3. Fejezet

Azon kaptam magam, amint egy hatalmas tó rezzenéstelen tükrét bámulom.
Hogy kerültem ide? Mi ez a hely?
Épphogy előre léptem a vízbe, egy kéz ragadta meg hátulról vállamat, megállítva.
- Hova ilyen sietősen?
- Eressz el! – sziszegtem. – Az egész a te hibád!
- Ez fájt. – kuncogott, mielőtt maga felé fordított. Éjkék szempár fúródott tengerzöldjeimbe – Tehát hova is készülsz? Komolyan utána akarsz ugrani?
- Mert mégis mit kellene csinálnom? Ő a nagymamám!
Mi a fene folyik itt? Ki ez az alak?
- Akiről két évvel ezelőtt még nem is tudtál, hogy létezik. Az Oxykról nem is beszélve.
- Pontosan ezért nem hagyhatom őt most cserben! Két éve hagytam, de ezúttal másképpen lesz! – fordítottam neki hátat eltökélve magamat.
- Ó, ebben kételkedem. – éreztem hatalmas taszítást, mielőtt a hideg vízben landoltam.
Elkezdtem kezemmel felfele evezni, de a felszín egyre távolabb került tőlem, mígnem teljesen elnyelt a sötétség.
VIVIAN!
Ordíts hangosabban pls, te nagyon gyökér! Hátha a bal mellé, a jobb fülemre is nagyothalló leszek!
Mi történt? Mi volt ez az előbbi?
Teljesen kikapcsoltál. A szokásosnál jobban.
Remek! – tápászkodtam fel a földről és nyomban ledermedtem.
A ruhám teljesen átázott. Hajamból is víz csöpögött.
Mi a fészkes fene folyik itt? Mint akit nyakon öntöttek egy vödör vízzel.
Minden oké?
Persze, csak elbambultam és pofára estem a lábamban.
Igazán odafigyelhetnél! Egyszer kitöröd a nyakad!
Jól van na. Nem mindenki lehet olyan, mint te.
Vivian, anyu nem úgy gondolta…
Tudom.
Inkább nem szólok arról, amit láttam. Először nekem kell rájönnöm, mit jelent.
Valami történik körülöttem, fogalmam sincs mi, de nem tetszik…
Átvedlettem ázott ruháimból, majd hajamat törölközőbe csavarva elterültem az ágyamon. Mennyezetemet bámultam agyalva az imént látottakon.
Mi a fene lehetett ez az egész? Oxy… Ezt a nevet mondta nekem az ismeretlen. Teljesen úgy viselkedtem, mint aki ismeri, pedig esküdni mernék rá, hogy életemben nem láttam még. Azok az ébenfekete tincsek mégis, mintha valahonnan… Ki kell derítenem ki volt az!
Rábólintva a fejemben lezajlott eszmecserére önmagammal, a telefonomat kezdtem el nyomkodni.
Insta, semmi érdekes. Messenger, kein üzenet.
Vivian! – sikított elmémben Sabrina, mire a telómat elhajítva, azonnal felugrottam. A hirtelen rám tört szédüléssel sem törődve, a szomszéd szobába rohantam.
- Mi történt? – meredtem a földön heverő húgomra.
Vállig érő aranyszőke haja, kócosan lógott riadt mogyoróbarna szemébe, amelyben most jobban látszódtak az apró arany pöttyök. Festékfoltokkal tarkított narancssárga trikója, valamint fehér rövidnadrágja ziháltan lógott rajta. Babarózsaszín mamusza pártalanul helyezkedett el lábán, valamint az ágya mellett.
Leguggoltam, ő pedig hozzám bújva az ablakra mutatott. Még éppen sikerült egy pillantást vetnem a semmivé váló feliratra az üvegen.
- Ez mi a fene volt?
- Fogalmam sincs. Egyszercsak megjelent az a fura szöveg a semmiből. – reszketett karjaimban.
Teljesen sokkot kapott. Zihálva vette a levegőt, erősen markolva vállaimat, körmei egészen a húsomba vájtak. Szorítottam ölelésemen, hátát simogatva, miközben egyre csak az ablakra meredtem. Teste megremegett, hangja elcsuklott. Lassan megéreztem könnyeit is pólómon. Ismét kudarcot vallottam. Figyelnem kellett volna rá…
Mikor már nem hallottam a zihálását, lassan eltoltam magamtól, mélyen szemébe nézve.
- Emlékszel az ábrákra?
Bólintott, ezt követően próbált felállni, sikertelenül. Asztala felé pillantott, amin nyitott rajzfüzete hevert. Elengedtem, ezután kezébe adtam a füzetet. Lapozott, ceruzát ragadott s alkotni kezdett. 1 perc múlva már a fura jelekkel teleírt fehér felületet lestem.
A rúnákhoz hasonló, de mintha valahol láttam volna ezelőtt.  
- Lehet anyu többet tud!
Gyere fel!
Éppen, sikerült bontanom a kapcsolatot, a 159cm magas nő berontott szöszke ajtaján sötétkék mackónadrágban, valamint fehér trikóban, melyen észlelhetők a vacsora nyomai.
43 éves létére bír szaladni, ha szükséges és ebben kissé kerekded alakja sem akadályozza.
- Mondtam nektek, tilos a telepátia! – igazgatta félig lecsúszott piros papucsát, közben tekintete a kezemben tartott papírra siklott.
Csokoládészínű íriszeiben felismerés, ezt követően rémület csillant, mindeközben idegesen beletúrt sötétbarna vállig érő hajába. Vonásai 30 évet öregedtek egy pillanat műve alatt. Ajkai elnyíltak szavakat formálva, de hangja torkán akadt.
- Van ötleted, mik lehetnek ezek? – nyújtottam felé a lapot, utóbbi kijelentését teljesen figyelmen kívül hagyva.
- Fogalmam sincs. Honnan szedted őket? Újabb könyvből? – próbált mosolyt erőltetni arcára, tekintete oda-vissza cikázott.
- Biztos?
- Tuti. Sohasem láttam még ehhez hasonlót. Ennyi? Mehetek főzni? – a választ végig sem hallgatva fordított hátat, sietősen távozva az emeletről.
- Titkol valamit… – ültem le az ágyra, ahol szöszke is helyet foglalt.
- Ki kell derítenünk mik ezek! – bökött a mintákra, én pedig válaszul bólintottam.
Az elkövetkezendő pár órában a jelek után kutattam hátha az internet sikeresnek bizonyul. Azonban ezt a csatát is elvesztettem.

Másnap az ébresztőm előtt fent voltam és 5 perc alatt összekaptam magam.
A hajam magas copfba kötöttem, puha sötétkék pólóm, fekete kapucnis pulcsira, pizsama shortomat, bélelt cicanadrágra váltottam.
Táskámat, benne a telefonommal, headsetemmel, valamint Sabrina vázlatfüzetével, vállamra akasztottam.
Hugica úgy döntött a nyomozást rám hagyja, ugyanis neki rajzszakköre van. Ennek köszönhetően későn végez.
Ki az, aki szombaton képes iskolába menni?
Elég bizarr látványt nyújtott a tegnapi ablakos jelenet, meg kell mondjam.
Először még aggódtam mi lesz a szobafogságommal, de valahogy Sabrina elintézte ne legyen.
Nem tudom hogyan képes erre, de egyszer kiszedem belőle!
A konyhába érkezve anyám arcára kiült a döbbenet, azon nyomban. Szokásához híven, már majdnem mindennel végzett. Az ebéd készen gőzölgött a gázon, míg ő a mosogatónál dudorászott.
- Vivian minden rendben? Talán beteg vagy? – sietett közelebb vizes kézfejét homlokomhoz nyomva, keresve a nemlétező lázamat.
- Cuki vagy… - töröltem le a habot – Gondoltam beugrom a könyvtárba, hátha érkezett valami újdonság. – magyaráztam, miközben a hűtőhöz léptem.
Az étkező nem éppen hatalmas, ám kicsinek sem mondható. Úgy a kettő között. A folyosóról jutunk ide. Az ajtótól balra a hűtő, jobbra a sarokban a gáztűzhely, mellette a pult, konyhaszekrények, plusz a mosogató található. Persze minden fehér, kivéve a falakat. Azok orgona lilák. Pfuj!
A helyiség közepén egy óriási faasztal helyezkedik el 4 székkel, ami gyakran gátol a mozgásban, ha sokan próbálunk itt mászkálni.
– Dobj egy kanalat légyszi! – szóltam oda anyunak, mikor rájöttem, elfelejtettem hozni magamnak. – Ne szó szerint értsd!
- Épp kérdezni akartam. – kuncogott, miközben átnyújtotta az evőeszközt.
- Köszi.
Belapátoltam az egészet, ezután a mikró órájára pillantottam. 7:35. Remek, kivételesen nem kell rohannom!
Cipőt húztam, köszöntem végül a házból távozva, sétáltam a megállóhoz. Ha lehet annak nevezni. Tábla egy árok mellett. Nem ragadtatták el magukat, az biztos.
Az átkozott csuklós 10 perc késéssel érkezett, felszálltam, bérletet villantottam, végül a hátsó ajtónál foglaltam helyet. Kívülre ültem, míg belülre a táskámat raktam, nehogy véletlenül valaki kitalálja, társalogni szeretne velem.

Mikor beléptem a városi könyvtárba, a megszokott hangulat fogadott.
Egy hatalmas bordó teremben találtam magam, ahol az orromig alig láttam fényforrás híján. Elég lepukkant hely, de ez is életkorát tanúsítja. Bentebb haladva, folyamatosan tüsszögtem a por, valamint dohos könyvszag miatt. Olyan a levegő, mintha a város összes lakója itt dohányozna. Egyszerre. A padló minden megtett lépésemnél recsegett, látásom egyre inkább csökkent. Egy sötét keskeny folyosón lépkedtem, mikoris pofára estem.
- Mi a jó édes… - vettem elő telefonomat, vakuval rávilágítva lábamra. Egy hatalmas nagy lyuk tátongott a rozzant fában. - Valaki jár még ide, rajtam kívül? – kiáltottam fel óvatlanul, ezzel az összes földön lévő koszt a képembe fújva, újabb tüsszögőrohamot előidézve.
Nagy nehezen talpra álltam prüszkölve, pillanatokkal később pedig egy, már kicsivel világosabb terembe érkeztem.
Plafonig érő polcok sorakoztak egymás mellett, különböző féle-fajta olvasmányokkal tömve. A helyiség hátuljában egy ósdi fa csigalépcső vezetett az emeletre, ahol újabb szekrények találhatók.
Felbaktattam, a sarokban találva a keresett személyt.
Derékig érő sötétszőke haja most is egy copfban pihent fehér ingjének hátulján, amit farmernadrágjába tűrt bele. Cipősarkának koppanása töltötte be a csendet, ahogy karcsú hölgy ide-oda mászkált egyesével visszapakolva a köteteket a meghatározott helyükre.
Csendben figyeltem tevékenykedését, midőn felém fordult, mogyoróbarna szemeivel kiszúrva. Apró sikkantással szökkent hátrébb, a könyveket magára borítva.
Kuncogva mellé léptem, ezután kezemet nyújtva felsegítettem.
- Sosem változol. Elég ügyetlen tudsz lenni. – megjegyzésemre, szimplán egy morgást kaptam.
- A te hibád! Folyton rémisztgetsz! Kényszert érzel az állandó settenkedésre, vagy csak nálam csinálod ezt? – igazgatta olivazöld keretes, ovális szemüvegét, ami a becsapódás következtében csúszott le apró orráról. Vele szemben állva, pont a válláig érek a 168 centimmel.
- 30 éves létedre, halálra rémülsz mindentől.
- Nem is igaz! – háborodott fel, könnyeket csalva szemeimbe.
- Kezdem érteni a sok hódolót… Gyakrabban mutogathatnád az aranyos oldalad.
- Ezt már megbeszéltük.
- Tudom Anna, a férfiak mind állatok.
- Pontosan!
Reménytelen…
- Ez alkalommal mi járatban?
- El is felejtettem! – kaptam észbe, s mihelyst előszedtem tatyómból a füzetet, kezébe is nyomtam. – Tudsz valamit ezekről a jelekről? Gondolom valamilyen írásmód.
- Életemben nem láttam ehhez hasonló betűket… - vizsgálta hümmögve. Tekintetében kihívás csillant, tova sprintelve a helyiség túlsó végébe. Még egy ideig láttam, azután eltűnt akár a kámfor.
Nevetve követtem kattant könyvtárosnőnket, aki nagyvalószínűséggel nyomban belevetette magát az irományok tömkelegébe. Közelebb érve, sejtésem beigazolódott.
- Tied a lenti rész! – kiáltott a dokumentumok közül, mire fejemet csóválva fogadtam szót utasításának.
Igenis asszonyom!
- Üdv kedves barátom! Régen találkoztunk. Mizujs? – köszöntem a köhögőrohamnak, mely ismét elkapott. – Hol kezdjem…
A földszint közepén ácsorogva néztem először napfényes oldalra, majd a sötét mélységbe. Végül a szoba világosabb fele mellett döntöttem.
Déli irányba haladva fokozatosan sötétedik a helyiség, a végén pedig, már csak annyira nincs semmi fény, ha látni szeretnél, zseblámpa szükséges. Természetesen itt találhatóak a legérdekesebb olvasmányok. Logikus.

4 óra elteltével sem jutottunk semmire, így gondoltam pihenek egyet.
Én barom, nekidőltem a polcnak, mire az billegni kezdett. Ijedtemben megpördültem, ezzel izomból az arcomba kapva egy tömény faszekrényt, könyvekkel együtt. Hála ennek az összes földön lévő por a levegőbe emelkedett, előidézve az allergiámat.
- Te meg mi a… – sietett hozzám Anna, de a látványtól, ami fogadta, még lélegzete is elakadt. – Ezt mégis…
- Ne kérdezd! Egyszerűen csak adom magam. Régóta ismersz, meg sem kéne lepődnöd a bénázásomtól. Segítenél kikászálódni innen? Nem tudok mozdulni. - nyögtem ki nagy nehezen, két tüsszögés és egy köhögés között.
- Máris!
Elkezdte arrébb hordani a könyveket, s miután már szabadabbá váltam, ketten visszadöntöttük a faszerkezetet. Mintha földrengés rázta volna a könyvtárat, hevertek szanaszét a kötetek. Nagyot nyelve fordultam felé, reménykedve, nem üt agyon amiért kárt tettem a drágaságaiban. Szerencsémre egy szúrós pillantással elintézte, mielőtt a kupac mellé ugrott.
Már majdnem végeztünk, mikoris egy érdekes borítójú könyvön akadt meg a szemem. Felkaptam a földről, ám amikor kinyitottam, a szám is tátva maradt. Az egész ugyanis üres volt. Szó szerint. Semmi. Fehér lapok. Egy átkozott betű sem!
- Te most szívatsz engem?! – bosszankodtam hangosan, melyre szöszke közelebb lépett, s a kezemben tartott tárgyat kezdte fürkészni. – Végre találok valamit, erre tessék!
- Ez érdekes.
Hangos tanakodására, mint ÉRETT 17 éves apró, kecses kezeibe nyomtam, olyan ’nesze baszd meg’ módra. Ennyit a higgadságról édesanyám! Ezt követően folytattam a keresést. Hirtelen felindulásból hátranéztem, helyére pattintva a hiányzó fogaskereket. Talpra ugrottam, megindulva a másik irányba. Azonban a kuncogása sem haladt el fülem mellett.
- Hallottam! – kiabáltam vissza, miközben vakut kapcsolva, a könyvtár legsötétebb zugaiba merészkedtem. Az állottporszag erősödött minden egyes lépésemmel, aminek köszönhetően hamarosan ismét fuldokoltam. Ez volt azonban a legkisebb gondom. Bármilyen nyomot találok, az itt lesz. Hamarabb is gondolhattam volna rá!
10 percbe sem telt, mikoris az előbbihez hasonló irományba botlottam. Izgatottan csaptam fel az első oldalon, ám amilyen gyorsan terült el a vigyor a képemen olyan hamar fagyott is le. Hót üres!
- Rohadj meg! – dobtam dühösen a földre, tovább matatva.
Összesen 7-et találtam az egész könyvtárban. Meglepő, egyikben sem volt egy árva kukk sem. Valami nem stimmel.
- Fene vigye el! A semmiért kutattuk át az egész helyet. – vágódtam le az egyik közeli székre.
Végszóra megcsörrent a telefonom.
- Igen? – fogadtam a hívást.
- Mikor akarsz hazajönni? Már negyed 7!
- Neked is szia… mennyi? – gyors rálestem a képernyőre, alátámasztva az előbbi állítást. – Basszus! 25-kor jön a buszom! 7-re otthon vagyok ígérem! – ezzel kinyomtam. – Anna, megkaphatnám ezeket, ha már úgysem kellenek? – mutattam a ’nyomokra’.
- Felőlem. Hasznát úgysem vesszük. A létezéséről se tudtam. – tömte röhögve táskámba, végül hajamat összekócolva búcsúzott. – Jó éjszakát! Üdvözlök mindenkit!
- Neked is! Átadom! Még egyszer köszi! – intettem vissza a kijárathoz sprintelve, figyelve, fel ne bukjak a folyosón lévő gödörben.
A központhoz érve, zihálva vetődtem le az első padra, ami látószögembe került.
Mostanában nagyon eltunyultam. Ennyi futás kifáraszt. Öregszem.
Mivel kisvárosról van szó, így a könyvtárhoz hasonlóan ez is kissé rozzant terület. A váró falai repedeznek, a padok pedig a mellet, hogy rohadt hidegek főleg télen, kopottak is.
Sőt! Ha levegőt veszel, azonnal tömény cigifüst és parfüm keveréke csapja meg az orrod. Instant hányinger!
A fejem hátravetettem, így kémlelve a lassan, világos, bárányfelhős nappal átalakulását narancssárgás, vöröses naplementén keresztül, sötét éjjé.
- Még mindig elkápráztat… - suttogtam magam elé, azonban rögtön észbe is kaptam.
Nyilvános helyen tartózkodsz Vivian, igazán befoghatnád!
Egy árva lelket sem látok, tök egyedül kuksolok itt, ami egy kissé creepy. Nyugodtan felegyenesedtem, a táskámat, valamint a telómat szorongatva.
Igazán jöhetne már az az átkozott busz!
- Szép estét bogaram… - suttogta valaki a fülembe, mire felugrottam lendítve a kezemet, az illető lecsapására. – Enyje, egy ilyen csinos kislánynak, mint te nem szabadna verekedni.
Szorított fogásán, ezzel körmeit a csuklómba vájta. Hangosan felszisszentem, rángatva kezemet. Miután sikertelenül jártam felnéztem jobban szemügyre véve. Vörös arc, összekócolt őszes haj, tág pupillák, szakadt ruhák, zilált külső, egyenetlen légzés.
Remek! Sikerült pont egy halál részeg csávóba botlanom!
- Eresszen! – próbáltam ismét szabadulni, azonban ő másképp gondolta, sőt a szemétláda még egy perverz vigyort is megengedett.
Pedofil!
- Hagyjon békén! – kiabáltam, ám a szerencse ma ellenem játszott.
Köszi Tükhé nagyon rendes tőled!
- Nyugalom cica, nem harapok.
- Ne érjen hozzám! – szorítottam össze szemeim, ezt követően a fószer fogását, illetve lihegését, már csak rossz emlékként éreztem magamon. Lassan felnyitottam szemhéjaim, kiengedve, az eddig benntartott lélegzetem.
- Maga süket? Azt mondta, engedje el! – morogta mély, hideg, mégis bársonyos hangján titokzatos megmentőm. Ismerős valahonnan.
Full fekete szerelésben állt előttem, zaklatóm pólóját markolva a nyakánál. Sötét pulcsijának kapucnija a fejére volt húzva, gátolva abban, hogy arcát lássam. Testtartása tekintélyt parancsoló, mégis laza, ami fogalmam sincs, miképpen sikerült neki.
- Húzzon innen! – lökte odébb az ittas faszit, mire az tántorogva szelelt tova. - Kislányoknak már ágyban a helyük. – hangjában csengő gúnnyal fordult irányomba.
Az iménti hála érzetem másodpercek alatt méregre váltott, a titokzatos idegen iránt. Közelebb léptem képébe mászva, amitől hátra tántorodott, arcába húzva kapucniját.
- Pillanatokkal ezelőtt még köszönetet akartam mondani, viszont rájöttem, a hozzád hasonló tuskók nem érdemlik meg.
Küldtem felé még egy lenéző pillantást, mielőtt ellépve mellette visszavágódtam a padra. Hátra döntöttem fejem, ezzel megpillantva az időt.
18:40?! A környéken egy árva busz sem ment!
Ismét hátra dőltem, ezzel észrevéve, hol baltáztam el megint mindent.
A másik kocsiállásról indult.
Nyúzottan tápászkodtam fel, átvonszolva magam a túloldalra, közben küldtem anyunak egy rövid SMS-t, mielőtt aggódni kezd.
Szinte teljesen besötétedett, rajtam kívül egy árva lélek sem tartózkodott itt. A bunkója köddé vált.
Eszembe jutottak az előbbi események, melytől azonnal libabőrös lettem. Bár lehet, az időközben lehűlt levegő szintén közrejátszott ebben. Összedörzsöltem kezeim, levegőm fehér felhőként fújva ki.
- Jó estét kisasszony! – szólalt meg mögöttem ismételten valaki.
Ezt nem hiszem el! Remélem nem jött vissza az az állat!
Lassan megfordultam, de aki velem szemben állt, nem az előbbi részeg csávó volt. Sötétség vette körül, fejére fura csuklyát húzott. Ahogy közelebb lépett lebegett utána valami, mintha köpeny lett volna.
Ma mindenki feketében érzi jól magát? Korai halloweenre készülnek, vagy mi a rosseb? Oké ez a helyzet kezd kissé rémisztő lenni.
- Jó estét! Miben segíthetek? – kérdeztem rá, hangom remegett, ami persze nem kerülte el figyelmét.
- Oh ne aggódj, neked nem kell semmit sem tenned, csak maradj nyugton!
Ütést éreztem a tarkómon, majd a már jól ismert sötétségben merültem el.

2. Fejezet

Mikor a teremhez értünk, az osztályunk nagy része már a megszokott helyén ülve cseverészett, vagy éppen nyomkodta a telefonját. Már, ha ezt a ’közösséget’ lehet annak nevezni.
Több klikkre oszlunk:
Vannak a tömeggyártású zombik, a stréberek, a ’normálisak’ alias az átlagos diákok, valamint a különcök. Az utolsóba tartozunk mi négyen.
Boccs, amiért nem akarunk klónozott élőhalottak lenni!
Helyet foglaltunk és nem sokkal később a tanár is megjelent.
Magas fiatalember, aki emellett elég jóképű.
Mármint a többi tanárhoz képest! Istenem, zavarba jövök a saját gondolataimtól!
Megállt az osztály előtt, fentebb tűrve világos ingjének ujját, mielőtt égszínkék szemeivel végignézett rajtunk a tanári padnak dőlve. Koptatott farmerja zsebébe dugta egyik kezét, mielőtt magyarázni kezdett.
Nagyon bírom a matek tancit, ugyanis, ha látja, nem érted az anyagot, elmagyarázza újra, addig amíg a suta gyerek, legtöbbször én, fel nem fogja.
Hmm… függvények. Yay!

Most nem tudom eldönteni, hogy melyik a rosszabb:
1. Peti agyzsibbasztása, mert egy kibaszott matekzseni a gyerek!
2. Végig ülni egy matek órát, miközben a lányok gyilkos pillantásokkal méregetnek, eközben én semmit sem értek abból, amit a tanár papol nekünk.
Sosem tartoztak az erősségeim közé a függvények, de ezek után sem lesz a szívem csücske, az biztos!
Szerintem a szememből tükröződött az értelem, ugyanis a 4. feladat után Robibá elindult felém, azzal a ’reménytelen’ fejjel.
- Valamit nem értesz?
- Úgy a függvényeket…? – válaszoltam, miközben távolodni próbáltam az egyre közeledő fejétől. Persze így a Petire másztam rá, aki csak röhögött.
Kössz a semmit!
5 perc kínos csend után, vette észre mi bajom, mert kiegyenesedett újból a táblánál teremve.
- Te még egy tanárt is képes vagy kínos helyzetbe hozni? – kuncogott mögöttem Vik, kapva egyet a szebbik pillantásaim közül.
- Szerintem itt, akinek kínos volt, az én vagyok! – morogtam, mire újból nevetésbe kezdtek. – Kössz.
Ezt hallgatni fogom tőlük egy ideig.
Szegény tanárúr már hatodjára magyarázta el, mit is kellene csinálni, de minden alkalommal fejrázást kapott válaszul arra, értem e. A hetedik alkalomnál láttam rajta a szenvedést ezért bólintottam, melyre sóhajtott folytatva az anyagot.
- Tényleg érted? – fordult hátra Atesz felhúzott szemöldökkel.
- Nope.
Az óra második felében a címet sem értettem, nem, hogy az anyagot. Kb annyit fogtam fel, egy hét múlva dogát írunk. Hurrá! Ja nem.
45perc kínzás, valamint szinusz, koszinusz átkozás után szabadulhattam.
Irány a pince!
Ez az a tipikus hely, ahova belépsz majd azonnal meg is akarsz fulladni. Egy ablak van, inkább résnek nevezném, amit néha kinyitnak. Úgy 1 évben egyszer. Ja és a rácsok rajta még inkább börtönre emlékeztetővé teszik a sulit. Nem beszélve az iszonyú csatornaszagról, mert hát mellettünk van a mosdó.
Éljenek a 15 perces szünetek! Több idejük van ezeknek a szemeteknek csesztetni. Bár órán is megteszik, így tök mindegy.
Már épp leütni készültem vöröskét, mikor belépett az osztályba a biosz tanár.
Ezek ma rohad nagy mázlisták esküszöm…
Frissen végzett huszonéves jóvágású fiatalembert berakni egy lányosztályba, nagyon okos dolog volt!
Ahogy rövid fekete hajába túrt, miközben barna szemeivel végigpásztázott az osztályunkon, valamint fiatalos megjelenése teljesen elterelte a legtöbbünk figyelmét az óráról.
Természetesen az én figyelmem sem éppen arra irányult, hanem a 3 idióta haveromra, akik 2 percig nem tudtak viselkedni. Valahogy a legtöbb biosz órán meghibbantak és végig barmolták a 45 percet.
Oké, nem valami érdekesek a növények meg hasonlók, de azért na!
Körülbelül fél percig tudtam a tanárra koncentrálni. Fél percig.
Éppen próbált beavatni a növények felépítésének rejtelmeibe hátha tudósok leszünk, ami valljuk be ki van zárva.
- A papucsállatkákra jellemző…
És ekkor pisszegtek.
- Vivian te lány vagy.
- Na ne mond te észlény! Miből sikerült kikövetkeztetned? – csapom homlokon magam, Atesz idióta kijelentésén.
- Akkor te biztosan tudod mi van a hal lány ajtajára írva.
Már megint kezdődik!
- Átvetted Peti faszságait vagy mi? Ti egymástól tanultok? – forgatom szemeim, mire elvigyorodik az említettel együtt.
- Csak küldött néhány viccet, mert kezdek kifogyni a jó poénokból. A csajok bírják a vicces srácokat. – húzta ki magát önelégülten Atesz, ezzel újabb szemforgatást kapva tőlem.
- Ja, a jó vicceket, nem az agyzsibbasztókat!
- Inkább válaszolj! – röhögött fel Vik.
Na te áruló, ezért még számolunk!
- Mit tudom én! Nem vagyok hal.
- Halkan gyere be!
Lőjenek fejbe! Most!
- Ti most éppen modernkori kínzómódszereket próbáltok kitalálni? Ha igen, jó úton haladtok.
- Semmi humorod…
- Nekem nincs humorom? Vik, mond, hogy szerinted sem volt vicces! – fordultam egyetlen értelmesnek mondható haverom felé.
- Be kell vallanom, ennél jobbat is hallottam már. Bocsi srácok ez elúszott. – rántott vállat, mire a teremben levőkből kirobbant a nevetés.
- Jesszusom! – sóhajtottam, fejemet finoman szólva, belecsapva a firkákkal díszített fafelületbe. – Ássatok el minél mélyebbre, senki se találjon rám.
- Nem tűnik fel, hogy óra van és én itt vagyok? Bírjátok ki szünetig! – fordult felénk Tibibá, nem éppen kicsattanó örömmel.
- Elnézést!
Ez volt az utolsó dolog, amit mondtam, utána egész végig a padon feküdve számoltam vissza, reménykedve, hamarosan vége szenvedéseinknek.
- Végre!! – pattantam fel azonnal, a csengőszó hallatán.

Rohadjon meg aki kitalálta, hogy a másodikon legyen óránk! Ráadásul az új töri tanárunk, akit kaptunk Rácz helyett idén egy gyötrelem. Sosem a tanagyagról van szó. Pontosabban elkezdjük rendesen, majd olyan 5 perc múlva már valami teljesen másról van szó. Ráadásul olyanról, aminek szinte semmi köze a témához.
Ilyenkor kerül elő a könyvem, amit nyugodtan tudok olvasni, hála az előttem ülő, majdnem 2 méter magas csitrinek.
Erre az egy dologra jó, hogy az osztályunkba jár, másra nem.
Felvonszoltuk magunkat a lépcsőn, majd kulturált gimnazisták módjára, levágódtunk a terem elé a földre.
Ezt a nyavajás termet mindig zárják, így csövelhetünk 10 percig a terem előtt. Állni meg a franc fog annyi ideig! Ja várjunk! Mégis van olyan elmehibbant! A klónozott csitrik, akik félnek, hogy poros lesz a márkás ruhájuk!
Pontosan becsengetéskor fordult be imádott tanárunk a folyosó végén, így elkezdhettünk feltápászkodni. A fiúk azonnal felpattantak, felhúzva engem, akinek ekkorra általában már az energiája a béka feneke alatt leledzik.
Pillanatok alatt bejutottunk a terembe, ahol, mint a zombik, vetődött le az osztály.
Ennél már csak az a rosszabb, mikor hétfőn tesivel kezdtünk. Ott minden órán ilyen lelkesedést tanúsítottunk.
Töri cucc elő, ma ugyan miről lesz szó?
Hmm… Mária Terézia. Az még érdekes is.

Az óra körülbelül felénél azonban ismét elkalandoztak tanárúr gondolatai, így a töri órát matek váltotta fel.
Hasonlítsuk össze a mostani egyhavi dohány árát a régi szivar árával.
Ez most, hogy jön ide, az ég szerelmére is!
Rájöttem, ebből az órából már semmi értelmes dolog nem lesz, így előhúztam olvasmányomat, elütve vele a maradék időt.
Még volt hátra 5 perc, mikor becsuktam az immár befejezett könyvet. A téma még mindig nem az, aminek kellene lennie, ezért unalmamban kifelé bámultam az ablakon. Peti mellettem bőszen bújta a telefonját, Atesz előttem szintén kockult, Vik mögöttem pedig húzta a lóbőrt.
Kicsengetéskor finoman megráztam a fiút, álomországból kirángatva.
Tincsei álmos szemébe lógtak, mielőtt morogva fejét ismét karjába fúrva, békésen szuszogni kezdett.
- Ébresztő álomszuszék, már csak 2 óra és mehetünk haza.
- Wao! – füttyentett Peti, miközben szöszkével tátott szájjal, rezzenéstelenül bámultak. – Te tudsz ilyen aranyos is lenni?
- Bajod van?
- Miért van az, hogy csak Vikkel vagy kedves, minket meg egészben lenyelnél? – durcázott be mókamiki, nevetésre késztetve.
- Azért, mert ti roppantmód idegesítőek tudtok lenni. – újra megráztam.
- Nem fog felkelni.
- Váradi Viktor! – emeltem fel hangom, amire a srác szinte kiugrott a padból. – Látjátok? Felkelt.
Összenéztek, majd sóhajtva taszigálták ki maguk előtt szerencsétlent, aki félig még mindig álomországban lebegett.

Dupla tesivel zártuk a napot, aztán végre szabadság!
A tatyómban találtam egy hajgumit így mázlimra, nem kellett megfulladnom a számba kerülő hajzuhatagtól. Tesi cuccra átváltva léptem be a terembe, ahol a már jól ismert látvány fogadott.
Az osztály 99%-a ül a padon telefont nyomkodva, vagy éppen cseverésznek. Olyan tízen lehettünk azok, akik vették a fáradtságot átöltözni.
Ez az osztály rekordot dönt minden olyanban, amiben nem kéne.
Idősödő tesitanárunk kék melegítőjében ült a padon, miközben sóhajtozva jegyezte fel a hiányzókat. Szerencsétlent néha sajnálom, amiért hozzá osztottak minket. Őszülő haja is szerintem azért fogy, mert létezünk.
Mivel ilyen kevesen vagyunk, a röplabda mellett döntött. Meg úgy általánosságában mindig amellett dönt. A fiúkkal egy csapatba álltam, amiért kaptam pár megjegyzést, de ez a legkisebb mértékben sem zavart abban, hogy leverjük őket. Legyűrtük az ellenfelet, hála élsportoló mókamikinek, aki erős ütést mért az ellenség büszkeségére, majdnem a képükre is. Az én képemről nem is beszélve, ami folyton ismerkedik a labdával. A visszavágó is hasonlóképpen zajlott. Így a másik csapat szitkozódva, mi pedig fülig érő vigyorral – meg egy tanáriból szerzett vizes törülközővel az arcomon – helyezkedtünk el a padokon.  
Uccsó órán szintén röpiztünk ugyanezen végeredménnyel.
Az öltözőig vonszoltam magam, levágódva az első ülőhelyre. Az átvedlés is sokkal tovább tartott, mint óra előtt.
Nyúzottan, hátunkon a féltéglákkal megpakolt táskával léptünk ki a börtönből.
Persze az eső még mindig esett, csak mert egyikünk sem hozott ernyőt.
A központhoz érve, már folyt belőlünk a víz, és még fél órát várnunk kellett, míg jött az a nyamvadt busz.
A franc fog futni tesi után! Inkább fázzak meg, mint, hogy a vonszolásnál gyorsabb tempót vegyek fel!
Gyorsan behúzódtunk az eső elől szidva a gyönyörű időjárást.
Rajtam kívül még Peti, valamint Vik vidéki, Atesz szimplán rendes.
Semmi köze nincs a rengeteg csinos csajhoz, aki szintén tömegközlekedéssel utazik. Dehogyis…
- Szerintem Atesznak nem kell aggódnia, hazafele már esernyővel megy.
- Miről beszélsz? – néztem rá kérdőn Petire, mire egy felénk közeledő bögyös vörös csaj felé bökött.
Á, már minden világos!
- Srácok én most megyek, hétfőn beszélünk! – ezzel az előbbi lánnyal együtt eltűnt.
- Reménytelen.
Éppen cseverésztünk mikor egy igen ismerős személyt pillantottam meg leszállni az imént megérkezett buszról. Minden gondolkodás nélkül sprinteltem be elé, ezzel igencsak meglepve őt.
- Te mi a csudát keresel itt?
Felnézett, ezzel jobban szemügyre tudtam venni. Szőke haja ázottan lógott éjkék szemébe, miközben megvillantotta 1000 wattos vigyorát. Fehér ingje teljesen rátapadt, bár elnézve milyen átlátszóvá vált, semmit sem ér.
- Neked is szia! Kettőt találgathatsz Holmes.
- A jó nénikéd a Holmes! Ne hívj így! Ezerszer mondtam… - morogtam, mire összeborzolta a tesi előtt gondosan elkészített, ám elázott copfomat. – Rohadj meg! – csaptam a kezére, hajamat visszasimítva, hátha helyrehozhatom, de az arckifejezéséből ítélve, nem nagyon sikerült. – Megjegyeztem. Szóval mit keresel itt? – szedtem ki a loboncomat összetartó gumit, ezzel kitépve néhány szálat belőle.
- Tanulni jöttem, mint minden normális gyerek.
Az elhangzottak miatt egy pillanatra befejeztem gubancaim bontogatását, mereven bámulva az előttem állóra.
Kezeit fekete farmerja zsebébe rejtette, vállát megrántva. Aztán fütyörészni kezdett. Fütyörészni!
- Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – röhögtek fel mellettem. – Nagyon szar kifogás haver.
- Ti meg mióta vagytok itt?
- Kb fél perce. Annyira lefoglalt ez a hülyegyerek, észre sem vetted. – magyarázta Vik vigyorogva.
- Hé! Kikérem magamnak! – tiltakozott az előbb emlegetett, újra figyelmemben részesülve.
- Max a könyveidet. Elfelejtettél szólni visszatérésedről, nem gondolod… Vincent? – a szöszke arcáról azonnal lefagyott a mosoly. Kék szemeiben a félelem egy apró szikráját véltem felfedezni, de az, amikor hátrált két lépést, megerősített ebben. – Nincs mit mondanod?
Közelebb léptem, míg ő hátrált. Ezt egészen addig játszottuk, míg háta nem ütközött a hideg, kemény, koszos táblának. Tudta itt a vége, nincs menekvés. Megragadtam ázott ingjének gallérját, közelebb húzva arcát.
- Nyugi van Holmes… - emelte fel kezeit védelmezésképpen.
- Ne. Hívj. Így.
Felbosszantott? Csak egy kicsit.
- Úgy rémlik, azt mondtad, a visszautazásod megoldhatatlan. Vagy ez is hazugság, akárcsak AZ? – szűrődtek át a szavak összeszorított fogaimon, ezzel kissé megrémítve csapdába zárt áldozatomat.
- Annak semmi köze a mostanihoz. Meg tudom magyarázni! – kezdett volna bele, de egy rántás a felsőjén azonnal elhallgattatta.
Na jó, talán nem kissé húzta fel az agyam.
- Nem érdekel a magyarázkodásod! Semmit nem változtat a tényen, hogy ismételten hazudtál nekem. AZ volt az utolsó húzásod. Figyelmeztettelek, téged, de úgy tűnik hasztalan.
- Vivian, fejezd be! – ragadta meg valaki a csuklómat, minden figyelmemet megkapva. Amint felfogtam az elvetemült kilétét, arcizmaim ellazultak.
- Sabrina, te mi a fenét keresel itt?
- Mindenki idecsődült, aki a váróban tartózkodik. Mikor megláttam, kit néz ennyire a tömeg, azonnal ide kellett jönnöm.
- Ne avatkozz bele! – söpörtem le szabad kezemmel az övét, visszatérve dühöm okozójához. – Hol is tartottunk? Ja igen! Éppen azon voltam, hogy kicsináljak egy férget.
- Vivian, hallgass meg kérlek!
- Te csak ne Vivianozz itt nekem! Miattad, majdnem elveszítettem valami számomra fontosat, de megbocsátottam, mert azt állítottad nem szándékos volt. Eltelt kb egy hónap, mire hupsz se szó se beszéd, csak úgy eltűnsz. Külföldre kell utaznod a szüleiddel, képtelenség hazajönnöd. Egy kibaszott SMS-ben írtad meg! Még arra sem méltóztattál, hogy szóban közöld! Erre hirtelen megjelensz, mintha mi sem történt volna, fülig érő vigyorral, mint aki jól végezte dolgát. Mit gondoltál? A nyakadba ugrok ujjongva? Hazudtál! Ezek után ne várd, hogy elhiggyem az első alkalommal igazat mondtál!
- Nem tudtam! Ha nem hiszel nekem, hívd fel a szüleim!
Lazítottam szorításomon, hazugság jelei után kutatva arcán.
- Egyedül utaztál ide?
- Igen.
Néhány percig még kétkedve vizslattam, majd elengedtem. Térdre rogyott kezével támasztva meg magát, ahogy torkából köhögés tört fel. A többiek azonnal mellé ugrottak, azonban én hátat fordítva csak ennyit morogtam, számára jól hallhatóan.
- Még nem végeztünk.
Visszasétáltam a fedél alá, de az emberek nyomban távolabb léptek. Fejemet hátravetve bámultam a fekete eget, mígnem barátaim is előkerültek.
Sabrina is társult nem sokkal később, csevegésbe elegyedve velünk. Tudtam, hogy mindez csak a figyelemelterelés céljából volt. Egyetlen alkalommal tapasztalták meg az iméntieket, de az sem alakult jobban.
Végig beszélgettük a várakozási időt, búcsút vettünk egymástól, végül mindenki ment a saját útjára.
A mienk a civilizációtól 20 km-re vezetett, természetesen, csoda lenne, ha azt mondhatnám, szerencsésen.
Sabrinával egész úton egymáshoz sem szóltunk és mikor már majdnem haza értünk, az a nyavajás busz lerobbant. 15 perccel később szállhattunk le, erre ismét szakadni kezdett, ennek köszönhetően futhattunk hazáig. Ráadásképpen a házunk előtt sikerült taknyolnom a sárban ezzel, egy szép nagy tócsában landolva.
- Ez mire volt jó?! – vágta le táskáját húgom amint beléptünk a lakásba.
- Nem értem miről beszélsz.
Megrántottam vállamat, sáros cipőmet lerugdosva, mire szeme tikkelt egyet. Táskája előttem landolt, kezei az égben, miközben arca teljesen elvörösödött, szinte már füstölt.
- Minek kellett ez a cirkusz?
- Mi ez a kiabálás? – rohant ki az előszobába anyám. – Itt meg mi történik? Miért ordibáltok? És miért vagy nyakig sáros? – nézett először testvéremre, majd rám.
- Drága nővérem szépen nekiesett Vincentnek a buszmegálló közepén. – magyarázta ’higgadtan’ szöszi.
- Mit csináltál?!
- Na remek! Jön a fejmosás.
- Vivian ezt ezerszer megbeszéltük! Nincs verekedés! Az előző sulidból azért csaptak ki, mert az igazgató lányának eltörted az orrát!
- Ő kezdte!
- Óvodás… - jegyezte meg húgom halkan, mire egy szúrós pillantást küldtem felé.
Érdekes milyen gyorsan lehiggadt, anyám láttán…
- Nem érdekel a kifogás! Nem szeretnék még egy ilyenről hallani! Itt elvégzed az iskolát, galibáról egy szót sem! 1 hét szobafogság! Most pedig nyomás fürödni mindketten, mielőtt megfáztok!
- De!
- Semmi de, kisasszony! Nagy bajban vagy, örülhetsz, amiért ennyivel megúszod! Vehetnél példát Sabrináról meg a higgadtságáról!
- Hát persze. – morogtam felrohantam az emeletre. – Mindig csak Sabrina így, Sabrina úgy! Legyél higgadtabb! Kezeld nyugodtan a helyzetet! – hajítottam el a táskám, a fürdőszobába csoszogva.
Gyorsan letusoltam, hajat mostam, végül fekete köntösömben a szobám felé vettem az irányt.
Tanulság! Ne hagyd a papucsod a folyosón, mert vizes lábbal tuti vágódni fogsz a járólapon!
Egy alapos, káromkodással spékelt fenék simogatás után, immár mamuszban vonszoltam magam a hálómba, majd becsapva az ajtóm, terültem el az ágyamon.
Végre nyugalom.
- Faszomért kell csapkodni azt a kibaszott ajtót! Tv-t néznék! – hallatszódott az üvöltés a földszintről.
Ó a drágalátos édesapám… Az átkozott patkány! Rajtunk élősködik, miközben egész nap rohad a szobájában, ami nem mellesleg egy fertő.
Sohasem fürdik, éjszaka kizabálja a hűtőt, anyám tartja el és mindenkivel ordibál. Tudnám, anyu miért jött össze vele? Elviselhetetlen!
Sóhajjal kísérve sétáltam a szekrényemhez, húztam ki belőle egy fekete pólót, meg egy cicanadrágot. Hajamat felkontyoltam, miközben bekapcsoltam az asztalomon heverő laptopomat.
Nem olyan nagy szobával rendelkezem. Az ajtó erkélyre nyílik, ami mellett egy hatalmas ablak található. A párkányom tágas, így itt gyakran szoktam ücsörögni. Alatta foglal helyet a franciaágyam. Szemben vele az íróasztalom, mellette pedig a ruhásszekrényem. Falaim tengerkékek, szemeim miatt. A legtöbb bútor fehérre festett fa, ezzel kompenzálva, hogy a ruháim 99%-a fekete.
Anyám a lakberendezési ötleteivel!
Maxra csavartam hangfalamon a hangerőt, majd elindítottam a zenéimet. Másodpercek múlva érkezett a megszokott reakció. Egy hatalmas üvöltés.
- Halkítsd le azt a szart, de most azonnal!
- Magasról teszek rá, mit akarsz! Törődj bele! – kiáltottam az ajtót kinyitva.
- Az apád vagyok!
- Nincs apám, ezt benézted! – csaptam be magam után az ajtóm, amitől zengett a ház.
- Vivian!
A sipítás ezúttal jobbról érkezett. Sabrina hálójából.
Mellettem, tesóm szobája enyémhez hasonlóan lett alakítva, annyi különbséggel, hogy az övé napsárga falú, sötét bútorokkal. A húgom egy színkavalkádot rejteget a szekrényében! Pfúj!
Tuti Aphrodités lennél! – kapcsoltam telepátiára, miközben kivettem a táskámból a ma befejezett könyvet, a többi közé téve a polcra.
A jó Kerberuszos nénikédet! Nem elég az ajtó csapkodás még ez is! Hála neked kezdhetem elölről! – hallottam a reccsenést, amint kukában landolt, iménti remekműve.
Neki az ajtóval szemben festőállvány helyezkedik el. Ő inkább művészkedik.
Csak hirtelen eszembe jutott. Tudod milyen vagyok.
Igen. Hiperaktív!
Bagoly mondja verébnek!
A tied súlyosabb!
A következő amire emlékszem, a körülöttem forgó szoba és a sötétség.

1.Fejezet

Szétrobban a fejem… Mi a franc történt?
Lüktető halántékomat fogva tápászkodtam fel a földről, minél lassabban hátha enyhül a fájdalom. Amint sikerült talpra állnom, szédelegni kezdtem, teljesen elveszítve egyensúlyom. Már azt hittem ismét a földön kötök ki, ám ehelyett valami érdesnek borultam. Fa kérgét tapogattam ki, aminek neki támaszkodva óvatosan kihúztam magam.
Mégis hol a fenében vagyok? Mi történt?
Ismét fájdalom nyilallt fejembe, akadályozva gondolataim menetét.
A francba is! Gyerünk Vivian emlékezz!
Körülnéztem, de a feketeségen kívül alig tudtam bármit is kivenni a környezetemből. Kezeimmel dörzsöltem karjaim, védve magam a hidegtől. Azonban ahelyett, hogy felmelegedhettem volna, a szél egyre erősebben süvített. Síri csend uralkodott körülöttem, csak a februári “fuvallat” susogását lehetett hallani. Az egész terület kihalt. 
- Vissza kell emlékeznem mi történt. Menni fog. – suttogtam magam elé, a törzsbe kapaszkodva – Péntek reggel anyám dörömbölésére keltem…

- Vivian! Ébresztő!
Morogva fordultam a másik oldalamra, ezzel próbálva meg visszaaludni, persze sikertelenül.
- Kifelé az ágyból! Most! – rántotta le rólam a takarót, mire a földön landoltam.
- Fent vagyok! - mérgelődtem tovább órámra sandítva. 6:15... - Basszus!!! Elkések! – pattantak ki türkiz szemeim.
Miért kell minden reggel rohannom?
Miután sikeresen megégettem magam a forró vízzel, derékig érő fekete loboncomat összefogva minimálisan, rohantam vissza lakhandimba. Magamra rángattam a szekrényemből az egyik kopott farmert, valamint a kedvenc fekete pólóm, spurizva a földszintre. A korlát végéről leemeltem a kapucnis pulcsim s mialatt próbáltam belebújni, a konyha felé vettem az irányt, anyámmal a nyomomban.
- Miért nem keltettél hamarabb?! – kiabáltam.
Miután egy húzásra megittam a már jéghideggé vált kávém, felhúztam a kabátom, a magas talpú hosszúszárú fekete tornacipőm és a tatyóm.
Gyors puszit nyomtam anyu arcára, végül kivágódva az ajtón indultam a buszmegállóhoz. Pontosabban fogalmazva, rohantam.
Persze az időjárás most sem szeret engem mivel szakadni kezdett az eső. Fejemre húztam kapucnim csekkolva az időt.
6:20 van és az egyetlen, ami elválaszt a célomtól, az imént, elém kitolató autó.
Ez most szórakozik velem?!
Dühösen doboltam a lábammal, mire még jobban rákezdett az eső.
Menj már, menj már, menjél már!
Mintha, hallotta volna a kérésem, úgy állt arrébb az útból én pedig száguldottam a buszhoz.
6:28-kor értem oda, pont időben, ugyanis még levegőt sem bírtam venni, mikor megállt a csuklós.
- Jó reggelt! - köszöntem mutatva a bérletem, azzal hátrébb mentem és lehuppantam a hátsó ajtónál lévő ablakhoz.
Remek! Elhagytam a hajgumim... Ismét! Azt hiszem tudom mit kérek szülinapomra...
Egész úton zenét hallgatva bámultam kifelé az ablakon, így próbáltam elviselni az izgága nőt, aki időközben a mellettem lévő ülőhelyre telepedett.
Ez meg mennyi parfümöt használ? Egy egész üveggel magára fújt? Menten kidobom a taccsot...
Utálok reggel buszozni. Ilyenkor a rengeteg ember itt nyomorog, nem lehet férni... Ráadásul, ha látja, tömve ez a rák, minek tolakodik még fel?
Nem sok választott el attól, miképpenis mondjak egy imát, amint végre szabad levegőhöz jutottam. A sok paraszt azonnal nyomul fel, ugyanis luxus várni míg mindenki leszáll.
Miután kiszitkozódtam magam, indulhattam a sulihoz, amit annyira imádok… Végtéreis minden gyerek álma, hajnalban kelni, szakadó esőben futni, nyomorogni, fél téglákkal telerakott táskával sétálni, ezután végig ülni 8 órát egy teremben, olyan emberekkel, akiket alig lehet tűrni, de közben hallgassa, mit mondanak a tanárok, sőt, tartsa is észben, mivel számon fogják kérni, ugyanis az agyunkat egy kibaszott lexikonnak képzelik!
Ám ha véletlenül elfelejtesz készülni, ebből kifolyólag gőzöd sincs az anyagot illetően, egy szép nagy karóval az ellenőrződben jelzik tudatlanságod, melytől otthon anyád legszívesebben szétverné a fejed. Mivelhogy manapság, ha nincs ötösökkel teleírva egy papír, ami azt jelenti állítólag, hogy hű, de okos vagy, akkor nem tudsz mit kezdeni az életben, a végén pedig egy híd alatt, talán egy utcán, esetleg sikátorban végzed, csövesként.
Ezzel a jókedvvel, továbbá energiától túltengve értem az átkozott gimnáziumba, ballagtam a második emeletre és vágódtam le a folyosón a falhoz.
Nyakamba húztam a fülesem, amit meg is bántam, ugyanis azonnal jelentkezett “kedves barátom”, a fejfájás.
Miért nem tudnak csendben lenni?
Hali! - szólalt meg ekkor a jól ismert hang, a fejemben. Nem lenni őrült!
Reggelt! - válaszoltam gondolatban.
Hallottam ma reggel megint elaludtál. A szokásosnál jobban. Egyszer még lekésed a buszt. - röhögött.
No problem! Van utána másik! Mit számít az a fél óra késés!
Végülis... Mivel kezdesz?
Magyar, Ráccal…
Részvétem. Nekem uccsó órám tartja ő… Készültél?
Valamennyire. Furcsállnám, ha mást választana! - nevettem fel szárazon. - Franc! Jó ez a telepátia dolog, de asszem az emberek azt hiszik kattyos vagyok, amikor magamban vigyorgok.
Először mi is azt hittük magunkról. Aztán kiderült, a családban többen is képesek erre. Elég praktikus. Kevesebb a telefonszámla! Kivéve anyunál... Szegény állandóan frászt kap, akárhányszor telepatikusan szólok neki.
Válaszolni luxus, inkább felhív! Aztán lehord, hogy ne használjuk a...
Megint be van dugva a füled, ugye?
Miért?
Csengettek, te nagyokos.
Felnéztem, ezzel megpillantottam amint a magyar tanárunk befordul a folyosón.
Argh! Bal hüvelykem bizsereg, Vili bácsi közeleg!
Jó szenvedést! Otthon talizunk! – kuncogott.
Kössz az együttérzést Sabrina! Igazán kedves tőled!
- Jó reggelt! – jelent meg Vili bá, mire az osztály, hangos nyögések keretében feltápászkodott a földről, s az ajtó előtt várt, míg azt imádott tanárunk lassan, ámbár biztosan kinyitotta.
Bevonszoltuk magunkat levetődve a jól megszokott, szinte sajátunknak tekintett helyünkre. Miközben előpakoltuk a cuccunkat, ő tipikus csigatempójában a tanári asztalhoz sétált, utána székébe helyezkedve, írni kezdte a hiányzók nevét.
Ez a fószer az 52 éves egyedülálló Rác Vilmos, az ellenállhatatlan magyar tanárunk, akit lassan 2 éve folyamatosan “boldogítunk”. Emellett nőtlen, félig kopasz fején pedig, a szürke árnyalataiban, haja egyenlő egy madárfészekkel, a szerelése pedig 1 szó: Katasztrofális! Próbál fiatalosan öltözködni, azzal, hogy” rocker” ruhákat vesz fel, ha lehet annak nevezni.
Nagyon menő mit ne mondjak…
Fekete bőrdzsekit, terep nadrágot, valami őskori bandának a nevével ellátott pólót, plusz egy fekete lakkcipőt vett fel. Bár a lényeg, ma nem képzeli magát mikulásnak. Előfordult párszor olyan, mikor full pirosban jött suliba. Mondanom sem kell, rohadt kevés választott el attól, miképpenis ne röhögjek fel az óra közepén.
Miután biztosra ment, mindenkit felírt, aki nem volt jelen, fentebb tolva szemüvegét orrára, végigpásztázott osztályunkon.
- Nézzük, készült-e a mai órára...
Általában vagyok olyan szerencsés, hogy engem szólít, persze ezzel bővítve az amúgy se kevés karómat.
Körbe nézve láttam, amint a picsák a telefonjukat nyomkodták, esetleg vihogtak az úgy mond” vicceiken”, éppenséggel, idegesen húzták összébb magukat a padjukban, kerülve a tanárral való szemkontaktust, többé - kevésbé sikeresen. Ekkor köszörülte a torkát tanci, majd egy bólintással jelezte, meghozta az” ítéletet”.
Oh banyek...
- Vivian remélem készült! - fordította felém tekintetét.
Na, nem megmondtam?! Szerintem az életcélja szerény személyem kínzása!
Kimásztam egy sóhaj kíséretében a padból, elindulva felé.
Törne össze alattad a szék!
Ebben a pillanatban hatalmas reccsenés szakította félbe a csendet, melyre mindenki felfigyelt. Másodpercek múlva pedig volt Vilmos, nincs Vilmos.
Mi a szar?!
Kezeimet azonnal számra tapasztottam, mielőtt felröhögnék.
Atya ég! Nem hiszem el!
Pont ezt a pillanatot választotta késős, fiú osztálytársunk is, aki ismételten 5 perccel csengetés után érkezett.
- Vilmos beesett az asztal alá! – röhögött Peti az ajtóban.
Hülyegyerek!
- Tanár úr, jól van? – kérdeztem közelebb érve.
Azt a kurva! Ez aztán a látvány!
A szék lábai kitörtek, azonfelül az ülőrésze átlyukadt, sőt, a tanár úr hátsójára is szorult, ami nem mellesleg az égnek meredt. A tancibácsi eközben a padlót nyalta pocakjának köszönhetően.
Székhúzódást követően osztálytársam jelent meg mellettem, telefonnal a kezében. Lefényképezte, majd ő is röhögni kezdett a többiekkel, a készüléket lóbálva a levegőben.
Ekkora gyökeret!
- Tünés az igazgatóhoz! Most! – ordított Vili bá, lassan feltápászkodva.
Az előbbi gyökér kispirintelt az osztályból, mire a sértett az felénk fordult vöröslő arccal. Arrébb húztam neki egy „strapabíróbb” széket, hogy leüljön, előtte azonban, lehúzta a párnázott ülőalkalmatosság darabot a hátsó feléről.
- Vivian menjen a helyére! Erika jöjjön ki. – szólította fel az egyik cicababát, mire az a seggét rázva sétált hozzá, én pedig nyugodtan helyet foglaltam a padomban.
Mázli! Kellett nektek a hülyeség...
- Kezdheti. – fordítja a nagyságos kisasszony felé figyelmét, mire az nagyot nyelve, megszólal, ezzel kezdődik a tárgyalás.
A vádlott Erdősi Erika, 16 éves plázacica. Platina szőke haja, égeti a retinámat, ami az ő barna szemének láthatólag nem árt. Bár az a kiló festék, amit, állandóan magára ken, biztos védi őt. Mint mindig, fekete miniszoknya és rózsaszín haspóló volt rajta, persze a 10 centis magassarkút most sem hagyta otthon…
Azonban, sose ítéljünk könyvet a borítója alapján. A felelete hibátlan, ez pedig még jobban bosszantja tancibát. Elvégre büntetésnek szánta azt. Ebből az okból kifolyólag, valamint, mert nem lenne Rác Vilmos a kedvessége nélkül, váratlanul közbe szúr egy ártatlan kérdést…
- Ki volt a főisten az Olümposz vezetője? – a kezem szinte másodpercek töredéke alatt emelkedett a levegőbe, mindenkit meglepve. – Erika?
- Előző órán...
- A kérdésre válaszoljon!
Megjegyezném, csak említve lett múlt irodalmon.
- Nem tudom, tanár úr. – nyögte, a haját tekergetve.
- Hogy lehet ilyen idióta, hogy még ezt sem tudja? Tanulni luxus lenne? Ebben az osztályban csak hasztalan, lusta kölykök vannak, akiknek otthon kinyalják a seggüket? Van egyáltalán valaki, aki komolyan veszi az iskolát?! – dühöngött tovább, ami nem ritka nála. Főleg most, amikor okot kapott, hogy leszidhassa, hezitálás nélkül, örömmel teszi.
- Vivian! – vette észre végre, felnyújtott kezem.
- Zeusz, uram. – válaszoltam magabiztosan, mire kint dörgött egyet az ég.
Jó lesz így hazamenni. Örülök, ha nem csap belém egy villám.
- Csodálkozom, hogy tud valamit…
Kössz a dicséretet, igazán kedves.
- Ami magát illeti Erika – fordult vissza a megszólított felé, tekintetében és hangjában is megtalálható gúnnyal. – elégtelen. Üljön le.
- De tanárúr!
- Nem hallotta? Legközelebb jobban meggondolja, mielőtt a tanárával tiszteletlenül viselkedik, a házirend megszegése mellett.
Ezzel megpördült ribike visszacapflatva a barátnőjéhez, akivel ezután kicsöngetésig bámultak, ha éppen nem Rácot szidták.
Fejben visszaszámoltam, várva mikor lesz már vége, ugyanis ismételten, az égvilágon semmit nem tudtam csinálni.
Lelkileg már haldokoltam, mikor csörgés jelezte, szabadulásunkat. Vili bá összeszedte a cuccait, majd csiga tempóban elhagyta a termet.
Épp kilépett az ajtón, a fiúk máris körém gyűltek.
Nem értem, miért ültetett minket külön Rácz. Hiszen mi olyan jól viselkedünk.
Közben elkezdtem összerámolni a cuccaimat, hogy költözhessünk oda, ahol a következő óra lesz tartva.
Szeretem ezt a rohangálást egyik helyről a másikra… Főleg amikor az órarendem gyötrelmesen van megcsinálva!
A mai nap a kedvencem… A hét utolsó napja, mégis 3-ig rohadok itt, így valamikor délután 4-re sikerül hazaérnem, hála a 30 perc buszozásnak. Sőt! Ez még nem elég, a termek is irtó messze vannak egymástól!
Egy kibaszott yoyo-nak érzem magam péntekenként!
A második emeleten kezdünk magyarral, ennek lett vége. Mostani utunk a földszintre vezet, ott pedig a folyosó végén a bal oldali ajtó. Utána vánszoroghatunk a harmadikra, majd a „pincébe”, ismételten a másodikra, végül, földszint.
Ha már rohangáltatnak minket, legalább egy nyomorék liftet kapnánk, de neem! Lépcsőzzél hülyegyerek!
Belépve az ajtón, megcéloztam a sarokban lévő padot, ahonnan nagyon jól tudok kifelé bámulni az ablakon.
Képzeld! Mást feleltetett!
Mi lenne, ha nem csak úgy bevágódnál a fejembe, hanem valami halk figyelmeztetést küldenél előtte? – duzzogott Sabrina.
Bocsi, mindig elfelejtem.
Vettem észre!

Nyugi! – nevettem, erre egy újabb morgást kaptam.
Szóval, mi olyan sürgős?
Órán, nem én kaptam 1-est!
Miért?
- VIVIAN! Hallasz? – rángatott vissza a valóságba osztálytársam, miközben a kezét arcom előtt lengette.
- Bocsi, miről is volt szó? – vettem elő legszebb mosolyomat, mire a srácok csak a fejüket rázták.
- Éppen a magyaron történtekről beszélgettünk. – magyarázta haverom barna hajába túrva. Csokoládé íriszeiben a már ismerős huncutság csillogott. Ő a szinte mindig késős Peti.
Fehér izompólban feszített, közben koptatott farmerba bújtatott lábaival rugdosta a mellette ülő székét.
- Nemsemmi, mekkorát esett Rác! – hahotázott Atesz, majd morogva cipőstől rávágta lábát a padra. Bőrszerelése csak úgy nyikorgott a mozdulattól, fintorgást csalva legtöbbünkől. Kivéve persze a lányokat, akik kényszeres sóhajtozásba kezdenek mindentől. Végigsimított félig felnyírt szöszke haján, mielőtt a tőle megszokott módon ezer wattos vigyort lövelt az ellenkező neműek felé.
- Bár még inkább meglepőbb, hogy te tudtál valamit! Szedd már le a retkes csukádat a padomról haver! – smaragdzöld szemei acélkékkekkel néztek farkasszemet, amit nem sokkal később fejrázás követett.
 Dús rézvörös tincsei ide-oda ugráltak, ahogy sóhajtva feladta a lehetetlennek tűnő csatát. Megrángatta kockás ingjét, aminek a felső soráról, már így is néhány gomb hiányzott. Hozzám hasonlóan szeplős arcán, ajka vékony vonallá préselődött úgy fordult végül ismét felém.
- Igazán kössz a bókot, nagyon kedves. Miért érzem azt, csak nekem mondasz ilyen cuki dolgokat? – vontam fel szemöldököm. – De most komolyan Atesz szedd le a patáid, mert rávágok. Peti te meg ne rugdosd már azt a gyökeret! Eszetek legtöbbször, mint egy marék lepkének, még annyi se.
- A szarkazmus királynője ismét visszatért, mostani prédája pedig nem más mint, dobpergést! – ütögette ujjaival a levegőt Peti, előbbi kijelentésemet meg sem hallva. – Vik!!
- Hülyék. – fogtam fejem, összenézve vöröskével.
Azonban ez a felüdülés nem tartott sokáig. Ajtó csapódást, magassarkú kopogása követett, mire mind a hang irányába fordultunk. A mosoly azonnal lehervadt az arcomról, amint tengerkék íriszeim sötétszürkékkel találkoztak.
Jajj, már csak te hiányoztál az életemből!
- Vivian, Vivian, Vivian… - csattogtatta rágóját Amanda, miközben közelebb tipegett, Erikával karöltve.
Ezek mindig összeöltöznek?!
A különbség csak Amanda haspólója, ami kék, rózsaszín helyett. Úgy tűnik ebben a generációban már a “Hogyan legyünk klónozott zombik?” a divat.
- Mi lenne, ha nem koptatnád a nevem?
- Mégis, mit képzelsz magadról, ki vagy te? – mászott a képembe sziszegve.
- Tájékoztatlak, nem szenvedek skizofréniában, következtetésképpen, pontosan tudom, Váry Viviannak hívnak. Ne indulj ki magadból, senki sem ugyanolyan. – fordultam előre unottan, a szemem sarkából figyelve, miképp vörösödik el.
- Te kis… - emelte pofonra a kezét míg én türelmesen vártam, a bőr bőrrel való érintkezését, ám semmi sem történt. Felnézve láttam, amint Vik a csuklójánál megragadta, így megelőzve az eseményeket.
Szerintem gondolkozz, mielőtt cselekszel. A végén még te leszel az, aki megsérül. – meredt rá vérfagyasztó komolysággal a hangjában a fiú, amin én, sőt, szerintem mindenki más is csak pislogott.
Nemtetszését hangosan is kifejezve, kapta ki kezét Vik szorításából a barna hajával arcon csapva, ezt követően visszatipegett a padjához.
- Minden oké? Másfél éve ismerlek, de még egyszer sem fordult elő, hogy egy emberhez, főleg egy lányhoz, ilyen hangnemben szóltál volna. – tettem kezem homlokára, amit egy félmosollyal reagált le.
Már ha ezt a parazitát lehet lánynak nevezni.
- Szimplán, nem tűröm, ha egy kis csitri a barátaimat cseszteti.
Azt a rohadt! Még sosem hallottam az idióta és hülye szavaknál csúnyábbat kiejteni a száján.
- Szerintem készülhetünk a világvégére srácok! Vik káromkodott! – kaptam kezem ajkaim elé, erre mind röhögésben törtünk ki.
- Most már emlékszem, miért bírunk téged!
- Nem vagyok gyerek! – vágtam csípőre kezem – Attila! – röhögve kerülte el ujjaimat, védve saját haját tőlem.
- Bevallom, ilyenkor még aranyos is! – nyerített mókamester, felfújt pofazacskóimat nyomkodva.
- Szemetek! Idősebb vagyok! Tiszteletet követelek!
Bevetettem legszúrósabb nézésemet, felpattanva padomból. Egy pillanatra - egy teljes pillanatra - elcsendesedtek. Már azt hittem nyert ügyem van, de mit kaptam? Véletlenül sem azt, amit szerettem volna. Hasukat fogva kezdtek el nevetni.
-  Be is kaphatjátok.
Jól tették!
Köszönet, amiért ilyen megértő kistesóval áldott a sors! Várjunk! Már megint hallgatóztál!
Nem volt nehéz, teljesen másra figyeltél, ráadásul a kapcsolatot is elfelejtetted bontani.
Menj a Tartaroszba, Sabrina!
Elég nehezen fog menni, feltéve azt, szerinted az a fejemben található, ahol éppen te tartózkodsz nem mellesleg.
Na most már tényleg hagyj békén! – ezzel szétkapcsoltam.
- Remélem jól kiszórakoztátok rajtam magatokat, mert becsengettek. – morogtam ismételten.
- Igenis főnök!
Rohadékok!
Felkészülve, bármelyik pillanatban nyakonvágom a mögöttem ülő szöszkét belépett a tanárnő, jól ismert színkavalkád öltözékében. Komolyan, mint akit lehányt egy szivárvány.
- Mákos tészta. Szrencséd amiért időben szokott érkezni.
Vállig érő szögegyenes, vörös hajából víz csöpögött, bőrig áztatva vele dzsekijét. Kezében könyveivel helyet foglalt, végül meg sem hallva haveromnak szánt kedvességem, csiripelésbe kezdett.
- Good morning everyone!
Ezzel a mondattal lelkileg eltávoztam az óráról, ahogy elterültem padomon.
Ezek a 45 percek kínszenvedésnek számítanak. A jó az egészben a tudat, Peti a sok kockulással töltött idejének köszönhetően szintén halálra unja magát. Általában a könyvemet firkálja, kivéve amikor agyzsibbasztó viccekkel fáraszt. Persze, a tanár ebből kifolyólag szét akart minket ültetni, pár alkalommal. Olyankor szépen néztünk rá, így békén hagyott minket.
Vik előszedte a stréber énjét és tudása ellenére szorgalmasan jegyzetelt. Atesz meg… Adta magát. A csajoknak udvarolt, akik még nem tartoztak a klónozott ribancok közé, vagy, a telefonján flörtölt.
- Pszt! Vivian! – bökdösött mókamester a tollával, mire felé fordítottam a falapnak nyomott arcom sóhajtva.
- Mi van?
- Miért halt meg szegényen Petőfi?
Halkan felnyögtem, amin keresztül minden maradék életkedvem távozott.
- Mert sokat költött.
- Ne nyírj ki… - fordultam volna el, ám ismét pisszegett. – Még egyszer megböksz azzal a redvás tollal, kiváglak.
- Na, azt tudod e, miért nem lehetett Fila táskája?
- Akkoriban még nem létezett? – találgattam, de a szélesebbre húzódó vigyora elárulta, mellé lőttem.
- Mert csak 12 pontja volt.
- Ajj, kinyírod azt a kevés agysejtemet is, ami maradt. A legtöbbet már elpusztítottad a másfél év alatt. – csaptam a homlokomra.
Persze a csapat többi tagja is hallotta értelmes beszélgetésünket, így most próbáltak nem megfulladni a visszatartott röhögéstől. A tanárnő kérdő pillantása csak olaj volt a tűzre. Kirobbant belőlük a nevetés, véget vetve az órának. Eközben próbáltam a pad alá rejtőzni, minél távolabb ezektől a marháktól.
Azt hiszem, most már értem Rácz miért nem engedi, hogy mi egy helyen tartózkodjunk!

Boszorkányok; Mitológia; Na meg persze Én!

Egy világban, ahol semmi sem az, aminek látszik, élte átlagosnak tűnő életét Vivian.

Minden nap iskolába járt, barátaival töltötte idejét, vagy éppen tesójával nyírták egymást. 

Elég hétköznapinak tűnik, igaz? 

17 évig ő is ezt gondolta...

A 18.születésnapja előtt azonban, furcsa jelenség szemtanúja lesz, ami teljesen összezavarja. 

Kimeríthetetlen kíváncsisága miatt nyomozni kezd, ám ezzel olyan családi titkokat fedez fel, melyek már születése előtt eldöntötték sorsát. 

Hirtelen elszakítják húgától, a számára legfontosabb személytől, és új iskolába kerül, valami istenhátamögötti helyen. 

Azt hiszi ennél rosszabb nem lehetne, de ekkor megismer egy fiút, aki minden ok nélkül utálja őt... 

" - Tudod van úgy, hogy találkozol valakivel, és egyből tudod, egész hátralevő életedet nélküle akarod leélni."

Próbál az elvárásoknak megfelelni, közben újdonsült tanárát is elviselni. 

Fél év eltelt, sikerült beilleszkednie, élete végre sínen van. 

Vagyis csak volt... Anyja egy nap rejtélyes módon eltűnik... 

Ha megakarja menteni családját, segítségre lesz szüksége, még ha ez büszkeségének eldobását is jelenti...

Időben rájön a Váry család titkára, mely kuszább, mint azt gondolta?