Kezem félúton végezte a levegőben a kapucnim mellett. Lábaimmal azon nyomban lefékeztem magam. Kővé dermedve hallgattam az előttem lezajló beszélgetést. Levegőt is alig mertem venni, nehogy meghalljanak. Mi a fene folyik itt? A viselkedésük, az arcuk, 180 fokos fordulatot vett.
- Mit gondoltál? Ők nem a barátaid Xaviér! A Szigetiék, Erdősiék és Váry Tamara okozta a szüleid halálát. Te pedig puszipajtásként kezeled egyikük lányát? Meg vagy húzatva?
Szemei szikrákat szórtak, ahogy dühtől túlfűtve sorolta az okokat, miért is nem kellene velem szóba állnia a fiúnak. A lányból áradt a gyűlölet. Gondolkoztam már azon képes e egyáltalán utálni bárkit. Erre azonban én sem számítottam.
- De Aura, ő teljesen különbözik az anyjától!
Szembe szegült, azonban egyetlen pillantás kellett a lánytól, máris a földön kötött ki. Összekuporodva a térdein.
- Az csak a látszat! Rólam sem gondolná az ember, hogy valójában a vadászok oldalán állok, nem igaz?
Hogy mi van? Ugye rosszul hallottam? Ó Leó…
- Én azt hittem…
- Mit? Hogy ő valójában igazán rendes lány? Csak ki akar használni, aztán jól hátba szúr, akárcsak az anyja! – sziszegett a halálra rémült fiúra. – Azt gondoltam a lidércem gondoskodik majd róla, sajnos azonban kudarcot vallott. Hasznavehetetlen démon!
- Aura csendesebben! Ha továbbra is így hangoskodsz, felzargatod az egész sulit.
- Te akarod megmondani nekem, hogy ÉN mit csináljak?
- Dehogy! Nem így értettem! Bocsásd meg arcátlanságomat!
Atya…úr...isten… A fiú, akitől az egész diáksereg retteg, a földre vetődve esdekel. Ez teljesen logikátlan! Mi a fene folyik itt? Ráadásul a lány, akire megesküdtem volna, hogy egy angyal, egyetlen nevetésével jégbe fagyasztotta testem.
- Hm. Még meggondolom. Térjünk a tárgyra! Úgy tűnik azok a kis fattyúk a nyomunkban vannak, ezért minél gyorsabban meg kell szereznünk az ősboszorka vakarcsokat. Remélem nem okozol csalódást, mint legutóbb.
- Nem, Aura úrnő. Bízhat bennem.
Úrnő! Oda ne rohanjak! Hanyadik században élünk? Most komolyan!
- Remek!
Szólnom kell a többieknek! Alíciáék nagy bajban vannak! Sokkal nagyobban mint gondoltuk.
Megpördültem, visszarohanva az iskolához, ám éppen becsuktam magam mögött a kaput, valaki izomból nekem jött. Csuklyám lecsúszott, ahogy elterültem a földön, felfedve kilétem előtte.
- Ez fájt…
- Leó?
- Vivian? Te mit keresel itt?
- Ezt én is kérdezhetném? Tudtommal, ma nem vagy ügyeletes.
- A szobám ablakából láttam valami nyugtalanítót. – sziszegte, felhúzva engem is a földről. – Ha most megbocsátasz megbeszélésem lesz valakivel.
Keze már a kilincsre kulcsolódott, mikor csuklójánál fogva elráncigáltam onnan. Lábával próbált megfékezni, azonban pánikom erősebbnek bizonyult.
- Mit csinálsz? Eressz!
- Később még hálás leszel azért, amit teszek.
Ránk vetettem köpenyemet, magammal ráncigálva őt a lépcsőn. Egészen a szobámig. Minden gondolkozás nélkül belöktem a tiltakozó fiút az ajtómon, mielőtt pálcámat előrántva az ablakunkhoz sétáltam.
- VILUX! – türkiz fény tört elő pálcámból, megvilágítva az egész helyiséget. Gyorsan elhúztam a függönyt, lámpát kapcsolva. – Lilian! Lilian ébredj!
- Vivian…Mi a fenét csinálsz? Hány óra? – húzta fejére párnáját szobatársam, amit pillanatokkal később le is rántottam róla.
- Lilian baj van!
A hangomban érződő pánik minden bizonnyal rögzült tudatában, ugyanis azonnal felült ágyában. Össze-vissza kapkodva fejét köztem és az ajtóban mérgelődő testvére között.
- Mi történt? Ő meg mit keres itt?
- Elkerültem a veszélyt, nehogy egyke legyél.
- Te meg mégis mi a fenéről beszélsz? Azt hiszed az a taknyos erősebb nálam?
- Nem, de a főnöke annál inkább!
- Mi van? Milyen főnök? Mi a fenéről hadobálsz itt össze-vissza?
- Az előbb láttam az emberrablókat.
- Tessék? Nem megmondtam, hogy kerüld a bajt? – akadt ki a fiú, míg Lilian köpni nyelni nem tudott. – Várjunk… ahonnan te jöttél…
- Akármennyire is hihetetlen, igen.
- Beavatnátok végre engem is?
- Röviden, mindannyian rendesen át lettünk verve. Az elejétől fogva Aura a vadászokkal dolgozott, ráadásul Xaviér is vele van…
- Az lehetetlen! Biztos vagyok benne, hogy megfenyegették valamivel! Tuti az a Xaviér gyerek tette! Megyek megkeresem őket és! – indult el felbőszülve, de visszarántottam, leültetve az ágyamra.
- És mi? Mégis mit mondasz? ’Vivian hallotta a beszélgetéseteket a láthatatlanná tévő köpenye alól és beszámolt mindenről. Xaviér te megfenyegetted Aurát, hogy diákokat raboljatok el a vadászoknak, igaz?’ Igazán remek ötlet. – huppantam sóhajtva mellé. – Ráadásul kétségkívül Aura a főnöke az egész akciónak.
- Badarság!
- Az isten szerelmére Leó! Higgadj már le egy percre és engedj szóhoz jutni!
- Ki van zárva, hogy én ezt a sületlenséget tovább hallgassam! – kelt volna fel, de ismételten nem engedtem. – Eressz Vivian!
- Ha ez kell hát legyen. Használd a gondolatátvivő bűbájt. Ha a saját szemeddel látod, majd elhiszed. Rajta.
- Vivian mi a…
A fiú habozás nélkül ragadta meg pálcáját halántékomnak szegezve.
- RESPICIO!
A már ismerős bizsergés helyett, hatalmas lökést éreztem a koponyámon. A legutóbbi alkalommal finoman besétált elmémbe, most azonban kivágta az ajtókat. Egész testembe fájdalom hasított, miközben az imént látott események újrajátszódtak. A végéhez érve éreztem amint az ifjú Szigeti leereszti pálcáját megszűntetve a varázslatot. Amilyen hangosan lépett be, annál csendesebben távozott, csak a fájdalmat hagyva maga után.
- Ez nem lehet igaz…Az egészet megjátszotta… Átvert…mindenkit.
Előre görnyedve, arcát tenyerébe temette. A szobában síri csend honolt. Testvérével aggódó pillantást vetettünk egymásra majd a fiúra.
- Végig hazudott!
- Annyira sajnálom… - tettem hátára kezemet, mire ő lassan kiegyenesedett.
Mosolya ellenéről, arcáról sugárzott az árulás okozta fájdalom és bánat. Hiába próbálta elrejteni, szemei mindent elárultak.
- Az egészről csakis a vadászok tehetnek! – szorította ökölbe kezét, szemei dühtől lángoltak. Az előbbi bánatnak nyoma veszett.
- Ha jól értelmeztem mindent, Aura és Xaviér felelősek az elrablásokért, igaz?
- Így igaz. Alapos munkát végeztek meg kell mondjam.
- Most mit tegyünk? Szóljunk apánknak?
- Az csak rontana az egészen. Az eltűnt diákokat nem kerítené elő, ráadásul úgy érzem még rejtegetnek valamit…
- Mi a terv?
- Az ő módszerüket alkalmazzuk. Úgy teszünk, mint akik semmiről sem tudnak és szemmel tartjuk őket.
- Biztos vagy benne Leó? Hiszen ez azt jelentené…
- Ha ezzel megmenthetjük a diákokat...
- Előtte teszünk még egy látogatót Leonnál.
- Minek? Azt hittem neki nem szólunk.
- Van valami, amiről muszáj megbizonyosodnom és ebben csak ő segíthet.
- Akkor holnap reggeli után az igazgatóinál.
- Lilian elfelejtetted, hogy holnap hétfő?
- Basszus! Totál kiment a fejemből! Ráadásul Virágosinál pótló dogát kell írnom!
- Van egy ötletem. Ti menjetek órára, szünetben pedig próbáljátok szemmel tartani Aurát és Xaviért. Én beszélek Leonnal.
- Nem mehetsz egyedül! – kapta fel fejét Leó – Ismered apámat! Ő…
- Nyugi, biztosan nem esz meg engem, ráadásul második órára vissza is érnék.
- De!
- Lilian, bízz benne, vigyázni fog magára. Igaz?
- Pontosan.
- Jó…
- Akkor ezt megbeszéltük. Én visszamegyek a szobámba.
- Várj! Ha most egyedül arra mész, tuti lebuksz.
- Akkor mit tanácsolsz mit tegyek? Maradjak itt egész éjszaka?
- Elkísérlek. A köpenyem alatt biztonságosabb.
- Miért nem adod oda egyszerűen a köpenyed?
- Felejtsd el. Szabályt szegnék vele.
- Jól van, meggyőztél…
- Lilian te nyugodtan aludj, nem sokán jövök.
Letakarva magunkat távoztunk a hálóból. Ahogy közeledtünk Leó lakhandijához sejtésem azonnal beigazolódott. Mindenhol ügyeletesek mászkáltak, lehetetlen lett volna észrevétlenül visszaosonnia.
Ez ma este már a második alkalom, hogy kihúzlak a csávából.
Tudom, még meghálálom.
Wao! A híres Szigeti Leó maga tesz nekem egy szívességet? El sem hiszem!
Haha…Nagyon humoros.
Valld be, hogy nem sűrűn ígérsz ilyeneket másnak!
Ez igaz… Kivéve persze apámat meg…Aurát…
Biztos szörnyű lehet. Tudom milyen érzés, ha olyan ember árul el, akiben mindennél jobban bízunk…
Hiszen te is oda vagy azért a Xaviér srácért… -- mordult fel.
Ezt meg honnan veszed?
Nyugi nem árulom el senkinek. Bár a húgomat ismerve tuti mostanra kiszedte belőled.
Tudsz róla, hogy néha nagyon hasonlítotok egymásra?
Miben?
Ugyanolyan elviselhetetlenek vagytok.
Köszönöm a bókot.
Nem annak szántam.
- Akkor én megyek is. – húztam le a köpenyt rólunk, mikor a szobájához értünk.
- Oké, még egyszer köszönöm.
- Nincs mit, akkor…
Már épp vettem volna a csuklyám mikor hangokat hallottunk közeledni a lépcső felől. Majd egy pillanattal később már Leó szobájában ácsorogtam az ajtajához préselődve. Kezeit a fejem mellett támasztva fülelte a kinti eseményeket. Közelségét a belőle áradó hő érzékeltette dübörgő szívemmel.
- Ez meg mi a fene volt?
- Az ügyeletesek. –hátrált el tőlem székére terítve kabátját. – De ez a tanári részleg, mit keresnek itt?
- Biztos történt valami. Szólok Liliannak.
- Várj! Ha most telepátiát használsz, azonnal lebuksz. Anyám is köztük van. Jobb, ha megvárod, míg eltűnik mindenki.
- Remek. Különben is engem miért rántottál be? Senki sem látott volna meg.
- Reflex.
- Csodás. Most itt ragadtam.
- Mi lenne, ha nem ácsorognál ott és leülnél? – mutatott a hatalmas fotelra.
Még mindig az ajtóhoz préselődve figyeltem minden mozdulatát. Az agyamban a kérdésre tudatosult csak, kettesben vagyunk a szobájában. Az éjszaka közepén.
- O-Oké. – huppantam le, köpenyemet ölembe terítve.
Mereven bámultam a talajt nehogy véletlenül találkozzon tekintetünk. Fogalmam sincs miért vagyok folyton ilyen ideges a közelében, de kezd az agyamra menni.
- Kérsz valamit inni? Esetleg egy csésze mentatea? Az se baj, ha nem! Nem azért kérdeztem mert muszáj vagy ilyesmi!
Úgy tűnik neki is leesett a tantusz. Össze-vissza hadonászott fülig vörösödve amint érzékelte zavaromat.
- Egy bögre tea most igazán jól esne, köszönöm. – mosolyogtam, azonnal elkapva tekintetem.
Síri csend telepedett a szobára, ennek köszönhetően tisztán hallottam fülemben dübörgő szívverésemet. Némán figyeltem minden mozdulatát.
Az asztalán elhelyezkedő üstre mutatott pálcájával, ami pillanatokkal később felemelkedett az asztalról. Ezt követően vizet varázsolt bele, mielőtt pálcájának végére lángot idézett. Az üst alá tartotta várva egy ideig. A víz lassan felforrt, ekkor a fiú megragadott egy üvegcsét és néhány mentalevelet szórt a gőzölgő edénybe. Pár perc elteltével az asztalra készített bögrébe töltötte a folyadékot, az üstöt pedig az ablakpárkányra helyezte.
- Egy bögre mentatea rendel. – adta a kezembe büszkén vigyorogva döbbent képemen. – Egy pillanat. – vett elő zsebéből egy kisebb vörös tégelyt, majd 2 rózsaszín, kockacukorra hasonlító dolgot kivett belőle, a bögrébe helyezve azokat. – Készen van.
Lassan belekortyoltam, megízlelve az imént kotyvasztott főzetet.
- Ez isteni finom! Mit raktál bele? – mutattam a dobozra, amiről feltételeztem, hogy a málnás utóíz okozója.
- Gyümölcscukor. Flammy imádja az édes dolgokat ezért csináltam neki ezeket, ráadásul kapóra jönnek, mikor nem tudok az éjszaka közepén kimenni. – suttogta leülve a fotel karjára.
- Ezeket te csináltad?
- Nem olyan bonyolult, csak kivontam a gyümölcsök esszenciáját és szilárd anyagúvá változtattam.
- Nekem eszembe sem jutott volna! – kortyoltam újból teámba, elismerően hümmögve. – Az meg főleg nem, hogy így készítsek teát!
- Köszi…
- Ez megmagyarázza azt az illatot.
- Milyen illat? – nézett rám értetlenül.
- Az a mentával keveredett gyümölcsillat ami folyton árad belőled.
- Ennyire érződik? – kezdte ingjének ujját szagolgatni halk nevetést előcsalva belőlem.
- Ne aggódj, ez még nem a világ vége.
- De olyan ciki. Férfi létemre gyümölcsillatom van…
- Nem szólta meg senki, igaz? Még apád sem. Akkor meg ne rágódj ezen!
- Lehet igazad van…
Ismételten néma csend telepedett a szobára. Ha így haladunk lehet kiugrom inkább az ablakon.
Kerülve a szemkontaktust nézelődtem a helyiségben, mikoris megakadt a szemem valamin. Vagyis valakin…
- Leó, lenne egy hatalmas kérésem!
- Igen? – ugrott egyet tarkóját vakargatva – Mit szeretnél?
- Kérlek mutasd be nekem Flammyt!
- Mi? – pislogott rám tágra nyílt szemekkel, majd mikor értelmeződött agyában mit mondtam elnevette magát. – Ennyi? Olyan komoly fejjel mondtad, azt hittem valami lehetetlent kérsz.
- Jól van na…
Vigyorogva ment közelebb párnájához, mielőtt gryphonjával karjában visszaült mellém.
- Flammy ő itt Vivian. Vivian bemutatom neked a familiárisomat.
- Nagyon örvendek Flammy! – mosolyogtam az édes teremtésre, aki hatalmas kék szemeivel figyelt engem. Hirtelen felröppent, ölembe telepedve.
- Úgy tűnik kedvel téged.
- Olyan aranyos. – kijelentésemre a kis gryphon vidám szárnycsapkodással válaszolt, újabb kuncogást előcsalva partneréből.
- Túlságosan is.
- Én azt hittem a familiárisok tükrözik a megidézőjük személyiségét, de valahogy én ezt nem vettem észre. – vigyorogtam gonoszul Leóra, akinek arcáról nyomban lefagyott a vigyor és teljesen elvörösödött. – Tévedtem. Most már kezdem felfedezni a hasonlóságot. Például Flammy tollának színe teljesen megegyezik most az arcod színével.
- Aljas vagy!
- Halkabban, még a végén lebukunk! – fogtam be kezemmel száját, hallva a kinti morajlást.
- Mph!
- Mi? – néztem a szájára mutogató fiúra. – Bocsi…
Amint eltűnnek a tanárok itt sem vagyok. Kikészít ez a kínos csend. Lehet jobban járok ha hagyom egyedül visszajönni. Ne legyél bunkó Vivian! A tanárok rajtakapták volna. A franc essen ebbe az egészbe.
- Mi lenne ha elütnénk az időt valamivel?
- Mire gondolsz? – nyögte miután szívbajt hoztam rá.
- Mondjuk mesélhetnél arról, amikor kisebbek voltunk. Tudod, emlék nuku.
- Mintha valami olyasmit mondtál volna a legutóbb, hallani sem szeretnél róla. Jól van na, ne nézz így rám. – nevetett. – Tudod igazából nem sokat változtál. Max a magasságod.
- Hé!
- Bocsi. Igazából a legtöbb dologra én sem emlékszem, hiszen nagyon fiatalok voltunk. Amikor ti elmentetek alig múltam el 6. Legtöbbször Liliannal hárman játszottunk. Ami hála nektek kettőtöknek, mindig bújócskázással végződött. Már akkor is nagyon jól értettetek ahhoz, hogyan menjetek az agyamra. Egyszer viszont sikerült a szívbajt rám hoznod.
- Ugyan mit csináltam? – csaptam magam homlokon kapva egy újabb vigyort.
- Úgy gondoltad sokkal jobb ötlet külön elbújni ezért mindketten más helyet kerestünk. Persze kis ügyetlenke, alias Váry Vivian sikeresen beleesett a házunknál lévő tóba…
- Csak azt ne… Még a víz közelségének gondolatába is beleborzongok, hogy a fenébe tudtam beleesni?
- Hogy érted ezt?
- Víziszonyom van mióta az eszemet tudom. Már az esőtől is rosszul vagyok, de az még nem annyira borzalmas, mint az állóvizeknél vagy folyóknál. Anyu egyszer vitt minket tesómmal strandra. Az idő nagy részét a parton töltöttem könyvvel a kezemben, amíg ők úszkáltak.
- Hiszen mióta ismerlek, te imádod a vizet!
- Ki van zárva!
- Mondom. Egyenesen odavoltál érte, azért is zuhantál bele a tóba. - töprengett el nekidőlve a fotelnek – Amiatt a balesett miatt alakulhatott ki a víziszonyod?
- Lehetséges. A végén hogyan jutottam ki a tóból?
- Mivel hirtelen más nem jutott eszembe, utánad ugrottam és kihúztalak. Folyamatosan valami őrültséget csináltál ezért oda kellett rád figyelnem.
- Micsoda hős! – röhögtem, könyökömmel bökdösve a büszkélkedőt.
- Több tiszteletet a megmentődnek!
- Álmaidban!
Egész éjszaka húztuk egymás agyát, különböző kínos történeteket felemlegetve. A végén el is feledkeztem a kint mászkáló tanárokról.
Lassan felnyitottam szemeim, fényt érzékelve.
Úgy tűnik sikerült bealudnom, addig beszélgettünk.
Halk szuszogást hallottam meg a fejemnél, majd jobban megfigyelve eljutott a tudatomig miféle helyzetbe is csöppentem.
Most már értem miért mozgott a párnám… Rohadtul nem párna! Jesszusom! Hiszen Leó mellkasán fekszem!
A mocorgásommal biztosan felébreszthettem, mert halk mormogást követően ő is kinyitotta szemeit, amik most mereven bámultak tengerzöldjeimbe.
- Jó reggelt…
Fejemet továbbra is rajta tartva néztem fel rá, ugyanis a vállamat átölelő karjai gátolták szabadulásom.
- Neked is… - válaszolt, pillanatokon belül pedig paradicsomszindrómát kapva borult hátra a fotelról.
- Minden oké? – nevettem el magam a földön elterülő fiú látványán, a magam paprika piros arcával. – A padló jól van?
- Legjobb ébresztő a világon…
Nevetve tápászkodott fel, szekrényéhez sétálva. Fekete ingét kezdte gombolni elfeledkezve jelenlétemről. A látványra a maradék álmosság is elhagyta testemet. Azonban a lábamat elfelejtette, így az földbe gyökerezve kényszerített a maradásra. Arcom lángba borult amint teljesen megszabadult a ruhadarabtól. A fiú ezt a pillanatot választotta arra, hogy felém forduljon. Egy teljes perc erejéig kővé dermedt, tekintetünk találkozott, ezt követően a feje búbjáig vörösödött.
- Azt hiszem én lent megvárlak.
Nyögtem ki, fejemre kapva a csuklyám, végül válaszát meg sem várva rohantam a földszintre. Szerencsémre egy árva lélek sincs itt ilyenkor, ezért nyugodtan szabadulhattam álcámtól.
Hogy lehettem ekkora marha? Képes voltam elaludni a szobájában! Ráadásul rajta! Az iméntiről szót se ejtve… Miért ilyenkor blokkolok le teljesen?
Az ebédlőben alig tartózkodtak, ám köztük azonnal kiszúrtam valakit, akire nem igen számítottam.
- Jó reggelt Vivian!
- Lilian? Mit keresel itt ilyen korán?
- Jó reggelt Leó! – kiáltott fel, mikor mellé huppantam – Ha egy perccel hamarabb jössz, együtt értek ide.
- Tudom. – foglalt helyet mellettem. – Ő keltett.
Hatalmasra nyílt szemekkel bámult rá barátnőm, miközben ő lazán elnyomott egy ásítást. Arcom ismételten lángra kapott, eszembe juttatva mi is történt a szobájában.
- Tessék? – sipított kapkodva köztünk tekintetét – Ezt hogyan kellene értelmeznem? Ki vele, merre jártatok báránykák?
Úgy tűnik a kérdésre végre Leó agya is úgy döntött rendes működésbe kezd, ugyanis húgának hajával megegyező színt öltött arca. Ezek szerint végre eljutott a tudatáig az iménti mondata.
- Este, hirtelen egy halom ügyeletes özönlött a folyosóra, ezért ott maradtam.
- Hm… Ezek szerint kettesben töltöttétek az egész éjszakát, az ő szobájában? – vigyorodott el kajánul, mire azonnal leesett mi jár a fejében.
- Jesszus Lilian, meg vagy húzatva? Csak beszélgettünk, aztán bealudtam. Semmi más nem történt!
A hangoskodásra minden figyelem ránk terelődött. Összehúztam magam a testvérek között, próbálva eltűnni a kíváncsi tekintetek elől.
- Tehát végre hallgattok rám és járni kezdtek?
- Atya ég. – csapta homlokon magát a fiú. – Netán valami mulatságosat mondtam?
- Semmit.
- Tutibiztos nem történt semmi? - kíváncsiskodott viháncolásunkat látva. – Nekem elmondhatjátok.
- Nyugi Lil, balszerencsédre az égvilágon semmi.
- Nem hiszek nektek!
- Az már nem a mi bajunk.
- Nem ér! Nektek most talpig vörösödve kellene csendben kuksolnotok, folyamatosan tagadva mindent!
- Túl sok energiát igényelne az értelmetlen magyarázkodás. – nyomtam el egy ásítást, szendvicsemet kicsomagolva.
- Lilian csukd be a szád még a végén kiszáradsz.
- Leó humorizált? Közeledünk a világvégéhez? – tapogatta testvére homlokát, össze-vissza kapkodva.
- Úgy érzem valami hasonlót láttam naturológia órán is…
- Anyámra gondoltál? Igen, értem mire célzol.
- Feladom! Ez így nem vicces!
- Nem kell durcizni, egyszer majd biztosan sikerül.
- Nagyon humoros Leó…
- Ugyan Lil, valld be, igaza van.
- Még az ő pártjára is állsz? Hová lett az a Vivian, akivel folyamatosan a bátyámat cikiztük?
- Rájött, hogy ez a híres báty nem is olyan rémes, mint gondolta.
- Argh! Inkább együnk! Bosszant, hogy nem tudom mi történt köztetek!
- Nem is fogod… - motyogta Leó összenézve velem.
Reggeli után Lilianéknak búcsút intve siettem az igazgatóhoz, aki meglátva ki lép be, azonnal elképedt.
- Vivian! Neked nem órán kellene lenned?
- Sajnálom Leon, de fontos…
- Olyannyira, hogy nem ért rá tanítás után? - vonta fel szemöldökét félbeszakítva - Többet vártam tőled a tanulmányaidat illetően.
- Úgy gondolom ilyenre még nem került sor mióta itt tanulok. Ráadásul a kérdésem sokkal jelentősebb, mint a nekromancia órám. Virágosi tanárnő elboldogul a jelenlétem hiányában is. Semmi kétségem afelől.
Sóhajtva vágódtam a fotelba, mereven bámulva a dirire, aki látván makacsságom feladta az ellenkezést. Arrébb pakolta papírjait fejét csóválva, mielőtt asztalára könyökölve figyelmét rám irányította.
- Halljuk.
- Az egyik albamentumosról, Xavérről lenne szó. Tudomásomra jutott, hogy történt valami a szüleivel, amihez talán a Szigeti, Erdősi valamint Váry családnak is köze lehet.
- Ezt hol hallottad? – komolyodtak meg arcvonásai, jelezve jó helyre jöttem.
Ez így problémásnak ígérkezik. Ha elárulom azzal olyan, mintha az egészbe beavatnám, talán bajba is sodornék mindenkit. Viszont nem biztos, hogy így bármit is mond az üggyel kapcsolatban. Ha füllentek azonnal rájön. Erre gondolhattam volna mielőtt berontottam hozzá.
- Azt nem árulhatom el.
Csend. Ennyi választ kaptam. Mondjuk jobb, mintha leszedné a fejem… Nehéz fába vágtam a fejszém.
- Térj vissza az órádra. – emelkedett fel asztalától – Befejeztük a beszélgetést.
- Kérlek Leon, bíznod kell bennem.
Nem hagyhatom annyiban! Lilianék számítanak rám. Ki kell derítenem mi történt.
Frusztráltan túrtam hajamba mereven bámulva a talajt, bárminemű megoldás után kutatva a fejemben. Sóhaja szakította félbe gyötrődésemet. Felpillantva rá, tekintetünk találkozott az ablaküvegen keresztül.
- Rendben van.
- Köszönöm Leon.
- Amint vége mindennek, magyarázattal szolgálsz kisasszony. – kulcsolta össze kezeit hátamögött – Azt ugyebár tudod, ők is ősi boszorkányok leszármazottai, akárcsak te. Ez a felmenő nem más, mint az Oxy klán egyik tagja. Ahogyan a Szigetik és az Erdősik is, ő is...
- Várjunk csak egy pillanatot! – szakítottam félbe szigorú pillantást nyerve – Azt mondod a felmenőitek is tiszta Oxy ágból szarmaznak? Az lehetetlen. Katalin egyetlen ága a Váry család. Ezért is választották édesapádat az igazgatónak. Egyikét a külföldről betelepülő boszorkányok leszármazottainak. Akkor hogyan…
Hirtelen elhallgattam. Nagyi szavai kavarogtak a fejemben. Valamiről teljesen elfeledkeztem. Ami teljesen megváltoztatja az egészet.
- Vivian minden rendben van?
- A négy eltűnt Oxy lány! Tudtak róla!
- Miről beszélsz? Milyen eltűnt lányok?
Arcáról tisztán leolvastam mennyire nem is érti a szituációt. Elvégre ő nem tudott az Oxyk titkolt, hátborzongató vérvonalának eredetéről.
- Nagyi mesélte. Annak idején még Katalin előtt, négy Oxy lánynak nyoma veszett. Ezért tartották nagy becsben az alapító utódait. Abban a tudatban voltak a másik ág kihalt. Mindeközben csak bújdostak. A vadászok pedig valahogyan tudomást szereztek a kevert vérű utódokról. – motyogtam – Hiszen ők is rendelkeznek az ősi vérrel… Ez nekem nagyon nem tetszik. – ekkor valami a helyére kattant. Az utolsó hiányzó darab a történetből. – Honnan tudjátok az elődeiteket? Hiszen még Anna sem tudott róla.
- Él egy legenda, miszerint egy titokzatos hölgy latogatta meg egy éjszaka a családokat rájuk hagyva valamit. – húzta ki fiókját kutatva benne – Egy Oxy címert ábrázoló medál darabjait. Azt mondta a bitrokosai mind különleges boszorkányok. Ez a címerdarab generációról generációra öröklődött. – egy apró piros fémdarabot tartott a kezében amit egy láncra rögzítettek – Mígnem egy napon az egyikük felkutatta a családokat összeillesztve a szilánkokat. Nem sikerült minden egyes darabot megtalálni, azonban a meglévőkből kirakott képen tisztán kirajzolódott az ősi ház címere. Ekkor értették is meg a titokzatos nő szavait. – visszarakta a fiókjába elmosolyodva – Ez valamikor szüleim gyermekkorában történt. Nem sokkal később pedig nagymamádnak nyoma veszett. Innentől pedig már te is ismered a történetet.
- A titokzatos hölgy kilétére fény derült?
- Sohasem tudták meg ki is volt ő és honnan tudta mindezt. Ezért is emlegetik mítoszként. – kuncogott látva csalódott ábrázatom – Visszatérve Xavérre. Az összefüggés amit kérdeztél tragikus esemény. A családjaink mindig is jó kapcsolatot ápoltak egymással. Azonban a szülei súlyos árat fizettek az erejükért cserébe.
- Ezt, hogy érted?
- Boszorkányvadászok támadták meg őket, és mi túl későn érkeztünk, hogy segíthessünk nekik. Csapdát állítottak a venantesek, ők pedig belesétáltak.
- Itt jött a képbe Aura?
- Aura? Mármint Soós Aura?
- Igen. Hiszen ők mostoha testvérek.
- Te tényleg mindenről tudsz. – kuncogott. – Nem sokkal szülei halála után meglátogatta Xavért a Soós család, akik a távoli rokonaiként mutatkoztak be. Befogadták őt, mint saját fiukat és együtt nevelték lányukkal.
- Várjunk! Ez azt jelenti, mi mind ismertük már Xavért akkoriban?
- Igen.
- De hát Leó ezt egy szóval sem mondta!
- Azért, mert elzártam tőle ezeket az emlékeket.
Ezt meghallva azonnal a talpamon voltam. Teljesen elöntött a düh ami a meglepett férfira irányult.
- Miért gondoljátok azt, hogy ezzel az emlékmegvonással jót tesztek nekünk? Bele se gondoltatok, hogy esetleg tökéletesen ellettünk volna velük együtt is? Főleg ő! Ennyire nem bízol meg a fiadban? Hiszen minden mást is hibátlanul kezelt!
- Majd, ha idősebb leszel megérted.
- Ezt nem mondod komolyan! Atya ég… - sóhajtottam, visszavágódva helyemre. – Igen?
- Semmi. – hunyta le kiváncsisággal csillanó tekintetét – Ne is törődj vele.
- De Leon, szerinted létezik ekkora véletlen? Ennyi év után újra?
- A sors rajtad keresztül hozott titeket össze. Valami dolga akadt veletek az egyszer biztos. Vigyázzatok a köztetek lévő kötelékre, később még előnyötökre válhat.
- Azt hiszem ideje mennem. – keltem fel a csengőszó hallatán. – Köszönöm amiért időt szakítottál rám.
- Ami a hiányzásodat illeti, Virágosi tanárnő értesítve lesz felőle, emiatt ne aggódj.
- Köszönöm. További szép napot!
- Önnek is Váry kisasszony!
Mikor kiléptem az irodából egy vigyorgó Lilian fogadott szatyorral a kezében. Aztán meglátva arcomat hangosan felszisszent.
- Mi történt?
- Hogy értél le ilyen gyorsan? – tereltem a szót – Hiszen épp hogy csengettek.
- Hosszú lábak. – vigyorgott kezembe nyomva a szatyrot. – Úgy gondoltam erre szükséged lehet. Reggeli után még elugrottam érte.
- Az egyenruhám! Megmentő vagy! Elszaladok az orvosiba átöltözni!
- Minek? Ez mire való? – mutatott rám pálcájával, immár egyenruhában ácsorogva előtte. – Tessék. Mehetünk órára. – akasztotta vállamra táskámat, a szatyrot a ruháimmal pedig saját Mary Poppins tatyójába gyömöszölte.
- Apád egyszer kinyír tanórán kívüli mágia használatért.
- Cseppet sem érdekel. Nyomás!
