13.Fejezet

Az egész júliust végig dolgoztuk. Meg kell hagyni, a szlalomozás az asztalok között 3 tálcával a kezemben elég nagy kihívást jelentett számomra. Azonban semmi időm sem maradt a szenvedésre. Alíz nem túlzott a szezon alatti nagy forgalommal. 13 kiszolgálóval is alig tudtunk mindenre odafigyelni, annyian voltak.
Nem mellesleg az egy hónap alatt végig kerültem Szigetiék fiát… Bár az ágyam jobban csábított nála. Tűkön ülve vártam a július végét, hogy végre én is megtapasztalhassam életem első igazi boszorkányünnepét.
Augusztus 1-jén ünneplik a Lammast, vagyis a minden évben megrendezett úgynevezett Aratási ünnepet, amely július 30-tól augusztus 5-ig tart.
A város díszítését már egy héttel előtte elkezdték és ez alatt az idő alatt az üzletek is zárva tartottak. Ami azt jelentette, hogy 6 nap szabadság! Aztán pedig az utószezon szeptemberig, ami már gyerekjáték. Legalábbis a lányok szerint.


30-án indulásra készen várakoztunk a konyhában. Lilian miatt, akinél a fél óra hármat jelent. Bezzeg amikor az ruháimat válogatta össze, nem tökölt ennyit. Fekete szaggatott nadrágot vágott hozzám egy mustár színű kötött felsővel. Legalább a szokásos csukámmal kapcsolatban engedett. Mellettem a szülők, fiukkal együtt az egyenruhájában dekkoltak. Csodásan ki fogunk ríni közülük.
Hálám üldözni fog Lilian.
5000 év múlva végre megjelent a család utolsó tagja is, fekete shortban. Erre fehér feliratos pólót vett, valamint barna kockásinget. Mellékinformáció: Az apukát nem igazán hozta lázba a nadrág hosszúsága. Szerencsémre azonban csendben maradt róla. Már csak az hiányzott volna, hogy visszaküldje átöltözni. Így is elég időt töltöttem Leó csodálatos társaságában. Komolyan kész öröm!

Utunk csendben vezetett a városig, ami cseppet sem bizonyult nyugtatónak. Feltételezve, Lilian bármelyik percben nekieshet a bátyjának. Mellesleg a szülei jelenléte végképp nem akadályozná meg őt ebben.
Lilian, semmi őrültség.
Nyugi. Tudom.  Visszafogom magam. Végtére is nem akarom elrontani az első Lammasod.
Jó tudni, hogy a tudatlanságom néha előnyökkel jár!
Vivian.
Jól van, befogtam.
- Itt is lennénk!
Kiáltott Lara, ezzel tovább süketítve engem. Sőt! Ha ez nem lenne elég, hála egyenruhájuknak, az összes figyelem azonnal, ránk terelődött.
Mi lenne, ha csak egyszer az életben nem mi lennénk a középpontban?
- Körbeviszem Viviant, később találkozunk!
Válaszra sem várva, a Szigeti lány csuklón ragadva húzott messzebb családjától.
Vállam felett visszapillantva a Szigeti fiú merev pillantása fogadott. Ám amint tekintetünk találkozott, figyelme máris más fele terelődött. A szintén egyenruhába öltözött barátnője lelkes integetése egy szempillantás alatt kudarcba fulladt. Leó morcos ajkai lágy mosolyra húzódtak, mielőtt közelebb húzva magához, apró csókot hintett a lány szájára. Ezt követően ismét utánunk bámult.
Jól van nagyokos, észrevettem az egyre gyakoribb tüneteit az agykárosodásodnak… Talán allergiás a jelenlétemre, vagy alapjáraton ekkora tahó?
- Ő is elementumos? – keltette fel figyelmem barátnőméhez hasonló színű köpenye – Egyenruhában is szuper aranyos… Biztos járnak?
- Kik? – fékezett Lilian felém fordulva, így végre rendesen vehettem levegőt. – Á, Aura. Néha én sem értem mit eszik abban a zakkant stréberben.
Épphogy ezt kimondta, hátrébb is hőkölt. Az egyik, arcába lógó tincset kezdte birizgálni, mire elvigyorodtam.
- Ne rémisztgess! Azt hittem, berágtál amiért strébernek neveztem.
- Bocsi, késztetést éreztem rá!
- De most komolyan! Az a ruha egy ősboszorkányé ehhez képest milyen cuki már! Ki gondolná, hogy már akkor tudták mi a divatos! Az a habos babos fekete ruha azzal a fehér bőujjú csipkés inggel… Olyan aranyos!!
- Levegő Lilian! Vegyél levegőt!
Vártam míg kifújja magát. Szegény olyan vörös volt, elveszett a hajában. Ráadásul még köhögni is elkezdett a hirtelen oxigén utáni kapkodásban. Mikor már teljesen rendben láttam, tehát a szokásos őrült módjára, folytattam.
- Ráadásul mi ez, amit hallok? Tán panaszkodsz?
- Dehogyis!
- Kíváncsi lennék rá… - képzeltem el barátnőmet benne, nevetésbe törve ki.
- Hülye vagy? Még rendesen mozogni sem tudnék abban a 6 rétegnyi ruhában! Mellesleg, azt a hosszúságot nem az én tempómhoz tervezték. Első adandó alkalommal pofára esnék!
- Kétséget kizárva.

Szinte minden egyes árust végig jártuk, különféle ételeket kóstoltunk. Ráadásul a lányokkal is összefutottunk a kávézóból. Természetes a végére ők is szemtanúik lehettek milyen bélpoklos Lilian valójában. Mikor már rá nézni sem tudtunk a kajára ő még éhes volt. Hogy fér egy ekkora lányba ennyi kaja?
Miután mindent végig jártunk, ami étellel kapcsolatos, újabb szenvedés előjele került látóhatárba. Henri, valamint a drágalátos hugicája. Mi sem természetesebb annál, hogy hozzánk csapódnak ugye? Tehát próbáltam minél lelkesebbnek tűnni a fesztivál iránt, miközben fejben már tízszer fejeztem le a lányt. Pedig csak háromszor szólalt meg. Bár ne tette volna.
Olyan 10 környékén járhatott az idő, mikor szegényke elfáradt végre magunkra hagyva. Ez azonban nekünk is takarodót jelentett. Köszönöm Leon.

A második napon, különböző országokból érkezett előadókat hallgathattunk meg, ami meg kell hagyjam, teljesen levett a lábamról, mint zeneőrültet. Emellett kezdő bosziként végre megismerhettem más kultúrájú boszikat is. Igaz kis segítséggel Lilian részéről, azonban sikerült átküzdenem magam a nyelvi korlátokon. Az angol óráim semmit sem értek.
Mindenféle műfajú zenét játszottak, a poptól kezdve a klasszikusig, mindenki talált kedvére valót. Eltekintve attól, Leó folyamatosan a nyomomban járt bármelyiknél tartózkodtam, szuperül telt a nap.
A harmadik nap, színészek előadásait tekinthettük meg, egy a város közepén felállított hatalmas színpadon. Szerencsémre, Lilian időben odarángatott leülni, így még pont volt helyünk a 3. sorban. Mikor odaértünk, szinte már alig talált az ember ülőhelyet. Így visszagondolva rá teljesen érthető, ugyanis az előadás fenomenálisra sikeredett.
A negyedik nap ismételten mászkálással, valamint evéssel telt, legalábbis Lilian részéről. Sőt néhány osztálytársunk és azok ismerősei is csatlakoztak hozzánk időközben.
Csak tudnám Lilian, hogy a fenébe tud ennyit enni!
Utolsó nap a végéig ottmaradtunk. Nem csak a tűzijáték kedvéért, amit éjfélkor lőnek fel, hanem a program miatt is. Amiről barátosném elfelejtett szólni…
Vöröske újabb bélpoklossága után a színpadhoz mentünk, ahol búcsúzásképpen tartanak egész estés koncertet. Egy dolog biztos. Az előadó láttán az állammal sepregettem a talajt.
- Atya. Úr. Isten! – próbáltam nyugtatni magam, de nem nagyon bírtam visszább venni az ugrálásból és fangörcsölésből. – Lehetetlen! Kizárt!
- Téged se láttalak még ilyennek!
- Dehát Lilian! Tudod kik ők? Az Álomfogók!
- Persze, hogy tudom. Minden évben ők koncerteznek az utóesten, lassan már 5 éve.
- Mi?
Sikkantásomra ezúttal az előttünk helyet foglalók morcos pillantással fordultak felénk, némelyikük még a szemét is forgatta. Nyavajás tinik, morogta előrébb valaki. Viszont ezúttal egy cseppet sem hatott meg. Ez a nemtörődöm stílus azonban egészed addig tartott, míg ismerős hang nem ütötte fülemet.
- Váry kisasszonyt sem sűrűn látom ennyire izgatottnak.
Totál ledermedtem. Lassan, fokozatosan fordultam hátra észrevéve az ott álldogáló Szigeti család maradék tagjait Aurával, valamint a teljes Erdősi családdal. Leó mogorva tekintete fogadott, majd sunyi vigyor terült el arcán. A vér is megfagyott az ereimben, az egyedüli forróságot az arcomban éreztem. Szinte égetett a szégyen. Lilian csuklóm után kapott, mielőtt fejemnek engedelmeskedve visszavonulót fújnék. Halk morgással jeleztem felé nemtetszésemet, azonban egy vállrántással lerendezte az egészet.
- Milyen gyerekes.
- Kislányom! Viselkedj!
- Bocsánat. – húzta összébb magát Erika anyja szidásától. – Mit bámulsz?
Ártatlannak tűnő mosollyal vizslattam, azonban nagyon is jól tudta mit jelent. Figyelmeztetésemnek eleget téve, további beszólások nélkülözésével csendben maradt.
- Bár az óráimon mutatna ilyen lelkesedést.
- Hiszen még fiatal! Nincs azzal semmi baj, ha élvezi a fesztivált!
- Larának igaza van, Leon. Ne légy túl szigorú a diákjaiddal.
- Természetesen nem úgy értettem. Viccnek szántam.
Apád szokott viccelni?
Szerintem ez az első alkalom, hogy egyáltalán maga a vicc kifejezés elhagyta a száját.
- Biztosra veszem remekül érzi magát az óráin is, apám. Csupán csendben teszi. Tudja mennyire tisztelettudó diák.
Leó te kis… Csak egyszer. Egyetlen egyszer az életben. Mi lenne, ha befognád?
- Ebben nem kételkedem, hiszen Váry kisasszonyról van szó.
Büszke mosolyának hála Erika kishíján felnyársalt a tekintetével. Szerencsémre azonban nem rontotta tovább a hangulatot a saját mondandójával. Már ezzel is eléggé elcseszte a kedvem. Nagyon ért ahhoz, hogyan rontsa el mások jókedvét…Karöltve a másik jómadárral. Legszívesebben bemosnék neki egyet, hátha letörlődik az az irritáló vigyora.
- Teljesen egyetértek. Nincs nála szorgalmasabb diákunk. – kontrázott Lara, amivel Alex egyet is értett. Aztán Melina is rábólintott.
Királyság! Ha ma nem nyír ki Erika, akkor sose!
- Ugyan, túloznak…
- Ez az igazság Váry kisasszony.
Fogd. Már. Be!
Hatalmasat dörrent az ég, mielőtt erős széllökés vitt el majdnem mindannyiunkat. Riadttan szegeztük fejünk a hang irányába, teljesen elfelejtkezve az iménti témáról.
- A csillagok állása szerint mára nem várható vihar.
- Mi a fene volt ez?
- Lilian vigyázz a szádra.
A szólított szóra nyitotta a száját, azonban egy erőteljes basszus teljesen elnyomta válaszát. Ezt dob követte. Szerencsémre, a koncert elkezdődött, így minden figyelem arra koncentrálódott. Beleértve az enyémet is, de csakis miután a Szigeti fiút szemmel felnyársaltam.
Barátnőmmel egész idő alatt tomboltunk. Állva énekeltünk együtt a bandával.
Annyira belehevültünk azt sem vettük észre, mikor léptek le a tanáraink. Olyan 11 körül tűnt fel az egész, mikor vége lett és ismét csatlakoztak hozzánk. A Lammas végét jelentő tüzijátékot követően pedig, egyenesen hazamentünk. Előtte azonban még érdekes beszélgetés fültanúi lehettünk.
- Drágám elfelejtettük az áldásunkat!
- Ugyan Lara, hiszen az olyan régi hagyomány. Nem változtat semmin az, ha holnap adjuk a fiataloknak.
- Milyen hagyományról van szó Lilian? – súgtam oda, azonban mindössze egy vállrántást kaptam tőle – Te se tudod?
- Ez azért van, mert sosem figyelsz semmire.
- Köszönöm Leó, de nem kérek az okosságaidból!
- Gyerekek ne vitatkozzatok.
- Bocsánat anyu.
- Lara milyen hagyományról volt szó?
- Ó kicsikém hát a Lammas a legalkalmasabb ünnep ha a bőséggel kapcsolatos varázslatokról van szó. Ilyenkor szokás a családokat, párokat és csecsemőket megáldani.
- Párokat? – vontam fel szemöldököm számat húzva – De minek?
- Jaj drágám! Természetesen azért, hogy sok gyerekük szülessen!
Villám sebességgel fordultam Leó felé, mielőtt ajkam vigyorra húzódott. Szinte éreztem bármelyik pillanatban szétrepedhet az arcom tőle. A fiú először csak furcsán nézett rám, mielőtt úgy tűnt leesett neki. A sötétben alig kivehető, de azért mégis jól látható vörös szín foglalt helyet képesebbik felén.
Lilian mellettem fuldokolt a röhögéstől, míg a szülőknek egyáltalán nem koppant.
- Tehát áldás a pároknak a sok gyerekért… Érdekes és hasznos információval gazdagodtam ismét a boszorkány léttel kapcsolatban. – fordultam ismét előre dudorászva. – Lara van még hasonló hagyomány? Szeretnék minél többet megtudni. Sőt! Mindre kíváncsi vagyok!
- Természetesen bogaram! Hallottad ezt drágám?
- Igen, hallottam.
- Vivian!
- Gond van Leó?
- Semmi. Az ég világon semmi.
- Én is így gondoltam.

Másnap szinte ki sem mozdultunk a szobámból. Liliannal az egész napot azzal töltöttük, hogy az ágyamban filmet néztünk a laptopján. Az egyetlen, amikor kénytelenek voltunk kikelni onnan, azok az étkezések voltak.

Kellőképpen kipihenve a fesztivál fáradalmait, az immár lassú utószezon következett. Az biztos, hogy a júliushoz képest ezt már lazábbra foghattuk. Többet ültünk és csevegtünk, mint dolgoztunk. Mire észbe kaptunk már 30-a volt, mi pedig költözhettünk vissza a koleszba.
- El sem hiszem. Már megint itt rohadunk! – vetődött le Lilian ágyára, amint beléptünk a szobába. – Elegem van az egészből.
- Ugyan Lil, nem is olyan borzalmas a suli.
- Dehogynem! Újra el kell viselnem a szüleim és a bátyám szörnyű óráit! Főleg apámét nem hiányoltam. Folyton talál valamit, ami miatt bent tarthat óra után, fejmosásra!
Ha tudnád…
- Egyszer beszélhetnél vele. Lehet jó oka van arra, amit csinál.
- Pont, mint az idióta bátyámnak, igaz? – nézett rám mindenttudóan, elhallgattatva engem. – Sejtettem.
- Tudod Lilian van úgy, hogy találkozol valakivel és egyből érzed, egész hátralevő életedet nélküle akarod leélni. – huppantam sóhajtva mellé, mielőtt rádőltem. – Szerintem ő is valahogy így járt velem kapcsolatban.
- De mégis mi oka lenne rá? Hiszen nem is ismer!
- Nincs rá szüksége. Bőven elég ok a családnevem. A Váry név hallatán egyformán utálhatnak, csodálhatnak és zúdíthatnak a nyakamba elvárásokat.
- A név Szigeti szintén ezt a hatást éri el. Látod mi lett Leóval emiatt… És apám nálam is erre pályázik.
- Lilian ez…
- Hagyjuk, csak feldühít az egész. Inkább pakoljunk! – pattant fel, kikászálódva alólam.
Jobb, ha nem erőltetem. Többet ártanék vele, mint segítenék. Sajnálom Leon.


Az elkövetkezendő hetek szörnyen teltek.
Újabb tanulással töltött esték, Leó folyamatos szemétkedése, ráadásul még a halom doga is, amit a nyakunkba zúdítottak. Fellélegezni sem volt időm és a szeptember véget ért, újabb teendőket kreálva.
Az egész iskola a Halloweenre készült, ami a 21-ei Mabonnal ellentétben, nem lesz szünnap, így mindenki szívhat. Ha ez még nem lenne elég, hála Leókának, beosztottak szervezőnek egyedüli elsősként. Sőt, emellett még a repülőversenyen is részt kell vegyek, mert Derek véletlen elszólta magát a diri előtt…
Mindezt azért, mert a nyári csevejünk után szembeszálltam a Szigeti fiúval.
A saját síromat ástam meg a hülyeségemmel! Bár őt ismerve, enélkül a baromságom nélkül is elintézte volna.


Két héttel később október 10-én délután 5-kor…
Mivel átöltözni sem volt időm, így az egyenruhámban rohantam a sulierdőbe. Persze épphogy megérkeztem, már el is ütöttem valakit. Mindketten a földön landoltunk.
- Annyira sajnálom! Nem figyeltem és… - pattantam fel, kezemet nyújtva a földön elterülő sötétbarna tüsishajú fiúnak, aki válaszul elcsapta azt, mielőtt morogva felkelt.
Azt a rohadt, milyen magas!
- Tűnés.
Rideg barna szemeivel tetőtől talpig végigmért, mielőtt ismét morgott. Hangjától a vér is megfagyott az ereimben.
- Bo-bocsánat…
Alig hallhatóan nyögtem ki, amit teljesen figyelmen kívül is hagyott. Elhaladt mellettem, a nekem ütköző vállának köszönhetően pedig, ismét a földön találtam magam.
Ez meg ki a fene volt?
- Vivian minden oké?
- Köszi Henri, jól vagyok.
- Hé Xav! Kérj elnézést tőle! – ragadta meg a vállánál, mire a megszólított felé fordulva lesöpörte Henri kezét magáról. – Süket vagy? Azt mondtam kérj tőle elnézést.
- Miért is?
- Hiszen ellökted!
Vöröslő arccal ragadta meg a feketébe öltözött fiút felsőjénél fogva, erre a körülöttünk lévők kórusban szisszentek fel. Ettől a mozdulattól az idegenben mintha elpattant volna valami. Tekintete teljesen elborult. A szemei szinte feketévé váltak.
- Útban volt.
- Henri állj le! Kutya bajom! – rángattam le szöszke kezét a másik fiúról, mielőtt elfajulnának a dolgok. – Még egyszer bocsánat.
- Engedj el Vivian!
- Nyugodj már le! – vágtam fejbe, ami úgy tűnik használt. – Eszednél vagy?
Lilian mesélte, hogy így nyugtatta le, akárhányszor neki akart menni valakinek, aki egy fél másodpercnél tovább nézte a lányt. Elég hatásos módszer. Később megköszönöm neki.
- Nem elég Lilian, már te is kezded? – simogatta kobakját morogva.
- Mondj mást, amivel le tudlak állítani mielőtt bajba kerülnél és eskü nem csinálom ezt többet.
- De…
- Henri.
- Felfogtam.
- Meg tudom magam védeni, nem kell beleavatkoznod. Világos?
- De ő egy férfi! Ráadásul magasabb is nálad. Látod milyen könnyen ellökött téged…
- Henri. Újabb hasonló megjegyzés és rajtad mutatom be milyen az, ha egy alacsony lány önvédelmet alkalmaz.
- Tehát kiherélsz. Világos.
Sóhajára a többiek halk nevetésbe kezdtek, mire ez a barom megint elővette a macsó énjét az idióta bájvigyorával.
- Most pedig ki vele! Ki a fene volt ez?
- Xavér az Albamentumból. – vett lentebb a hangerejéből, úgy, csak én halljam. - Évfolyamtársam, de sejtelmes egy srác az biztos. Ráadásul mindenki retteg tőle, így folyton egyedül van. Ha éppen kimozdul a szobájából, akkor is teljes titokzatossággal viselkedik.
- Azt mondtad Albamentum?
- Shh! Igen, ez elég fura nekem is… A lényeg, hogy kerüld el őt messziről.
- Nyugodj meg, nem szándékozom mást csinálni.
Remélem többet nem futok vele össze.

12.Fejezet

Lilianékhoz érkezve a szám is tátva maradt a házuk láttán.
- Elfelejtettél szólni, hogy egy kicseszett kastélyban laktok!
- Igazából kúria. – rántott vállat, elindulva befelé a hatalmas sötétbarna fakapun.
Ezt olyan egyszerűen mondod, mintha nem számítana ritkaságnak. Mégis mi a fene bajuk van a boszorkányoknak a normalitással? Vagy mi vagyunk furák?
Követtem, őt ám bent is alig győztem tartani a szám, nehogy a padlót verje.
Az előtérbe lépve bordó falak fogadtak, aminek jobboldalán lépcső vezetett felfele. A falakon különböző képek lógtak, családi fotók, festett portrék.
Lilian ledobva a lépcső mellé 3 hatalmas bőröndjét, valamint táskáját elkiáltotta magát. Az egész ház tőle zengett.
- Megjöttünk!
Épphogy száját becsukta, anyja máris karjaiban szorongatta, megfojtva szerencsétlent.
Hát ő meg mikor került ide? Félelmetes asszony.
- Végre itthon vagytok! Vivian! – sikkantott fel, mielőtt átváltva lányáról, engem is agyonölelgetett.
- Remélem nem zavarok…
- Ugyan kincsem! Szívesen látunk téged! Ugye drágám? –
Szökkent férje mellé, aki a bejárattal szembeni ajtófélfának támaszkodott. Leon elmosolyodott, mire én fülig vörösödve kezdtem pólóm aljával játszadozni
- Érezd magad otthon.
- Körbe vezetlek!
Felfogni sem volt igazán időm a mondottakat, Lilian csuklómnál húzott maga után az emeletre. Épp csak nem törtem a nyakam közben.
Idefent még több fotót véltem felfedezni a famíliáról. Ám ezek között nagyobb számban láthatóak régebbi képek. Talán dédnagyszülők lehetnek. Két folyosó húzódott. Egy előre, a másik balra. Mindkettőn hat-hat zöld üveggel díszített ajtóval.
- Ez itt a te szobád.
A jobb legelső ajtót kitárva várt, ajkán sunyi vigyorral. Közelebb léptem a legrosszabbra felkészülve, ám meglepetésemre csak kicsit volt vészes.
A rózsás tapéta nem tudom, kinek az elmehibbant ötlete lehetett…
Baloldalon gardrób, mellette tükrös asztal. A jobboldalon pedig egy ajtó, valamint hatalmas franciaágy helyezkedett el. Velem szemben dupla üvegajtó magasodott, amin a verandára lehetett kijutni.
Lepakoltam a táskáim, mielőtt kérdőn Lilianhoz fordultam. A lány azóta szemezget a tatyómmal mióta ideértünk.
- Mondani szeretnél valamit?
- A táskádból tervezel ruházkodni egész nyáron?
- Mi baj azzal?
- Pakolj be a szekrénybe, aztán megmutatom mit hol találsz. – huppant le az ágyra, tovább fürkészve.
Sóhajtva kezdtem neki a pakolásnak, ami alig pár percig tartott. Figyelembe véve, mennyi ruhával rendelkezem, kicsit sem meglepő. Mikor befejeztem barátnőm felé fordultam, aki elszörnyedve nézett vissza rám. Teljesen elsápadt, miközben alig kapott levegőt.
- Most meg mi van?
- Terv változás! Vásárolni megyünk!
- Mi? Minek?
- Remélem felkészültél, mert felújítjuk a ruhatárad!
- Jajj ne!
Kicsit sem törődve az iménti hozzáállásommal karon ragadott, ezúttal a földszintre vonszolva.
- Van lábam, nem kell rángatni!
Alig bírtam karmai közül kiszabadítanom magam. Válaszul ördögi vigyorral méltatott.
- Biztosra kell mennem. Anyu elmentünk Viviannal a városba!
A választ meg sem várva lépett ki a házból, velem a nyomában. Bánatomra.

Olyan 15 perc séta után, Boszorkányfalvába érkeztünk, ami alig változott utolsó látogatásom óta. Lilian várakozás nélkül megiramodott, egy teljesen átlagos kinézetű épületnél lefékezve. Cipőjével dobolva vágta csípőjére kezét, engem figyelve.
- Minden oké? Úgy lihegsz, mint aki éppen most futotta le a maratont.
Kezét ajkához emelte ezzel rejtve el mosolyát, miközben végig nézte ahogy a térdeimre támaszkodva próbálok oxigénhez jutni.
- Nekem nincsenek olyan hosszú lábaim, mint a kisasszonynak! Ráadásul egyáltalán nem ismerem úgy a környéket, ahogyan te!
- Elnézést kérek. Legközelebb jobban odafigyelek őtörpeségére.
- Igazán megtisztelő nagylelkűsége. – pukedliztem, mosolyt csalva arcára.
- Menjünk be.
Ujja irányába fordultam, amivel egy magas fekete épületre mutatott. Leginkább egy modern plázára hasonlítanám, legalábbis nálunk úgy hívják. Belépve ismételten nevetésbe kezdett fejemet látva.
- Sosem jártál még plázában? Nálatok nincsen?
- De van csak…
- Azt hitted régimódi ruháink vannak? Olyan is előfordul, azonban mi is próbálunk lépést tartani a modern kori öltözködésben és egyebekben. Hálistennek, – emelte kezét homlokához drámaian – különben megbolondulnék. A városban minden boszi talál magához illő holmikat. Vannak a veterán, valamint a modern boszorkányoknak is üzletek, mindenki jól jár.
- Erről sejtésem se volt.
- Nem csodálom, amennyit kimozdultál a suliból.
- Tanulnom kellett!
- Irány shoppingolni!
Mit sem törődve az iménti mondandómmal rohant ismét előre. Én pedig utána.


Egy kupac ruhát a kezembe nyomva lökött az egyik próbafülkébe, így mit volt mit tennem, sorban felpróbáltam őket, megmutatva neki minden egyes darabot.
Volt amire a száját húzta, vagy éppen kétrét görnyedve kezdett röhögni.
Egy idő után azonban taktikát váltott és gondosan összeválogatva egy-egy öltözetet adta a kezembe őket.
- Nem éppen vagy nagy divat guru, mi? – billegett az időközben beszerzett székén, várva, míg átvedlek.
- Miből jöttél rá Einstein?
- Az első bizonyíték talán a nem igazán passzoló ruháid voltak, valamint a szekrényed tartalma is segített rávezetni.
- Átmentél nyomozóba?
- Tőled tanultam.
Sötét farmerban, valamint türkizzöld ejtett vállú felsőben léptem ki, hümmögéssel spékelt bólogatást kapva.
- Na?
- Mindjárt jobb! – kacsintott, kapva tőlem egy szemforgatást. – Nem értem miért jársz állandóan feketében, amikor tök jó alakod van.
- Na persze.
Horkantásra ruhaköteget kaptam az arcomba, mielőtt a fülkére bökött. Az előbbieket Liliannak adtam, aki szinte azonnal bele is dobta a kosárba. Mikor azonban sor került az imént összeválogatottakra, teljes lélekjelenlétem eltávozott.
- Ugye te most szívatsz!?
Sipításom az egész épületben visszhangzott. Éreztem amint arcomból a maradék vér is távozik. A falba támaszkodva néztem le ismét, ám ugyanaz a szörnyűség tárult elém.
- Nope.
Kilépve barátnőm elfüttyentette magát, fülig érő vigyorral végignézve rajtam. Felpattant, az ejtett vállú felsőt beletűrve világoskék, kockás szoknyámba. Ami mellesleg a térdem fölé ért és rohadt rövidnek bizonyult. Nem is beszélve a combomra tapadó csizmáról.
- Lilian, ez a szoknya túl rövid! – rángattam az alját, ám az cseppet sem lett hosszabb. – Különben is a szoknya nem az én világom!
- Így jártál. Ugyanis, ha tetszik, ha nem, ez bizony jön haza velünk. Na próbáld fel most ezeket! – lökött rajtam egyet, újabb darabokkal. – Nyomás.
- Lehetne mondjuk az én stílusomban? Különben kénytelen leszel 0/24-ben az egyenruhámban látni.
- Nem mernéd!
- Fogadjunk?
Némasága egyet jelentett: győztem.


Az egész délelőttöt a plázában töltöttük. Fejenként minimum 15 szatyorral gazdagodva.
- Ez fárasztóbb, mint Dark Lady órái!
- Ugyan már! Túlzásokba esel!
- Könnyen beszél az, aki végig egy széken ülve röhögött a szenvedésemen!
- Jól van na! Elviszlek valahová engesztelésképpen!
A következő sarkon bevágódott, megtorpanva egy terebélyes épület előtt.
Lépcsőn haladtunk felfele, ami egy teraszra vezetett. Azonban Lil rögvest ajtót nyitott előttem mielőtt bámészkodhattam volna.
- Hölgyek előre.
A látvány, ami fogadott sem éppen mondható mindennapinak az biztos.
Különböző stílusú, kalózruhában suhanó emberek, akik nem akármivel közlekedtek.
- Mi ez a hely?
Barátnőmhöz pördültem, aki erre elindult egyenesen előre.
- Üdvözöljük a Rozsdás Horgony Kávézóban! – mosolygott ránk egy kékhajú csajszi a pult mögül. – Lilian! Ezer éve!
- Mizujs Alíz? – ült le az egyik bárszékre, jelezve, üljek mellé. – Milyen a meló?
Helyet foglaltam, figyelmemet a beszélgetésre fordítva.
- Élvezem, a lassú napjainkat. Hamarosan beindul a nyári szezon és alig győzzük a tempót. – nevetett keserűen, bár szeme annál nagyobb vidámságot mutatott. – Bár neked nem kell bemutatnom.
- Ezt, hogy érti?
Olyan hangerővel nyikkantam meg, szinte biztosra vettem süket fülekre talál. Azonban ehelyett a kékhajú lány is szembesült jelenlétemmel. Olyan döbbenet ült ki az arcára, a szemei majd kiestek. Értetlenül pislogtam egyikről a másikra, ám vöröske tovább kuncogott. Válaszokat akarok!
- Ő kicsoda Lilian? Netán a barátnőd?
- Vivian hadd mutassam be neked Alízt. Ő ennek a kávézónak a tulaja. Nyaranta itt dolgoztam.
Á most már értem!
- Alíz ő itt a szobatársam, valamint legjobb barátnőm, Vivian.
A legjobb barátnő titulusra kissé elpirulva nyújtottam kezet a lány felé, aki csillogó szürke szemekkel és hatalmas vigyorral rázta meg azt. Szinte alig engedett el.
- Lányok! Lilian vendéget hozott!
Kiáltása zengte be a helyet, mire vagy 10 lány nyüzsgött körbe minket. Volt rózsaszín, lila, sőt szivárvány haj, valamint szemszínnel rendelkező is.
- Lilian idehozott valakit!
- Ki lehet ez a lány?
- Vajon, hogy hívják?
- Hölgyeim nyugalom! – kiabálta túl őket Lilian, ettől egytől-egyig elhallgattak. – Vivian ezek a gyönyörű hölgyek a hely pincérnői. Hölgyek, ő itt Vivian a legjobb barátnőm.
A kijelentésre nyomban sipítozásba kezdtek, kezet rázva velem, vagy éppen agyonölelgetve. Ez a túlzott figyelem kezd kikészíteni. Menten rosszul leszek.
- Lányok, hagyjátok szegényt levegőhöz jutni! Nyomás vissza dolgozni! – intett az ajtón belépő felé mutatva, mire olyan gyorsan tűntek el, amilyen gyorsan megjelentek. – Elnézést kérek a viselkedésükért! Ez az első alkalom, hogy Lilian bárkit is idehozott volna. Egyszerűen kíváncsiak. – dörzsölte tarkóját mosolyogva Alíz.
- Ez igaz Lil?
- Oh, mi a hínár! – vigyorgott kajánul a Szigeti lányra, amitől még jobban elvörösödött.
- Alíz! – sipított, de a tulaj csak jóízűen nevetett.
- Hínár…?
Biztos elég furán nézhettem, mert Lilian azon nyomban visszanyerte eredeti arcszínét, torkát köszörülve.
- El is felejtettem említeni. Az itt dolgozók mindegyike nimfa.
- Mármint akikről mágikus lényeken tanultunk? – kaptam fel a fejem, teljesen bepörögve. – Azok a nimfák?
- Igen, róluk van szó.
- De menő! Igazi nimfákkal találkoztam!
- Kezdem érteni.
- Mit? – vontam fel szemöldököm, miközben próbáltam megfejteni, miről maradtam le.
- Vivian lenne kedved itt dolgozni velünk?
Csillogó szemekkel pördült felém szobatársam, a székkel majdnem borulva. Miután ismét egyensúlyba került, kölyökkutyaszemeket meresztett rám. Ezen fellelkesülve új ismerősöm is csatlakozott.
- Ez jó ötlet!
- Ez elég hülye ötlet. Kétbalkezes vagyok és…
Be sem bírtam fejezni. Lilian, felsőm alját cibáló kezeimet sajátjai közé fogta. Elszántságtól lángoló tekintete mélyen tengerzöldjeimbe fúródott, elzárva minden menekülési útvonalam.
- Bízom benned. Ráadásul én is itt leszek.
Pillantásom a nimfa felé irányult, mielőtt visszatért a vöröskére. Borzalmas ötlet. Kész katasztrófa lesz belőle. Már látom a lángokat, amik lassan felemésztik az épületet. Legjobb otthon maradni könyvvel a kezemben. Távol a bámészkodó szempároktól.
- Van egy ajánlatom. 1 hétig próbaidőn dolgozhatsz. Ha tetszik maradsz, ha úgy gondolod mégsem szeretnéd, annyiban hagyjuk.
- Kérlek Vivian! A kedvemért próbáld meg.
- Legyen.
Kétségbeesett sóhaj hagyta el torkom, ahogy vöröske kezét szorítottam. Büszke mosoly kúszott arcára, ami egy hangyányit csökkentette rettegésemet.
- Lenne itt még valami…
- Hallgatunk.
- Ha esetleg rávetemednék erre az ötletre. Nem tudok görkorcsolyázni.
- No problem! Megtanítunk!
- Hétfőn indul be a szezon, olyankor minden segítőkéz jól jön. Mi lenne, ha holnap benéznétek? Részletesen elmesélek mindent, amit tudnod kell.
- Erre még alszok egyet.
Körülbelül fél óráig beszélgettünk ezután, rendelve magunknak egy-egy jeges lattét.

Az úton végig győzködött a helyről mesélve, azonban másra sem tudtam gondolni, mint a bekövetkezendő balesetekről.
Visszaérve a Szigeti kúriába, Lara fogadott minket tányérokkal manőverezve.
- Basszus!
- Lilian vigyázz a szádra!
- Boccs anya!
- Mi bajod?
- Teljesen kiment a fejemből! – csapta homlokon magát vöröske, már amennyire a szatyrok engedték.
- Mégis mit?
Az eddigi borús hangulatom, barátnőm sápadt arckifejezése láttán, viharossá fordult.
- Megjöttünk!
- Henri! – fehéredett tovább mielőtt csuklón ragadva felrohant a szobába. – Anyuék minden évben kertisütögetést szerveznek a nyári szünet első napján – hadarta – azaz ma.
- Te most szórakozol velem?
- Az Erdősiék mind itt lesznek, valamint Leó barátnője is.
- Lehetne szó arról, hogy én köpenybe bújva visszaosonok a suliba?
- Késő, már tudnak rólad… Rendbe szeded magad majd bájosan mosolyogva végig ülöd az egészet. Ez az egyetlen, amit jelenleg tehetsz.
Bátorításképpen rám mosolygott, mielőtt saját hálójába távozott.
Nincs mit tenni…
Elvonszoltam magam a fürdőszobába, megfürödtem, hajat mostam, végül egy törülközőt magamra csavarva, visszasétáltam kuckómba.
Ha vizes hajjal megyek ki, vöröske tuti agyoncsap. Az anyját ismerve pedig… Inkább bele sem gondolok.
- Lilian nem tudnál kölcsön adni egy… - rontottam ki az ajtómon, beleütközve valamibe. Vagy inkább valakibe.
Orromat azon nyomban megcsapta egy, már jól ismert édes illat. Lassan felemeltem tekintetem, szembesülve egy igen döbbent éjkék szempárral. Arcomba szökött minden vérem, felforrósítva azt. Aztán halk nyikkanás hagyta el ajkaim.
- Szia Leó.
Néma csendben bámult továbbra is tekintetem egy pillanatra sem eresztve. Nyelt egyet, mielőtt alig hallható morgás ütötte meg a fülem. Ez elég volt ahhoz, hogy visszatérjek a valóságba. Hátrább lépett, oldalra fordított fejjel. Lassan felemelte kezét arcát félig takarva. Szemei alatt teljesen kipirosodott a bőre, füleivel együtt.
- Kérlek öltözz fel. – nyögte, mielőtt arrébb sietett.
- Mi? – kérdeztem vissza értetlen fejjel, mielőtt végigpillantva magamon, rájöttem, mire célzott. – Jesszusom!
Sajátomat két különböző ajtó csapódás követte. Lilian szinte berontott hozzám, miközben én felforrósodott arcom tenyereimbe temetve, gubbasztottam az ágyon.
- Sikítást hallottam. Jól vagy?
Óvatosan felnéztem rá. Haja, néhány rakoncátlan tincs kivételével, magas copfba kötötte. Teljes öltözetben érkezett. Fekete shortot, egy pánt nélküli vörös felsőt, azon egy farmerdzsekit viselt, aminek felhajtotta az ujját. Tusvonala azonban, az indiánokéhoz hasonlóan húzódott arcán. Ezzel, az előbbi zavaromnak nyoma veszett.
- Minden oké, nem történt semmi. Ami azt illeti, tetszik a sminked! Stílust váltottál? – böktem arcomra, ő pedig a fürdőbe rohant.
Hatalmas sikítást követően, kiviharzott a szobából. Nevetve néztem utána.
Ez a te hibád!
Miért is?
Mert ok nélkül sikítozol!
Nyomós okom volt rá, de azt tuti nem kötöm az orrodra.
Kérni akartam egy hajszárítót és véletlenül megcsúsztam!
Legközelebb csendesebben kérj egyet! És legyél óvatosabb! Egyszer még kitöröd a nyakad!
Jól van na.
Rögtön viszek neked. Öltözz.
A szatyrok irányába sandítottam, amik a földön hevertek szanaszét. Végül sóhajtva kutatni kezdtem bennük.

Lilian ajtócsapással jelezte visszatértét. A szívem kihagyott néhány ütemet, mielőtt ismét rendes tempóban vert. Szúrós pillantással fordítottam felé fejemet, előbújva a szatyrokból, amikben addig kutakodtam.
- Ezt egyszerűen nem hiszem el! – emelte kezeit az ég felé – Miért is gondoltam, hogy azt csinálod amire kértelek?
Szemeit forgatva fújtatott, mielőtt felhúzott a földről vizsgálva a ruhakupacot, ami időközben a keletkezett. Beleásta magát, mint aki pontosan tudja mit keres, engem pedig az ágyra száműzött.
Választása egy magasderekú sötét farmerre, valamint egy türkizkék ejtettvállú felsőre esett, amit kissé betűrt elől.
- Elő azzal a lobonccal, majd én kezelésbe veszem!
Ezúttal az asztalhoz ültetett, egyik kezében fésűvel, másikban a hajszárítóval. A törülközőt hátamra terítette ezzel megakadályozva, nehogy a ruhám vizes legyen.
- Semmi ellenkezés. Hallani se akarom.
Ennyi. Belém fojtotta minden mondandómat. Mit volt mit tenni, engedelmeskedtem kérésének, csendben tűrve amint hajszálaimat kitépte a fésűvel.
Nagysokára szárazzá vált hajam végül magas copfba kötötte, egy két tincset kihagyva, arcomat keretezve.
- Kész is! Hm… Valami hiányzik.
Újra kutatni kezdett az egyik zacskóban, majd egy kisebb zacskóval a kezében fordított maga felé. 3-3 apró fülbevalót rakott a fülemre, emellett egy, az övéhez hasonló karkötőt csatolt fel a csuklómra.
– Még egy utolsó simítás, és készen is vagyunk! – kapott elő egy tubust, hátrálásra késztetve. – Nyugi, egy kis szájfény még senkit sem ölt meg.
Végignézett rajtam, majd büszkén kihúzva magát füttyentett. Éreztem, amint arcom lángba borul, ujjaim felsőm irányába indultak, egészen addig amíg Lilian rá nem csapott.
- Meg ne próbáld.
- Lehetetlent kérsz. – sóhajtottam dühös pillantásával mit sem törődve – Ja és ne szokj hozzá nagyon. Csak azért engedtem az egészet, mert nincs szándékomban lejáratni titeket.
- Akkor húzz arra a szexi fekete-fehér csíkos zoknidra valamit.
Horkantott, mire ismét elvörösödtem. Kikaptam egy magasított szárú csukát a szatyrok egyikéből, felrángatva a lábamra. Úgy választottam lábbeliket, hogy a pálcám, pont elférjen és ne kelljen új helyen gondolkoznom. Lilian persze húzta az orrát, amiért a topánkákat, valamint egyéb nőies dolgokat ott kellett hagynia.
- Lil, te hova teszed a pálcád? – pillantottam szandáljára, melyben virítottak vérvörös körmei. – Vagy bent hagyod?
- Figyelj és tanulj.
Vigyorogva csavarta haját ujjára, körbe tekerve a gumin, végül keresztül szúrta a pálcát.
- Megoldva.
- Miért is kérdeztem.
Halk huhogásra lettem figyelmes, mielőtt az eddig párnámon szunyókáló Aqua felé kaptam a fejem.
Az elmúlt hónapokban, már nem kell magammal vinnem mindenhova, mert a tenyérnyi familiárisom mérete immár egyezik egy kifejlett példányéval.
Bár így is folyton a közelemben tartózkodik. Ma például, végig repülve követett minket Viharral együtt, aki kénye-kedve szerint változtatja saját nagyságát.
- Vihar! Felébredtél? – sietett az ajtóhoz barátnőm, majd társával a fején nézett rám.
- Jól van. Menjünk…
Sóhajomra partnerem azonnal vállamra szállt. Lemondóan huhogott, amivel teljesen egyetértettem.
- És múltkor még te azt merted mondani mi vagyunk összenőve.
- Be lehet fogni.
Morgásomra azonban vigyora még szélesebbre húzódott. Ezt visszakapod csak várd ki.

Leérve a lépcsőn, a konyhán keresztül egyenesen a kertbe jutottunk.
- Hát itt vagytok! – pattant fel Lara a tábortűz melletti padról, ezzel a jelenlévők figyelmét ránk terelve. Remek. Kezdődik.
Nézzük csak. Szigeti pár pipa. Erdősi pár pipa. Henri pipa. Erika pipa. Hogy mi?!
- Te meg mit keresel itt? – pattant fel a lány közelebb masírozva hozzám.
- Erika, kislányom, hol hagytad a modorodat?
Melina dorgálására az egész képemre döbbenet ült ki. Éreztem amint szám akaratom ellenére is eltátom, de kicsit sem érdekelt. Ugyanis az előttem levő lányt bámultam, lassan összerakosgatva a kirakós hiányzó részeit. Azonban mikor teljesen illeszkedett minden és a kép teljessé vált, sem akartam elhinni.
Lilian nyugtass meg, hogy ő nem Erdősiék lánya.
De. Ő Henri kishúga.
Ez nem lehet igaz!
Ennyit a nyugtatásról. Nagy segítség vagy barátosnőm.
- Rég nem találkoztunk. Erika. – erőltettem arcomra vigyort, abban reménykedve senkinek sem tűnik fel.
- Ti ismeritek egymást?
- Igen, uram. – mosolyogtam ezúttal Alex irányába – Osztálytársak voltunk egy ideig.
Ő lenne az az Erika?! Jesszusom milyen kétszínű ez a lány!
Álmomban sem gondoltam, hogy ő boszorkányok leszármazottja. Inkább egy hárpiára tippeltem volna. Mit csináltak a gyerekeikkel?
Ez örök rejtély marad, drága barátosném. Lehet gyomorrontást kaptak.
A gondolatra majdnem elnevettem magam, így inkább próbáltam másfele figyelni. Sikerült is, mikor észrevettem az engem bámuló Szigeti fiút. Szorosan mellette egy leginkább porcelánbabára emlékeztető lány ült. Mikor tekintetünk találkozott, rám mosolygott én pedig azonnal elkaptam a fejem, fülig vörösödve.
- Soós Aura vagyok, nagyon örvendek. – hallottam egy ismeretlen mézédes hangot, felnézve, pedig újra azok a gesztenyebarna íríszek mosolyogtak rám.
Nálam egy fejjel magasabb lány állt előttem. Épp sikerült elkerülnöm a fenékre esést. Kis híján pedig a szívinfarktust. Ahogy fenékig érő, hollófekete haját füle mögé helyezte, csuklóján megcsillant egy fekete macskamedálos lánc. Kicsit sem törődve azzal éppen az imént hozta rám a frászt a halványzöld ruháján lévő masnival kezdett el játszani. Fentebb emeltem tekintetem apró pírra figyelve fel, ami az egész arcán végigkúszott. Elmosolyodtam, végül kezet nyújtottam felé.
- Váry Vivian, nagyon örvendek!
Arca elsápadt, szemei elkerekedtek. Száját halk ó hagyta el, mielőtt megrázva fejét ismét elmosolyodott.
Ez a lány halál édi! De mi a franc volt ez a reakció?
Pillanatokkal később pedig, a már igen ismerős éjkék szempár fürkészett, Aura mögött magasodva. A lány derekát átölelve arcán átsuhant egy kaján vigyor, amibe egész lényem beleremegett. Érzékeim kiélesedtek, a fejemben őrületes visításba kezdett a vészcsengőm. Ismerős volt ez a vigyor. Szinte belevésődött az elmémbe. Azon a napon. Éreztem a jeges vizet, a sötétséget, a kétségbeesést. Hátra tántorodtam, teljesen beleszédülve az emlékekbe. Lilianba ütközve teljesen leblokkoltam.
- Minden oké? – súgta oda.
Mereven bámultam a fiatal tanárúrra, aki tartotta a szemkontaktust. Nagy nehezen bólintottam Lilian kérdésére, egy percre sem szakítva el tekintetemet bátyjáról. Volt benne valami, valami sötét és gonosz. Ráadásul felém irányult.
Lilian biztos vagy benne, minden okés ezzel a lánnyal?
Miért? Kedves, segítőkész és még megértő is! Á, már értem mire gondolsz…
Leónak normális barátnője? Kizárt!
Ha nem ismernélek még azt hinném féltékeny vagy!
Isten ments! Teljességgel kizárt! Ha valaha olyanra vetemednék, hogy egy ilyen szadista tuskóba beleszeressek önként mennék máglyára. Pardon.
No para, Egyetértek.
Visszafordulva, ismét szembe találtam magam vele. Nem tetszik nekem ez a vigyor…
- Üljetek le ti is lányok! – paskolta maga mellett a helyet Lara, mi pedig sóhajtva szót fogadtunk.

Nem kellett tovább gondolkoznom, mire ment ki a játék…
A Szigeti fiú az este folyamán végig azzal volt elfoglalva, hogyan tegyen a figyelem középpontjába. Nyertem néhány gyilkos pillantást Erika felől, azonban ezzel korántsem elégedett meg. Addig folytatta mígnem felbátorítva apját, anyját, de még Alexet is, kezdtek el arról magyarázni milyen tehetséges vagyok. Persze a ’Tamara tehetségét örökölte’ típusú mondatok voltak a kedvenceim.
Olyan két óra elteltével végképp betelt a pohár. Félrehívtam a baj okozóját, azzal az ürüggyel hozzunk még innivalót. Szerencsémre vette a lapot szó nélkül követve a konyhába. Alig csukta be az ajtót, neki estem.
- Mégis mi a fenét akarsz ezzel elérni? – vágtam csípőre kezem, képébe mászva.
- Nem értem miről beszélsz.
- Ne játszd a hülyét! Egész este mást sem csináltál csak engem ajnároztál mindenki előtt. Így Tamara lánya, úgy Tamara lánya! Mást sem hallgattam csak azt, hogy mennyire hasonlítok anyámra! Mondd csak neked hogyan esne, ha folyton apádhoz hasonlítanának?
Egy pillanatra elkomorult tekintete, amint egy könnycsepp gördült le az arcomon. Pulcsimmal azonnal letöröltem, ismételten rámeredve. Nem mutatkozhatok gyengének! Főleg előtte!
- Mióta megtudtad, ő az anyám mást sem csinálsz, csak próbálsz mindenkivel megutáltatni. Az óráidon lévők mind azt suttogják a hátam mögött, én azért kapok jó jegyeket, mert biztosan nyalizok a tanároknak! Akárhányszor ott ülök, rettegek nehogy engem szólíts fel! Tessék kimondtam! Boldog vagy? Sőt a húgodról teljesen elfelejtkeztél! Szerinted jól esik neki, hogy míg a szülei egy vadidegen lányát ajnározzák, őt a semmibe veszik?
Leó szemei kétszeresükre dülledtek, ahogy szóra nyitotta a száját, majd becsukta. A helyiségre síri csend telepedett. Egyikünk sem szólt, a némaság egyre fojtogatóbbá vált. Szipogva hátat fordítottam, azonban karomba kapaszkodva maradásra késztetett.
- Vivian én…
- Mi tart ennyi ideig?
Leon hangja kintről hallatszódott. Kiáltására fia eleresztett, a kétségbeesés eltűnt arcáról. Helyette a jól ismert vigyorra húzta ajkát.
- Egyetlen dolog miatt csinálom mindezt.
- És mégis mi az?
- Esélyt adok arra, hogy kibontakozhass.
- Te szemét.
Tenyerem formás kis arcocskáján landolt, egy nagyon szép piros nyomot hagyva maga után. Elkerekedett szemekkel meredt rám, mígnem ismételten hátam fordítottam felé, mielőtt méregtől fűtve egy tálcányi innivalóval robogtam a többiekhez, nyerve egy aggódó pillantást Lilian részéről. Közelebb érve mosolyt erőltettem az arcomra egy-egy poharat helyezve eléjük. Leültem Lilian mellé, aki felvont szemöldökkel figyelt, választ várva tőlem. Mígnem bátyja is megérkezett lehuppanva barátnője mellé.
- Haver, neked meg mi történt az arcoddal? – röhögött fel az Erdősi fiú.
- Szúnyog.
Vöröske horkantva fordult felém, tekintetében düh lobbant. Lassan felemelkedett az asztaltól, azonban karja után kaptam.
Már megint mit csinált az a gyökér?
Na de Lilian! Nem illik így beszélni!
Bocsánat…
- Menjünk a szobádba, jó? – súgta oda.
Vetettem egy pillantást az egész okozójára ezután bólintottam. Lassan feltápászkodtam, Liliant használva támasztéknak.
- Ha megbocsátotok, búcsút vennénk. Egész nap szaladgáltunk és teljesen kifáradtunk. – elég volt rám nézniük, azonnal sürgettek minket aludni a felnőttek. Végig éreztem azt a gyűlölettel teli égető pillantást, és nem is kellett gondolkoznom, hogy rájöjjek kihez tartozik.

Miután mindketten fürödtünk és pizsamára váltottunk, az ágyamon helyezkedtünk el. Próbálta kiszedni belőlem mi történt a konyhában korábban, azonban mélyen hallgattam róla. Láttam rajta mennyire aggódik, ám mosolyt erőltettem az arcomra. Szívemet körülvevő falaimat erősítettem, gátat szabva érzelmeimnek.
Mint Váry elvárják tőlem, hogy mindenben megfeleljek, gyengeségről szó sem eshet.
De vajon meddig tudom fenttartani a látszatot?


Reggel madárcsicsergésre ébredtem, elsőként a mellettem szunyókáló Liliant pillantva meg. Este végig mellettem maradt, minden kérdés nélkül. Hiába erőlködtem, nem tágított a közelemből.
Óvatosan kimásztam az ágyból, ruhát kerestem, végül a fürdőszobába lopakodva felöltöztem. Visszatérve szobámba egy mosolygó Lilian fogadott.
- Mennyi az idő? – ásított telefonját keresve, mire rájött nincs nála.
- 10 múlt pár perccel.
- Ebéd után elugorhatnánk a kávézóba. Addigis megkeresem az idióta bátyámat.
- Lilian mondtam már, hogy semmi…
- Elég. Később találkozunk. – ezzel otthagyott.

Később kiderült, Leó pár napot az iskolában tölt, így esélye sem volt Liliannak. Szerencsémre. A kínos csendben elfogyasztott ebéd után elindultunk a városba, a lehetséges jövőbeli munkahelyemre.
Meg kell hagyjam, a görkorcsolyázás, nem éppen könnyű dolognak bizonyult. Míg a többiek tök lazán szlalomoztak az asztalok között, addig én megállni nem tudtam fél percig anélkül, hogy fenékre ne estem volna. Liza azzal nyugtatott, Liliannak se ment jobban. Emiatt teljesen elvörösödött, nimfát ütlegelve.
Az egész délutánunk ráment. Olyan hat óra környékén bírtam biztosan közlekedni, bármilyen esés nélkül. Persze csiga tempóban.
Vacsorára értünk vissza, majd beestünk az ágyba.


A legfurább, ami történt egész nyáron az a bizonyos eset volt, mikor Henri egyik nap betoppant a kávézóba randira hívva barátnőmet. A többiek győzködték Liliant ezerrel, mondjon igent, de hát arról a bizonyos vöröskéről van szó. Így drága Erdősit kikosarazták. Ezek után naponta látogatott el, újabb randimeghívásokkal bombázva a lányt. Egyre jobban csípem a srácot. A kitartása dicséretes.
Július végére azonban még mindig nem sikerült rávennie, így az ötlete, hogy az Aratási fesztiválra ketten mennek, füstbe ment.