbálkozott. - Boszorkány vagyok. Ráadásul Tamara lánya. Hogyan tudnám bizonyítani? - Van egy varázsige, amit csak ő ismer. Mondd meg mi az! Döbbenten pislogtam rá, a vállán kuksoló vörös szalamandra láttán. Ezek szerint bármikor képes ránk támadni Ráadásul tűz a fő eleme. Óvatosnak kell lennem, ha épségben akarom megúszni. Viszont az erőm így is merülőben van, ha most varázsolok… Vállamon erősödött a szorítás. Felpillantottam. Leó rosszallóan csóválta fejét, mint aki sejti mire készülök. Vivian, ez őrültség! Tamara mágia nélkül nevelt. Tudom Lilian, de ez az egyetlen esélyünk! Biztosan van más megoldás is! Várj! Miért? Mi van? - Képes a telepátiára. - Ezt meg honnan veszed Vivian? - Az előbb felváltva figyelt, ahogy beszélgettünk. Biztosan hallotta, tehát ő is telepata. – ajkam sunyi vigyorra húzódott ahogy minden világossá vált – Nem igaz nagyi? Hangos sóhajtás tört fel belőle lerogyva a helyiség közepén levő asztalhoz. - Ez így nem érdekes. - Semmit sem értek. - A drága nagyi rájött ki vagyok, de ő úgy gondolta inkább szívat minket. - Látszik a rokonság. – csóválta fejét Lilian lehuppanva velem a nagyi mellé. - Leó, te nem ülsz le? - Mi? Ja, de máris. Csak izé…elkavarodtak, mármint elkalandoztak a gondolataim. - Minden oké? - Persze, természetesen. Miért ne lenne? Jól látom, hogy elpirult? De mégis mi… Oh… mindent értek! - Most meg mi van? Nem tetszik nekem amikor így mosolyogsz. - Semmi. Csak azon gondolkoztam, milyen csinos nagyim van, hogy még te is zavarba jössz tőle. - Mi? Én nem is! - Persze. Persze. - De édi, elpirult! - Ne már te is Lilian! - Ez igazán aranyos tőled, köszönöm! – nyomott puszit arcára, mire fülig vörösödött. Mindhárman nevetésben törtünk ki, míg ő alig tudta elrejteni égő arcát. - Na jól van, cseréljünk! – kelt fel barátnőm noszogatva szegény fiút. – Úgy ni! Ülj csak az asszony mellé! - Lilian! – morogtam, tenyerembe temetkezve én is. - Ti egy pár vagytok? Összeilletek! - Lilian! – sipítottam – Most azt hiszi, mi ketten járunk! – mutogattam bátyára és magamra. – Hihetetlen… - Tévedtem volna? - Igen nagyi. A drága barátnőm szeret piszkálódni velünk, de az uraság már foglalt. - Ezen néha elgondolkozok… - Ne kezd már megint! Már épp szóra nyitotta volna száját, azonban torkán akadt a hang. Hatalmasra tágult szemekkel bámult el mellettem. Azon nyomban elcsendesültünk. - Anna minden rendben? A barátnőmre kicsit sem jellemző komolyság láttán a nő irányába kaptam tekintetem. Kipirosodott orcáján könnyek folytak végig, ölében landolva. Mindeközben mosolya egy pillanatra sem tűnt el. - Persze. Bocsánat, hogy így rátok ijesztettem. Egyszerűen megkönnyebbültem, amiért az egyszem unokámat ilyen szerető emberek veszik körül. - Nem vagyok egyedül. Van egy húgom. - Te-tessék? Ő hol van? Ugye nincsen semmi baja? - Anyuval van, biztonságban. Kezemet hátára helyeztem, finoman simogatva, ami úgy tűnik hatásosnak bizonyult. Légzése fokozatosan visszatért normális ritmusába. Könnyei is elapadtak. - Ő is itt tanul? - Nem, ő 2 évvel fiatalabb nálam. Ráadásul… - barátaimra pillantottam, majd a talajt kezdtem bámulni – a boszorkány kilétéről semmi tudomása. - Ez hogyan lehetséges? - Anyu a mortanusok között nevelt minket. A mágia létezéséről csak nemrégiben szereztem tudomást. Egy baleset következtében. - Baleset? Olyan hirtelen pattant fel, a szívem majdnem megállt. Tenyerébe kapta arcom minden porcikámat alaposan átvizsgálva. - Orvos látott? - Nyugalom, teljesen egészséges vagyok. Ilyenkor nagyon hasonlít Larára. - Ki az a Lara? Francba a hangos gondolatokkal! - Az édesanyánk. Elég aggódó típus. Úgy tűnik Leó ismét képes a beszédre! Éjkék szempárt éreztem magamon, amint bosszúsan égetett lyukat a koponyám hátuljába. Minden valószínűséggel hallotta az iméntit. - Igazából ezért is vagyunk itt. – terelte másfele a témát Lilian – A nagyapánk mesélt Önről. Azt mondta segítségünkre lehet. - Szeretném, ha mindketten tegeznétek. Hiszen az unokám barátai vagytok. – mosolygott, mielőtt elkomolyodott – Mondjatok el mindent. Bármit megteszek, amire képes vagyok. Hangos sóhajjal dőltem hátra, Leóra támaszkodva. Végre fellélegezhettünk. Most jön a neheze. Felpillantva Leó nyugtalanító pillantására lettem figyelmes. Ismertem ezt a tekintetet. Aggódott. De min?. Gondolataim mélyére száműzve az érzést fordultam felmenőm irányába. Később ráérek kérdezősködni. - Valaki vadászik rám. Megtámadott egy venantes, ezt követően pedig egy boszorkány elátkozott. Ráadásul nem csupán engem. Sorban tűnnek el a diákok, és semmi nyomunk, amin elindulhatnánk. Kivéve a nevedet. - A nevem? - Álmomban, egy emlékfoszlányban hallottam, annak köszönhetően jutottunk el hozzád. Menekültél valaki elől, azonban az üldözőt nem láttam. Arcán harag suhant át, egész teste remegett. Kezét mellkasára szorította ölébe bámulva. Próbált higgadtnak látszani, azonban érzelmei könnyedén a felszínre törtek. - Az egész akkor kezdődött el, mikor a boszorkányok megszülettek. – suttogta alig hallhatóan – Hekaté istennő gyermekei a legelső és legerősebb boszorkányok… az Oxy klán. Hekaté? Hiszen ő egy görög istennő… Ráadásul a varázslás. Nem tetszik ez nekem… - Egyikünk azonban túl sokra vágyott. Irányítani akarta a klánt, amit mindannyian elleneztünk. Ez úgy tűnik igencsak sebet ütött a büszkeségén. Dühében embereket kezdett buzdítani a boszorkányok pusztítására. Akiket sikeresen ’megfertőzött’ kapták később a venantes elnevezést. Boszorkányüldözések kezdődtek, az Oxy klán fokozatosan fogyatkozott. Nyolcan maradtunk összesen, azonban az 1728-as boszorkányégetésben odaveszett legfiatalabb tagunk is. Ő hordozta a klán utolsó reményét. Várandós volt és a vadászok prédájává vált. Az utolsó hét tag bujdosni kezdett. Később ezen a helyen talált menedéket, ahol a város, valamint a Wiccaches épült. Mély levegőt vett, arca teljesen elsápadt. Tudtuk. Ami következik valami borzalom lesz… - Egyiküknek borzalmas ötlete támadt, hogyan tarthatnánk életben az Oxy klánt. Erőnk elvesztése nélkül. Gyermeket nemzett az egyik női taggal, majd a tőle született fiával ezt megismételtette. A saját anyját felhasználva. – a gyomrom fordult egyet, rosszullét kerített hatalmába – Minden férfi utód legkésőbb tizenhét éves korára teljesen beleőrült és vagy anyjával… vagy akár saját testvérével közösült. Sajnos a nők gyengének bizonyultak az elborult elméjű férfiakkal szemben, ezért nem maradt más választásuk. Ez akkor se maradt abba mikor a Wiccaches létrejött. Viszont némi segítséget nyújtott. Más országokból érkező boszorkányoknak jelentett menedéket, így jöttek létre kevert vérű boszorkányok. Elrejtve a klán női tagjait. Ma már alig csörgedezik Oxy vér a boszorkányokban. Előttem sikerült még valakiknek, négy testvérnek teljesen elbújnia. Fogalmam sincs velük mi történhetett, de az utódaikra minden bizonnyal veszély leselkedik. Egy hang sem jött ki a torkomon. Féltem, ha megszólalok azonnal elhányom magam. Hogy voltak képesek ilyen embertelen dolgot véghez vinni? Leó megmozdult mögöttem, így hátam mellkasához simult, miközben karjaival vállaimat szorította. Erő sugárzott belőle, fokozatosan ellazítva feszült izmaim, valamint kavargó gyomromat - Ez szörnyű! Hogy voltak képesek ilyenre? – csattant fel barátnőm undorodott arccal. Átérzem. Az én szervezetem sem akarja bevenni. Lehunytam szemeim, érezve lüktető fejfájásom miként hagy alá. Kezdett utolérni a túlzott mágiahasználatom. - Sosem tudjuk meg… Az ő fejükben csak a tiszta Oxy vérű boszorkányok gyarapítása járt, azzal nem törődtek ez mennyire embertelen megoldás. Főleg a nőkkel szemben, akiknek nem sok választásuk maradt. Én sikeresen elszöktem a borzalomtól, így akadályozva őket. Tamarával egészen ötéves koráig bujkáltunk. Közben tanítva őt az ősi mágiákra, ami az Oxy klánban öröklődött anyáról lányára. Ezért lehettek a Wicchaches vezetői kizárólag nők. Persze a férfiak abból az ágból nem éppen lettek volna alkalmasak rá… Az eltűnésem miatt más utódot kellett találniuk. A választás a Szigeti családra esett. - Na várjunk! Ez azt jelenti, Vivian a jogos vezetője az intézménynek, mint Oxy Katalin egyenesági leszármazottja? – pattant fel vöröske, leesett állal. Ezt követően tekintete felénk irányult, szemei kikerekedtek. - Pontosan. Ha úgy dönt, hogy az iskola befejeztével átveszi az iskola irányítását, minden joga megvan hozzá. Nagyi nyugalommal magyarázott tovább, azonban Liliannak úgy tűnik már egészen máshol jártak a gondolatai. Ráadásul voltak sejtéseim mégis hol… - Köszönöm én kihagynám ezt. Ráhagyom az igazgatást a Szigeti családra. Ők eddig is remek munkát végeztek, ezután is azt fognak. Lassan kiegyenesedtem, eltávolodva a fiú által nyújtott nyugalomtól. A fejem ismét sajogni kezdett, mintha csak könyörögne, térjek vissza Leóhoz. - Megint romantikáztok? Ráadásul ilyen nyíltan? - Lilian jesszusom! Hagyd már rá! Ezzel zargatsz minket, mióta Leót is beavattuk! Ha éppen nem telepatikusan akkor személyesen! - Szép munka. Ha eddig nem, most már tuti tudja! Ne is törődj vele. Már egy ideje tudom Lehetetlen! Fogalmam sincs hogyan. Kiskorom óta képes vagyok rá. Te vagy az egyetlen, aki tudomást szerzett róla. Szeretném, ha ez így is maradna. De…miért Hívd megérzésnek. - Hé gerlepár! Meddig akarjátok még egymást stírölni? - Tök mindegy… Mondj, amit akarsz. Csak próbáld meg nem tönkretenni szerencsétlen párkapcsolatát, oké? – böktem a fiúra, vöröskétől kaján vigyort nyerve. - Nem tudod mibe egyeztél bele. - Van némi sejtésem… - Ha később könyvet írnak rólatok nekem hála, ne felejtsetek el köszönetet mondani! - Csakis… A könyv! Majdnem elfelejtettem. – kotorászni kezdtem, mielőtt nagyi elé csúsztattam. – Az Oxy címerből gondoltam… - Ezt honnan szerezted? - A könyvtárból, ahova gyakran jártam. A mortanusok világában - Ez egy ősi grimoire. Ebben van minden tudásunk, amit elsajátítottunk. - Ezek szerint tudod, hogyan lehet elolvasni? - Telepátiát használva kell elmondani a megfelelő varázsigét. - És mi az? - Fogalmam sincs. Vesztes sóhajjal hajtottam le fejem. Ennyit erről… - Viszont azt tudom, ti képesek vagytok rájönni. Biztosan sikerrel jártok. Felpattant, polcához szökkenve. Keresgélni kezdett a vastag kötetek és pergamenek között mielőtt hangosan felkiáltott a frászt hozva rám. Vaskos könyv került elém az asztalra. Lapjai az idő múlásától sárgultak, borítója tépett. Mintha valami írás is lett volna rajta, azonban az évek lekoptatták. - Mi ez? - Ősi boszorkányírás. Ez segíthet, ha mégis olvashatóvá válik a grimoire. - Köszönjük nagyi! – pattantam fel, átölelve a nőt. – Hálám üldözni fog. - Az unokámért bármit. Aqua a vállamra átröppenve hangosan huhogott, meglepve nagymamámat. - Ő Aqua a familiárisom. - Hűha! Egy vízibagoly! Ilyen ritka familiárist sem sűrűn lát az ember. Ezek szerint víz az elemed? - Igen. – emeltem fentebb a köpenyem. - Az enyém tűz, ahogy a legtöbb elődömé is. A bölcsek a legerősebb elemnek tekintették, de szerintem ez így nem helyes. Hiszen a víz csillapítja a tüzet. Egyenlően erős mindkettő. - Anyué is tűz. – fanyarodtam el különcségemen. – Újabb... - Te egy igazán különleges lány vagy Vivian. Legyél büszke rá! Nagyon ritka a víz elemű boszorkány és te egy vagy ezen ritka, egyedi emberekből. Most pedig ideje mennetek. – nézett ki az ablakon az ajtó felé noszogatva minket – Sok szerencsét! Legyetek nagyon óvatosak! Újabb segítségünkkel tulajdonunkban indultunk vissza a kapuhoz, ahol Leon már várta érkezésünket. - Sikeres volt a látogatásotok? – kérdezte mielőtt visszazárta volna az ajtót. - Igen. - Lenne egy utolsó kérésünk Leon. - Mégpedig? - Használnunk kell a könyvtárat. - Ki van zárva. Kitiltottalak kettőtöket onnan. Állom a szavam. Az egy hónap az egy hónap. - De Leon! - Sajnálom Vivian, ennyit tehettem értetek. – ezzel otthagyott minket. - Remek! Most mi legyen? Mióta elhagytuk a tornyot a fejem egyre inkább hasogat. Hamar el kell intéznünk ezt az egészet, nincs kedvem az orvosiban ragadni. - Találnunk kell egy helyet, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni és nem hallgatnak ki minket. - Van egy ötletem. – szólalt meg Leó tanakodásunkat megtörve. – A felsősök tanulóterme ilyenkor teljesen üres, ott akadálymentesen tudnánk dolgozni. - És mégis, hogy jutunk be nagyokos? - El is felejtetted? Tanár a bátyád. - Szuper! Hozom a füzetet! Meg sem várva válaszunk, elrohant otthagyva minket. - Javíthatatlan… - csóválta fejét, mielőtt elindult a folyosón. – Menjünk! Minden oké? - Szörnyen hasogat a fejem, mióta visszajöttünk. Köze lehet ahhoz, hogy annyiszor előhívtam Aquát. - Maradj nyugton. Közelebb lépve kezét homlokomhoz érintette. Ezt követően lassan elmúlt a fájdalom is. - Életben maradsz? - Most már igen. Köszi. Sok előnye van annak, ha az ember barátja tanár. Például, nem kell beosonni a tanáriba, vagy éppen varázslattal feltörni zárakat. Nem mintha olyan gyakran csinálnék hasonlókat. - Mit gondolsz, mit találunk? - Fogalmam sincs. Remélem azért segít valamennyit az elveszett diákok megtalálásában. - Nem is magad miatt aggódsz, hanem hogy rátaláljunk a többiekre. Te tényleg nem változol. - Na és mi a helyzet veled, Mr. Úriember? Mások beszélgetését kihallgatni, nem éppen illedelmes. - Talán, ha halkabban társalognátok Liliannal, ezt elkerülhetnénk. - Tehát a mi hibánk? - Pontosan. Ráadásul sosem kutattam a gondolataid között. Legalábbis szándékosan… Nehezen tudom elhinni. Ezek után jobb óvatosnak lenni, még a végén felhasználhatja ellenem. Ami azt illeti már… - Na várjunk! Te hallottad amikor én… mikor mi… - Mit? Talán azt, hogyan hordtatok le Liliannal? Vagy éppen egymagad küldtél el melegebb éghajlatra? Abban az esetben, igen tisztán és érthetően. - Lehetetlen… - Felejtsd el. Elvégre jogosan tettétek. Bár be kell valljam, néha elég mulatságosnak bizonyult a tudatlanságotok. - Szemét vagy. Ezzel semmi újdonságot nem mondtam, igaz? - Azt hittem erre már réges-régen rájöttél. - Haha, nagyon vicces… Hangosan felhorkantam, magamhoz vonzva néhány kíváncsi tekintetet. Alig tartózkodott itt néhány diák. Rajtunk kívül maximum tízen. Azonban ők mind kettőnket bámulták. Mondjuk a büdös nagy könyv, amit szorongattam furcsa látvánnyal szolgálhatott. - Itt is vagyunk. A felsősök tanulóterme. – álltunk meg az egyik szélső teremnél, a negyedikre érkezve. - Mázlisták. Az alsósoknak meg jutott a könyvtár…Diszkrimináció velünk szemben. - Te meg miről beszélsz? Hiszen az alsósóknak is van egy a harmadikon. Csak ott többen tartózkodnak délutánonként. - Tessék? Erről elfelejtettek szólni nekem! - Jobban oda kellett volna figyelni az első napon. - Hé! Egy halom terem van, amiről fogalmam sincs, mire használják! Ugyanis, ha eddig nem tűnt volna fel drága tanárúr, elsős vagyok. - Igaz, nektek sokkal kevesebb órátok van. - Ötödikben ilyen sok tantárgy lesz? - Oh már jövőre bevezetnek minimum 3 újat. - Na ne már! Így is alig marad szabadidőm. A gondolattól már most elfáradtam. Jövőre tuti visszatérő vendéknek bizonyulok az orvosiban… - Nem is olyan remek a mintadiák élet, igaz? - Ne vigyorogj, ezzel korántsem nyertél. – öltöttem rá nyelvem, mire összeborzolta hajam. – Hé! Miért kell mindig csesztetni a hajam? - Mert szórakoztató, ahogy dühöngsz! - Meglátjuk mennyire lesz az, ha viszonzom a szívességet! – ugrottam fel, hogy összekócoljam a gondosan beigazított frizuráját, azonban rögvest el is hajolt. – Nem fair! - Talán, majd pár év múlva. Tudod, ha kicsit magasabb leszel. Miről is beszélek? Az lehetetlen! – röhögött, miközben én folyamatosan ugráltam, hátha elérem. - Maradj már nyugton! - Hülye lennék! - Titeket egy percre sem lehet egyedül hagyni? – jelent meg Lilian a vázlatfüzettel kezében. - Sokáig tartott! - Egyesek túl jól dugdossák a cuccukat. – nézett rám szemét forgatva. - Bocsi, megszokás. - Mond csak Leó…Sokáig akarod fogni a kezét, vagy végre munkához láthatunk? - Te meg mégis miről…Bocsi! - Menjünk be! – siettem el a fiú mellett, aki villámsebességgel nyitotta ki az ajtót. Csuklómat szorongatva próbáltam elfelejteni a melegséget, amit még mindig éreztem, miután elengedett. Fogalmam sincs mi ütött belém, de minél hamarabb végzünk annál jobb lesz. Reménytelenek! Hallottam ám! Tudom, direkt csináltam. Igazán halkabbra vehetnéd magad, mielőtt valaki egyszer rajtakap. Ugyan ki? Hiszen anyámon kívül senki sem képes rá. Mi van, ha mégis csak ugyanúgy rejtegeti? Biztosan kockára tennéd a drága titkaidat? Mégis miről beszélsz? Például Henri barátunkról… Vivian hagyj már! Miért is kellene? Hiszen te sem hagysz… Hatalmas csend fogadott, majd valaki elsuhant mellettem. Levágódott az egyik asztalra, ügyelve arra, semmiképpen ne teremtsünk vele szemkontaktust. Mi az Lilian? Talán elvitte a cica a nyelved? - Fejtsük meg ezt az átkozott szöveget! - Hirtelen milyen lelkes. Történt valami? – kérdezett rá a fiú, pontosan tudva mindent. - Semmi különös. Minél hamarabb véget akarok vetni az egésznek! – csapta fel a nagyitól kapott könyvet, erősen böngészve a lapokat. - Ennek semmi köze sincs a telepatikus beszélgetésetekhez. Igaz? - Honnan…? – kapta fel a fejét rémülten. - Eléggé nyilvánvaló. Egy szó nélkül változott mindkettőtök arckifejezése, ráadásul igen látványos, az, amikor csak bámultok egymásra. Eddig nem nagyon értettem, mi történik ilyenkor, de most már teljesen világos. Mekkora hazudós vagy! Mondjam neki azt: Figyi már húgi én is képes vagyok a telepátiára és mindent hallottam? Miért ne? Abban nincs semmi érdekes! Ez így sokkal viccesebb. Alantas egy ember vagy. Köszönöm a bókot, igazán megtisztelő. - Föld hívja Viviant! Figyelsz? - Bocsi mit mondtál? - Biztos jól vagy? - Persze, csak elkalandoztak a gondolataim. Leó elmosolyodott a kijelentés hallatán, azonban Lilian kiáltása a frászt hozta rá is. Egyszerre siettünk mellé válaszokat várva. - Mi az? Mit találtál? - Semmi. Azt hittem megvan az első szó. Tévedtem. - Ne ijesztgess! Azt hittem valami baj van. – sóhajtottam, sípoló fülemet dörzsölve. - Bocsi… - Komolyan Lilian, néha teljesen kiszámíthatatlan tudsz lenni. Leültünk mellé, együtt figyelve a szöveget. Azonban barátnőmnek még mindig maradt mondanivalója. - Nem direkt csináltam! - Ne ordibálj már a fülembe! Hallak téged! - Bocsi… - Anyám… Nézve amint civakodnak, hangos nevetésben törtem ki. Nem sokkal később már ők is csatlakoztak hozzám. Igen hasztalannak ígérkezik ez a délután is. Minimum tíz perc kellett a csendhez, visszaterelve minket az elsőszámú feladatunkhoz. Az írás megfejtéséhez.

19.Fejezet

- Szombat hajnal és mi itt dekkolunk a suli előtt… Remélem megéri az egész, mert ha nem én esküszöm Leó!
- A 7 óra neked még hajnal? – horkantott – Nyugalom hugi, biztos vagyok benne, nem hiábavaló ez az egész.
- Ajánlom is.
- Sokáig ácsorgunk még? Szétfagyok! – csattantam fel, kezemet dörzsölgetve, hátha melegebb lesz.
- Talán egy kabát nem ártott volna. Csodálom, amiért nem fagytál még jégcsappá egy szál pulcsiban.
- Magyarázd meg ezt a drága húgodnak, aki elfelejtette a téli kabátot amikor legutóbb vásárolni rángatott!
Morogva mutogattam vöröskére, aki pofátlanul fütyörészni kezdett. Ezért számolunk!
- Atyaég. – sóhajtozott ismételten – Lilian, hozd ide a köpenyét!
- Nekem is van lábam!
Be sem bírtam fejezni, barátnőmnek nyoma veszett. Kezemmel dörzsölgettem magam, némi hőt csikarva vacogó testembe, azonban alig ért valamit. Lágy fuvallatt húzott el mellettem, ismét szétfagyasztva minden csontomat. Utálom a telet!
- Lehet, de ő gyorsabban megjárja, és nincs kedvem ennél több időt vesztegetni felesleges dolgokra.
- Felesleges dolog? – kocogtattam fogaim – Te könnyen beszélsz, abban a vastag kabátodban!
- Veled mennyi gond van!
Sóhajtva közelebb lépett kigombolva kabátját. Kibújva belőle rám terítette minden tiltakozásom ellenére. Kapálózó kezeimet közrefogta sajátjaival, enyhítve a borzalmas hideget. Éreztem, ahogy testembe visszatér az élet, arcomba terelve minden csepp véremet.
- Amint visszaértünk, szerzel magadnak téli holmikat, világos? Már csak egy nátha hiányozna neked.
- Oké. - épphogy kimondtam, eltüsszentettem magam. – Lehet késő…
- Nincs más választásom.
- Mégis mi…?
Egy erőteljes rántás következtében a karjaiba zárva találtam magam. Szorosan mellkasához ölelt, minden levegővétellel a nyakamba szuszogva. Kuncogásomra fülembe morgott.
- Mi olyan mulatságos?
- Csikized a nyakam.
- Oh, tehát csiklandós… - nevetett, szándékosan ráfújva a nyakamra.
Teljesen beleborzongtam. Azonban ez az érzés teljesen más volt, mint ami a hideg következtében futott végig gerincemen. Az iménti sokkal kellemesebbnek bizonyult, akármennyire is zavart.
- Hé! Ezt direkt csináltad! – ütöttem játékosan mellkasára, már amennyire a szorítása engedett. – Fejezd be!
- Miről beszélsz? Hiszen nem csináltam semmit.
- Persze. – húztam összébb nyakamat gonosz mosolya láttán – Hagyd abba!
- Mit? Ezt?
Ismét fújkálni kezdett, ahol csak ért. Nevetésem visszhangzott az üres területen, miközben könnyeimmel küszködtem. Azonban egy percre sem hagyott, elfeledtetve velem milyen hideg is van valójában.
- Leó! – sipítottam – Szemét…vagy…
- Tényleg? Nekem úgy tűnik, élvezed.
Egy pillanatra befejezte kínzásomat, közel hajolva fülemhez. Mély hangon búgta szavait, mielőtt folytatta az előbbit. Ezúttal azonban már nem csak nyakamat, hanem a, nagy valószínűséggel kipirosodott, füleimet is fújkálta. Erőtlenül ficánkoltam karjaiban, ahonnan továbbra sem eresztett.
- Hagyj…már!
- Vivian! Itt van a… - toppant mellénk Lilian – Ó! Megzavartam valamit?
Mindketten leblokkoltunk. Riadtan pillantottam fel, ezt követően minimum fél méterre ugrottunk egymástól. Azonnal szükségtelenné vált a kabát, ugyanis a forróság, ami zavaromban elöntött az egész iskolát képes lett volna melegen tartani. Lekaptam magamról a kölcsönkabátot, Leóhoz vágva, mielőtt kikaptam Lilian kezéből köpenyem. Cipőmmel rugdostam magam előtt a talajt, lesütve tekintetem.
Mégis mi a fenét műveltünk az előbb? Teljesen félreérthető volt az egész! Mit gondolhat Lilian? Remélem senki nem látta rajta kívül!
- Akkor mehetünk is.
Pánikomból Leó krákogása zökkentett ki, mielőtt szigorúan csakis előre nézve elindult.
- Induljunk!
- Úgy érzem igazán ráértem volna még… - szökkent mellénk dudorászva barátnőm.
- Lilian!
- Most mi van? Mindketten fülig vörösödtetek! Még ezt is hajazzátok! – mutatott sapkája alá rejtett loboncára. – Biztos oka lehet…
- A hideg miatt!
- Igen Lil, túlgondolod a dolgokat.
Olyan hevesen bólogattam, azt hittem menten elájulok. Azonban sunyi vigyora továbbra sem hagyta el arcát, ami kissé nyugtalanítónak bizonyult.
- Persze. A hideg. – forgatta szemét – Minden világos.

- Tehát, mikor is akartatok nekem beszámolni arról, hogy jártok?
Hirtelen feltett kérdése következtében majdnem pofára estem. Csodálkoztam amiért fél órával ezelőtt csendbe burkolózott, azonban erre nem számítottam. Ahogyan testvére sem. Kiakadásából ítélve.
- Mi? Normális vagy?
- Te megőrültél? – sipítottam – Honnan jött ez a marhaság?
- Visszagondolva hogyan ölelgettétek egymást a suli előtt, ez a lehetőség is fennáll. Ráadásul már nem az első alkalom…
- Atyaég Lilian!
A fiú bármilyen figyelmeztetés nélkül lefékezett előttem, hátra pördülve. Ezt követően a földön landolt. Fájdalmasan nyögtem fel, homlokomat dörzsölve, amivel az imént nekiütköztem. Fentebb emelve fejem, aggódó tekintettel találtam magam szemben.
- Sajnálom! Nagyon fáj?
- Semmi baj. – ráztam meg fejem finoman – Túlélem.
- Meddig szándékozol, még feküdni rajta? – horkantott Lilian – Állításotok szerint nincs köztetek semmi, akkor ez mi?
Felváltva mutogatott ránk, miközben mi azt sem tudtuk hogyan tápászkodjunk fel gyorsabban.
- Baleset.
Barátnőm tekintetéből ítélve az ő fülét sem hagyta el az, amint hangom elcsuklott. Gyanakvó pillantásával nem tudtam felvenni a harcot. Lesütöttem tekintetem koslatva a fiú után.
- Ahhan. Minden világos…
- Ez most bosszú a Henri incidens miatt?
- Miről van szó? – lassított le mellénk a Szigeti fiú. – Történt valami Henrivel?
Húga nyomban paradicsomszindrómában szenvedett. Korábbi jókedvét másodpercek alatt tűntettem el, így Leóra került a gyanakvás sora. Azonban időt sem hagyott újabb kérdésre, elrohant mellettünk.
- Semmi különös, menjünk!
Egymásra vigyorogtunk lepacsizva, mielőtt követtük barátnőmet, akinek fogalma sem volt, merre kell menni.

- Minek jöttünk a házatokhoz?
Néztem fel az elénk tárult kúriára, ami ezúttal nem díszelgett őszi színekben. Teljesen elhagyatottnak tűnt, mint ahol évszázadok óta senki sem fordult meg.
Ez is valami mágia lenne a betolakodók távoltartására?
- Menjünk.
- Leó, mégis miért jöttünk haza? – ragadta karon – Az egyetlen, aki itthon tartózkodik ilyenkor az… Képtelenség! Ez őrültség, menjünk vissza!
- Nyugodj már le az ég szerelmére Lilian! – sóhajtott a fiú kinyitva az ajtót.
Bent is hasonló volt a helyzet, akárcsak kint. Egyetlen fotó sem lógott, pókhálók borítottak mindent. A töménytelen porról nem is beszélve. Azonnal eltüsszentettem magam. Hangom zengte be a ház minden szegletét. Fejét csóválva indult fel a lépcsőn Leó, a második emeletre vezetve.
Nyáron csak az első emeletet sikerült felfedeznem. Kíváncsi voltam, mit rejt a felfele vezető út, azonban Lilian reakciójából ítélve mégsem akarom tudni.
A folyosó legvégén elhelyezkedő ajtónál álltunk meg, messze mindentől. Leó halál nyugodtan kopogott, míg húga elsápadva tépte haját mellette.
Csend fogadott, ami úgy tűnt csillapította a kedélyeket. Azonban testvére nem hagyta annyiban.
- Én vagyok az Leó. – kopogott ismét – Szeretnélek bemutatni valakinek. Lilian is velünk van.
- Gyertek beljebb! – hallatszódott bentről a mély rekedtes válasz.
Ha lehetséges egyáltalán, tovább fehéredett mellettem Lilian. Azt hittem menten elájul, de bátyját cseppet sem zavarta állapota. Kinyitotta a nyikorgó ajtót, aminek hangjába én is beleremegtem.
Tágas bordó szoba tárult elénk, ami nem mellesleg kiköpött mása az igazgatóinak. Velünk szemben egy idős bácsit pillantottam meg. Finoman becsukta könyvét, mielőtt felnézett ránk mosolyogva.
Olyan dejavú érzésem támadt hirtelen.
- Lilian! Kisunokám! Olyan rég láttalak! Mekkorát nőttél! – pattant fel helyéről megszorongatva barátnőmet, aki alig kapott levegőt.
- Én is örülök, hogy látlak nagypapa! – nyögte ki hátát ütögetve.
Elengedte a lányt, ezúttal másik unokáját szorongatva. Lilian mellé siettem, aki próbált oxigént juttatni a szervezetébe. Sápadt arcába némi szín vegyült, ami jó hírnek bizonyult. Megmarad.
- Milyen helyes fiatalember lett belőled Leó! Nagyon hasonlítasz apádra! – hahotázott az idősúr.
Figyelmemet nem kerülte az arcára kiülő savanyú ábrázat, még ha csak egy pillanatig tartott is. Hamarosan már ő is nevetett viszonozva az ölelést. Úgy tűnt soha nem akarja elengedni őt. Azonban sikeresen eltolva magától felmenőjét, rám terelte annak figyelmét. Nagy örömömre.
- Van itt még valaki. – mutatott felém – Szeretném neked bemutatni. Ő itt…
- Tamara! De az kizárt. Olyan fiatal vagy!
- Ő nem Tamara.
- Ugyan fiacskám, engem nem tudsz átverni. Ő itt biztosan Tamara! Hiszen kölyökkora óta ismerem!
Folytatta a hahotázást a testvérpártól egy igen hangos sóhajtást kapva. Ezek szerint nem újdonság ez nekik. Elnevettem magam a szituáción, mielőtt kezet nyújtottam az úrnak.
Várjunk! Azt mondta kölyökkora óta? Ilyen régre nyúlik vissza ismeretségük? Újabb dolog, amiről elfelejtett beszámolni.
- Ő itt Tamara lánya.
- Nagyon örvendek! A nevem Váry Vivian.
Leó mellettem termett vigyorogva, nagyapja ledöbbent arcán. Közelsége kissé csillapította túlfeszülő idegeimet, késleltetve vészcsengőm bekapcsolását.
- A kis Vivian! Hogy megnőttél! Mikor utoljára láttalak még csak ilyen apró voltál! – mutogatott a levegőben, majd erősen magához ölelt. – Hány éve is volt az már? Tizennégy?
Csengett a fülem tőle, olyan hangosan kiáltott fel a döbbent Lilian. Testvére vele ellentétben csendben követte az eseményeket. Ajkán mosoly játszott, miközben Liliannak fogalma sem volt semmiről. Velem együtt.
- Nagypapa, ismered Viviant?
- Természetesen! Hiszen kisebb korotokban, mind együtt játszottatok. – engedett el végre. – Hát nem emlékszel aranyom?
- Mire kellene emlékeznem? Nem értem…
A lány arcára kiülő döbbenetet hamarosan értetlenkedés váltotta fel. Tekintetével hol engem, hol nagyapját illette. Számomra hamarabb vált világossá mi is történhetett pontosan. Frissen lakkozott körmét szedegette, mikoris Leó sóhajtva felszólalt végre.
- Nagyapa, a segítségedet szeretnénk kérni. Azért jöttünk, mert a kérdéseinkre úgy gondolom csak te tudsz választ adni.
Látva unokája kemény tekintetét, bólintva visszaült asztalához. Fejével a kanapé felé bökött, jelezve foglaljunk helyet. Leó arcán továbbra sem láttuk semmi jelét a jókedvnek. Ez pedig egyvalamit jelenthet. Életbevágóan fontos az, amiről kettőnkkel ellentétben, neki tudomása van. Minden bizonnyal köze lehet ahhoz, amit mi tudni szeretnénk. Ahhoz a névhez… Valamint az emlékeinkhez.
- Miben lehetek a segítségetekre?
- Egy hölgyről lenne szó. Egy bizonyos Oxy Annáról. Ismeri?
Számomra ismerős reakciót váltott ki belőle a név. Ugyanilyen arcot vágott Leon is. Valamint anyám, amikor a könyvről tudomást szerzett. Mint aki máglyára készül. Teljesen lesápadtak. Miért szörnyülködik el mindenki?
- Hol hallottál erről a névről?
- Álmomban hallottam róla. Leó azt tanácsolta forduljunk önhöz.
- Azt hiszem tévedett gyermekem.
Ismét zsákutcába futottunk. Újabb ember, aki nem hajlandó beszélni. Sohasem jutunk előrébb, ha így folytatódik…
- Nagyapa, rettentően fontos!
Leó kiáltása felkészületlenül ért mindannyiunkat. Úgy tűnik nagyapja sem számított erre a fordulatra, ugyanis csak elkerekedett szemekkel vizslatta a fiút. Rám pillantott kíváncsisággal fürkészve arcomat. Az engedélyemre várt.
Ha eláruljuk neki, talán újabb embert keverünk bele. De ha nem, sohasem derül ki, mit jelentett az a látomás. Leon azt mondta az álmaim létfontosságúak számomra. Ha valaha is visszaakarom kapni az emlékeim itt az ideje cselekednem.
Összeszedve minden csepp bátorságomat bólintottam.
- Vivianra kétszer is rátámadtak. Lidérnyomást küldtek rá. Az egyetlen nyomunk ez a név maradt.
- Kérem uram! Ki kell derítenem mi ez az egész! Rettentően fontos számomra!
Sóhajtva asztalára könyökölt, állát összekulcsolt ujjain támasztva meg. Arcán tisztán kivehető volt belső vívódása. Vonásai éveket öregedtek, ráncai láthatóbbá váltak. Ránk pillantott hátha visszavonulót fújunk. Azonban eltökéltségünket látva, feladta a harcot önmagával.
- Rendben gyermekeim, segítek. Anyátoknak erről egy szót se!
- Igenis! – kuncogott a testvérpár.
Asztalától lassan, támaszkodva felállt, az ablakhoz sétálva. Nekünk háttal kezdte meséjét.
- Az egész akkor kezdődött, mikor még én voltam a Wiccaches igazgatója. Egy a maihoz hasonló hideg téli napon, egy fiatal hölgy kopogtatott. Az igazgatót kereste. Aligha lehetett több huszonkétévesnél. Azonban arcán annál több gyötrelem és megpróbáltatás tükröződött. Volt vele egy kislány is. Az ország déli vidékéről vándoroltak ide. Teljesen átfagytak, így gondolkodás nélkül beinvitáltam az iskolába őket. – az ablak üvegéről, mosolya tükröződött vissza ránk – Az irodámban rákérdeztem milyen indokkal érkeztek…
- Mit kért tőled? – csattant fel Lilian, a frászt hozva rám.
Esküszöm én leütöm, ha még egy ilyet csinál.
- Lilian! Ne légy bunkó!
- Nagyanyád agyafúrtságát örökölted azt látom! – kacagott, mit sem törődve Leó morgásával – A kishölgy, aki végig csendben bujkált mögötte a lánya volt. Megkért, viseljük gondját helyette.
- De mégis miért kért meg erre egy vadidegent? Semmi értelme!
- Lilian az ég szerelmére is!
Ugyanerre gondoltam. Ha család nélkül is maradtak, akkoris akad más lehetőség. Miért vándorolnának ennyit, épségüket kockáztatva? A vadászok tudtom szerint agyafúrtak. Biztosan észrevették őket.
- Hasonló kérdést tettem fel neki. Oxy Annaként mutatkozott be előttünk. Ő volt az egyetlen egyenesági leszármazottja az intézmény alapítójának. Vagyis az iskola soron következő igazgatója. Ő azonban nem akarta vállalni ezt a pozíciót.
- Én úgy tudtam az összes egyenesági leszármazott halott! Ezért választottak téged igazgatónak.
- Mindenki így tudta. – fordult felénk. – Mégis előbukkant egy női utód.
Szemében szomorúság csillant. De valami más is bujkált ott, amit sehogy sem tudtam megfejteni. Tehetetlenség? Bánat? Düh? Mi történhetett pontosan?
- Az utolsó leszármazott elszökött, újszülött gyermekével. Ezért vallották kihaltnak az Oxy házat.
- Ezt miért csinálta? Mi értelme elszökni, ha utána önszántadból visszamész? – fogta fejét Lilian – Ez nekem magas.
- Azt nem árulta el miért. Mikor hallotta, kiválasztották a helyettesét, azonnal hozzám fordult menedékért. Hogyan faggathattam volna? Ráadásul a gondjaimra bízta ötéves lányát. Akkor már volt egy két éves fiunk, így tudtuk mekkora áldozatot hozott.
- Ön Leon apja? – csattantam fel, meglepve őket a számukra egyértelműnek tűnő kérdéssel.
- Már te is kezded?
Boccs már amiért nekem nem esett le azonnal a rohadtul nem nyílvánvaló tény! Ráadásul mi az, hogy én is? Kikérem magamnak! Eddig csendben figyeltem!
- Mit hittél kié? – röhögött Lilian arcom láttán.
- Én teljesen abban a tudatban voltam…Laráé…
- Érthető.
- Leon inkább az édesanyjára ütött.
Ezek szerint a történelem megismételte önmagát. Elnézve mennyire hasonlít Lara az apósára.
- Elnézést kérek a viselkedésemért. Kérem folytassa!
Pulcsim széle után kaptam, azonban Leó, valamint Lilian sajátjukkal akadályozták meg a rombolást. Ha elkezdem az agyam azon nyomban leáll. Szükségük van rám. Itt kell maradnom lelkileg is.
Mély levegőt vettem, lassan kifújva azt. Nyugalom Vivian, semmi pánik.
- Lássuk, hol is tartottam… Á igen! Az elején a kishölgy még teljesen távolságtartó és zárkózott volt. Senkit sem engedett teljesen közel magához. Folyton a maximalizmusra törekedett. Azonban egy-két év elteltével, már nyitottabbá vált körülöttünk. Ráadásul nagyon sokan a fiam nővérének hitték, annyira összemelegedtek. Mikor Leon megtudta az igazságot, napokra bezárkózott a szobájába.
- Hány éves volt?
- 19. Úgy gondoltuk elég érett már… Elég súlyosan viselte.
Lilian gonosz mosolya nem sok jót sejtetett mellettem. Leó aggodalmas pillantása pedig erősítette megérzésemet.
- Ekkor már ismerték egymást édesanyátokkal, ő segített neki átvészelni az "árulást". – kuncogott – Nemsokkal ezután össze is házasodtak.
- Nem totojáztak vele!
- 20 éves volt, mikor fiuk megszületett, viszont ekkor még iskolába járt. Ahogyan Lara is. Ezért nővérére bízta a kis Leót.
- Várjunk! – csattantam fel – Ha Leon 20 volt, akkor a nővére körülbelül 23 lehetett. Az iskola 8 éves. Ki van zárva, hogy vigyázni tudott volna rá suli mellett. Ráadásul annak semmi értelme nem lett volna…
- Elég tehetséges boszorkánynak bizonyult, ezért osztályt ugrott.
- Akárcsak Leó! Most már értem!
Amennyire nem akart jönni, egészen felpörgött. Mézesmadzagként működik nála minden, ami titok. Bárcsak a tanulás is annak minősülne a szemében…
- Ahogyan hallottam, a lánya is tehetségesnek bizonyul.
- A…lánya? – követte Lilian nagyapja tekintetét, felém fordulva.
Teljes áramkimaradás következett be a fejemben. Egyre csak bámultam azokba a barna szemekbe, elhallgattatva a világot körülöttem. Próbáltam minden erőmmel helyére rakni a kirakós darabjait, azonban egy dolog sehogy sem passzolt a képbe. Barátnőm hangosan felszisszent mellettem, ezzel egy csettintésre helyére kerültek a darabkák. A rokonaim hiánya, a folytonos aggodalma anyámnak, a kép Leon asztalán.
- Anyám az a lány, akit annak idején befogadtak? Oxy Anna lánya?
- Tami az apám nővére?
- Hiszen ez nem újdonság számotokra. Négyéves koráig Vivian is velünk együtt élt.
- Mi? – csattantunk fel egyszerre vöröskével.
Azonban nyomban feltűnt egy újabb dolog. A maradék egy fiatal kiakadásának hiánya.
- Te tudtál róla, igaz?
- Arról, hogy együtt nőttünk fel? Igen. De a többi nekem is újdonság.
- Miért? – fakadt ki testvére – Miért nem szóltál semmiről?
- Apánk rám parancsolt.
- Ti miről beszéltek?
Az idősebb Szigeti elég zavarodott arccal próbálta követni beszélgetésünket, feladva a végére. Úgy tűnik ebből a részéből ő is kimaradt.
- 4 éves koromban anyám varázslattal kitörölte az összes mágiával kapcsolatos emlékem. A biztonságom érdekében. – mély levegőt vettem – Liliantól pedig az összes velem kapcsolatosat vették el…
- Ó aranyom. Annyira sajnálom!
- Hiszen nem maga tehet róla.
- Részben hibás vagyok. Nem tehettem semmit a védelmetekért. Ezért kellett elmennie innen. Folyamatosan utazott a birtok, valamint a mortanusok között. A venantesek pedig rátaláltak.
- Venantes?
- Boszorkányvadászok. Az, aki akkor rád támadott, egy lehetett közülük.
- Akkor? – vontam fel szemöldököm – A csuklyásra gondolsz azon az estén?
- Igen. Most már értem, miért tudta rólad, hogy te is boszorkány vagy. Biztosan figyeltek téged.
Iszonyúan sajogni kezdett a fejem. Előre görnyedtem kezeimmel szorítva lüktető halántékom, ami egyre fájdalmasabbá vált. Összeszorítottam szemeim, levegő után kapkodva. Ismerős ez a helyzet. A lidércnél is ezt éreztem. Elmémet emlékképek támadták meg, sebesen végigszáguldva benne. Elmúlt a fájdalom. Újra kaptam levegőt. Azonban gondolataim új tudással gazdagodtak.
Kinyitva szemeim Liliant és Leót érzékeltem, amint vállamnál fogtak pálcájukkal készenlétben. Az idősúr előttem térdepelve vizslatott. Szemeiben az aggodalom szikrája vetett gyökeret.
- Minden rendben Vivian?
- Nem az volt az első.
- Miről beszélsz? – kérdezősködött tovább Leó.
- Már korábban is rám találtak a vadászok…
- Mikor történt ez?
- Olyan 10 éve. Baleseteztünk a húgommal. Akkor is ott volt a csuklyás… Ő okozta a balesetet! Biztos vagyok benne!
- Ezek szerint, nagyobb veszélyben vagy, mint gondoltuk.
- Hogy érted ezt nagypapa? – csuklott el Lil hangja.
- Ha a vadászok képesek voltak megtalálni, akkor, képesek lesznek most is. Az egyetlen megoldás, ha a védőfalon belül maradsz.
- Ez sajnos nem így van. – rázta fejét a fiú. – A falon belül is veszélyben van.
- Ezt, hogy érted?
- Van velük egy boszorkány. Ráadásul egy ősi család sarja. Ő küldte rá az átkot. Valamint más boszorkányokra is.
- Egyetlen választásotok maradt. Beszélnetek kell Annával.
- De hogyan? Hiszen azt sem tudjuk hol van!
Lilian kérdésére azonnal kattant a fogaskerék agyamban. A történet teljes egészében terült el előttem.
- Maga bújtatta el. Azért fordult önhöz, hogy elrejtse őt. Ráadásul nagyon jó munkát végzett, ha eddig nem sikerült rátalálniuk a vadászoknak.
- Ilyenkor nagyon hasonlítasz édesanyádra tudod? Ugyanaz az a ravaszság, kíváncsiságtól lángoló tekintet. Emellett nagyanyád esze és találékonysága.
A két oldalamon befeszült testvéreket a nagyapjuk felé küldött mosolyom nyugtatta le. Mély sóhaj tört fel belőlük hátradőlve a kanapén.
Azok után, amin keresztülment, képes volt szeretettel felnevelni minket. Normális életet adott nekünk, a saját kárán. Nincs okom kételkedni a döntésében. Ha hozzá hasonlítanak, azt csakis büszkeségként fogom fel mostantól.
- Hol találjuk Annát?
- Az iskola tiltott részén tartózkodik. A továbbiakban a fiamtól kell segítséget kérnetek, ugyanis csak neki van bejárása oda.
- Csak őt ne… - morgott barátnőm, amin nagyapja jól szórakozott.
- Sok sikert fiatalok! Remélem hamarosan találkozunk!
Miután mindhármunktól elbúcsúzott, visszasétált helyére könyveibe merülve.


Egész úton azon tanakodtunk, miképpen adjuk elő a történetet Leonnak, hogy beakarunk jutni a tiltott részre. Mikor megérkeztünk még mindig tanácstalanul sétáltunk az igazgatóihoz. Bekopogtam reménykedve, nincs bent, de sajnos azonnali válasz érkezett. Ráadásul nem éppen örömtől repeső hanggal.
Amint meglátta a triót, az arca elég érdekes kifejezést öltött magára. A belépésünkkor arcán húzódó fanyar mosolyt csodálkozás váltotta fel.
- Miben segíthetek nektek? – köszörülte meg torkát komolyságát elővéve.
Hála segítőkész barátaimnak rám esett a választás.
Ezért még számolunk!
- Azért jöttünk mert… mert… az a… - mindkét kezemet kétoldalról erősen megragadták, leállítva sebes pulcsitépkedésem. – Engedjen be minket a tiltott részre!
Leon leesett állal bámult vissza rám. Fia próbálta visszafogni a röhögését, még Lilian épphogy nem járt örömtáncot mellettem.
- Miért is kellene nekem ezt megtennem?
Ugyanaz a tekintet illetett, amivel múltkor Leót halálra rémisztette. A hideg futkosott gerincem mentén, miközben vészcsengőm eddig még sohasem tapasztalt visításba kezdett. Éreztem lábaim remegését, amik bármelyik pillanatban feladhatják a szolgálatot. A testvérpár erősebben szorította kezeim, összébb húzva magukat. Teljesen berezeltek. Velem együtt. Azonban fogytán az időnk. Kénytelen leszek erőt venni magamon, ha célt akarok nála érni. Gyerünk Vivian! Sikerülni fog!
- Be kell oda jutnunk! Ön az egyetlen, aki segíthet ebben. - semmi változás. – A fenébe is Leon! Édesapád küldött minket hozzád, mindent hallottunk tőle. Be kell oda engedned!
Lehajtotta fejét, majd egész teste remegni kezdett. Azt hittem menten felrobban. Se kép se hang. Csak remegett. Basszus Vivian kellet ez neked?
A következő pillanatban mindhárman döbbenten bámultunk rá. Égtelen nevetésben tört ki, fejét fogva. Ohm…Mi?
- Le sem tagadhatnád édesanyádat Vivian! Bár hamarabb vártam ezt Liliantól, mint tőled!
Te érted mi történt?
Egyáltalán nem!
- Akkor ezek szerint nem vagyok bajban?
- Ugyan! – jött közelebb nevetve, mielőtt összeborzolta a hajam. – Attól, hogy letegeztél még nem foglak kicsapni az iskolából!
Csak ennyi történt volna? A franc részét hallotta egyáltalán?
- Ez azt jelenti, beenged minket?
- Kérlek nyugodtan tegezz. Semmi értelme sem lenne visszaváltani magázódásba.
Lilian! Ki ez és mit csinált apáddal?
Szerintem megártott neki a sok mentatea!
Nézz rá a bátyádra! Sokkot kapott!
Valahogy megértem. Sosem láttuk apánkat mosolyogni. Sőt nevetni se.
- Leon. Minden rendben?
- Persze. – fogta derekát – Régen nevettem ilyen jót.
- Tehát bemehetünk a tiltott folyosóra?
- Mennyit tudtok? – váltott ismét komolyabb énjére, mire Leó úgy tűnik visszatért közénk.
- Azon kívül, hogy Oxy Anna a nagyanyám, és lényegében a nagybátyám vagy? Jajj és a Lilianon lévő varázslatról ne is beszéljünk.
Hangomban némi él is hallható volt, amit úgy tűnik ő is észrevett. Ugyanis szúrós tekintete Leóra siklott.
- Arról honnan tudtok? Hiszen apámnak se árultam el.
- Nem vagyunk hülyék. Ráadásul az emlékeim elvételével tisztában vagyunk, így nem nehéz rájönni a többire. Leó ezt a feltevésünket erősítette meg egyedül.
- Akkor ezek szerint erre már nincs szükség többé. – rántotta elő pálcáját, lányára szegezve. – NULLIFICATEM!
Pálcájából vörös fény tört elő körülölelve Liliant. Fejét szorítva rogyott le a földre. Előkaptam pálcám azonban Leó csuklóm után kapott, leintve engem. Visszanéztem barátnőmre, aki még mindig a földön térdelve szenvedett, hangosan sikítva. Könnyeimmel küszködve próbáltam szabadulni a fiú fogásából. Semmit sem ért az erőm hozzá képest.
Leó! Eressz!
Közelebb rántott, mellkasához szorítva. Teljesen tehetetlenné váltam.
- Minden rendben lesz. Bízz bennem.
Erősebben tartott, fülembe suttogva szavait. Apjának törhetetlen koncentrációja most beigazolódott. Hiába zokogtam, püföltem a fiát, egy percre sem lankadt figyelme.
Egyszercsak Leon véget vetett az igének. Hátra tántorodott, asztalának támaszkodva. Fia mellette termett, míg én barátnőm mellé vetődtem.
- Ez meg mégis mire volt jó? – rivalltam a férfira, félig ájult állapotából kirángatva. – Mit műveltél vele?
- Ez rohadtul fájt! – nyögött fel vöröske rám támaszkodva – Azt hittem széthasad a koponyám! Mi lenne, ha legközelebb szólnál, mielőtt mágiát használsz rajtam?
- Mi folyik itt?
Cincogásomra az egymásra vigyorgó páros, azonnal rám figyelt. Azonban továbbra is ott lapult ajkukok az a ravasz mosoly.
- Sajnálom, ha megijesztettelek Vivian. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy bántanám a saját lányomat?
Szemöldököm felvonva fontam össze karomat magam előtt. Némán bámultam rá, tekintetemmel minden választ megadva neki.
- Ennyire bízol bennem? Megbántasz.
Ez de ismerős valahonnan…
Leó felé fordultam, aki kajánul rám mosolygott, eszembe juttatva a halloweeni gyűlést.
- Egyszerűen eltávolítottam a mágiát, ami az emlékeit gátolta.
- Egyszerűen? Azt hittem meghalok!
- Ezek szerint nem lettek kitörölve?
- Nincs olyan mágia, amivel ez lehetséges lenne. Csak gátolni, illetve kontrollálni lehet őket.
- Ez azt jelenti, visszaszerezhetem az emlékeimet?
- Természetesen.
- Kérlek rólam is vedd le a mágiát!
- Sajnálom, de lehetetlen.
- Miért? – akadt ki Lilian – Hiszen nekem is lebírtad!
- Csak az képes levenni, aki elhelyezte. Ha csak elmekontroll bűbáj lenne, könnyen leszedhetném, de ez egy bonyolultabb varázslat.
- Ez nem lehet igaz. – sóhajtottam – Anyám az óvatosságával!
- Minden rendben lesz. Tamara biztosan leveszi, ha mindennek vége.
Leó rám mosolygott, kezét vállamra téve bíztatásképpen.
Ne csodálkozz, ha mostantól shippelni foglak titeket.
Lilian ne kezd megint!
De hát olyan cukik vagytok! Ráadásul amikor kicsik voltunk…
Nem akarom tudni! Barátnője van az ég szerelmére! Ráadásul iránta nem érzek úgy!
Ezek szerint van már valaki, aki tetszik?
Lilian! Hagyj már!
- Ahogy elnézlek titeket eszembe jutnak a régi idők, mikor még együtt játszottatok.
- Kíméljetek meg a nosztalgiától kérlek! Nem akarom tudni, milyen voltam akkoriban!
- Igazából nem változtál nagyon sokat. Maximum nőttél egy kicsit. – röhögött a Szigeti fiú.
- Na megállj Leó!
A mély hümmögésre abbahagytam a fiú ütlegelését és a hang irányába fordultam. Leon figyelt minket sunyi mosollyal az arcán, kezével állát tartva. Leó mintha tudná mi jár apja fejében, felém fordult, majd elkapta tekintetét, mindenhova nézve, kivéve rám. Ebbe meg mi a fene ütött?
- Azt hiszem elég időt vesztegettünk. Elviszlek titeket.
Összemosolyogtunk a kis csapatommal, mielőtt a dirit követve elindultunk a tiltott részlegre. A hatalmas ajtó előtt állva, amit több lánccal is lezártak, nagyot nyeltem. Leon kinyitogatta a rozsdás lakatokat, végül az utolsónál pálcát húzott. Rászegezte azt, ezt követően hangos csattanással földre hullott a zár. Biztos erről beszélt a nagyapó. Ezért kellett Leon.
- Innentől egyedül kell boldogulnotok. Sok sikert! – tárta ki az ajtót, ami utánunk hatalmas kattanással be is csapódott.
- Menjünk, látogassuk meg a nagyit!