Három nap telt el, mióta utoljára beszéltem bármelyik Szigeti testvérrel. Minden időmet a könyvtárban töltöttem, mint például ebben a pillanatban is.
Lassan 2 órája bújtam a könyveket, de az égvilágon semmit sem találtam. Se az Oxy névről, se erről a fura ábráról a borítón. Két keresztbe tett fáklya egy pentagramban… Várjunk csak, mintha láttam volna már ezt valahol máshol. Nem ez volt?
- Ismét egyedül?
- Mi a? – ugrottam volna fel, ezzel hátraborulva a padon. – Auch…
Elfojtott nevetés ütötte meg fülem közvetlen mellőlem, amit az ismerős édes illat is követett. A halloweeni események után már nem találtam annyira idegesítőnek, mint előtte. Persze még mindig az agyamra ment a hülyeségeivel, de nem olyan szinten.
- Mit akarsz Leó? – morogtam, miközben feltápászkodtam a padlóról.
- Feltűnt a tény, hogy mostanában sok időt töltesz egyedül. Mi lenne, ha végig hallgatnál és…
- Eszemben sincs bármilyen tanácsot is elfogadni, főleg úgy, ha tőled származik! Amit teszek azt csakis szabad akaratomból csinálom.
- Nem erről van szó, én csak… Ez meg mi? – ragadta ki kezeim közül a lila könyvecskét. – Ezt, hogy szerezted vissza?
- Vissza? Mégis mi a fenéről beszélsz? Te voltál az a megállóban!
- Shh! Halkabban, ez a könyvtár! – fogta be a számat, lehuppanva mellém.
Szememet forgatva csaptam el kezét a könyvemmel. Amivel úgy tűnik kellő erőt fejtettem ki, ahhoz ne próbálkozzon hasonlóval.
- Hogy nem tűnt fel eddig? Tök egyértelmű volt.
- Ezt mire véljem?
- Úgy, hogy egy arrogáns szemét vagy. – mosolyogtam rá bájosan.
- Te aztán tudsz bókolni.
- Ilyen baromság meg sem fordulna a fejemben.
- Elárulod végre milyen módszert vetettél be azért?
- A táskámban volt végig, fogalmam sincs miről…Te vetted el őket!
- Megkérném önöket legyenek csendesebbek, ellenkező esetben legyenek szívesek távozni. – jelent meg a könyvtárosnő, ám amint meglátott minket szemei nyomban duplájára nőttek. – Váry kisasszony! Szigeti tanár úr! Elnézést kérek, amiért zavartam önöket!
- Mi kérünk elnézést a kellemetlenségért.
- Nem is zargatom tovább önöket.
- Micsoda úriember. – forgattam szemem – Te tudsz ilyen is lenni?
- Nicsak ki beszél! Miss mindenkivel tisztelettudóan kell viselkedni.
- Most már elárulod, mit kerestél ott és minek kellett neked a könyv?
- Te sosem adod fel, igaz? – sóhajtott – Odaküldtek. Ezeket kellett elkoboznom tőled, ám úgy tűnik nem sikerült mindet.
- Mégis ki a fene küldött oda? És honnan tudott ezekről?
- Ó nem. Biztos nem mondok neked semmit. Felejtsd el. – állt fel fejét rázva, előbbi vigyorának hűlt helye.
Arca teljesen komoly maradt míg távozott a könyvtárból. Otthagyva engem egyedül, még több megválaszolandó kérdéssel.
A fene vigyen el Szigeti Leó!
Franc essen beléd!
Már kezdtem örülni, hogy ez a szemét végre leszállt rólam, erre most újrakezdi. Mi az, hogy legyek a tanársegédje! Így sincs semmi időm a tanulás mellett, erre most még attól a kevés kutatási időmtől is megfoszt! Elegem van!
- Te már megint nem alszol eleget! – felnéztem és egy dühös Liliannal találtam szemben magam.
Csípőre tett kézzel állt az asztal mellett, ami dugig volt könyvekkel. Ráadásul a fanyar mosolya sem sejtetett sok jót.
- Bőven eleget alszom. Folytathatom, vagy még szeretnél valamit? – lapoztam új oldalra, visszafordítva figyelmem a könyveimhez. – Bökd már ki Lilian.
- Vivian, a picsába is! Áruld már el, mi a fene bajod van!
- Lentebb vennéd a hangerőt kicsit? Tudod ez egy könyvtár és zavarod az embereket a koncentrálásban. Ahogy engem is.
- Tudod mit? Csinálj, amit akarsz! Kit érdekel!
Paprikavörös arccal viharzott ki a helyiségből, hangosan becsapva maga után az ajtót.
- Fenébe…
Hajamat tépve dőltem az asztalnak. Könnyeimnek szabad utat engedtem, amit csodával eddig sikeresen visszatartottam.
- Váry…Vivian?
Az ismerős hang hallatán ijedtemben majdnem felugrottam. Szemeimet megdörgöltem, mielőtt mosolyt erőltetve az arcomra ránéztem.
- Xaviér! Micsoda meglepetés! Nem sűrűn itt látni. Mi járatban?
- Találkozom valakivel. Te sírtál? – jött közelebb, ujjával végigsimítva nedves arcomon.
A hatalmas kezéből áradó hőtől kellemes bizsergés futott át rajtam. Behunytam szemeim, erősebben koncentrálva a nyugtató melegségre. Ami következő pillanatban azonban iszonyatos hidegrázásba váltott. Az agyamban jajjveszékelő érzékeim pedig teljesen letaglóztak. Fogalmam sem volt mi a fene történt, azonban egész testem ordított, meneküljek. Hangja rántott ki gondolataimból, azonban belső riasztórendszerem továbbra sem csendesült.
Egészen lágyan suttogta kérdését, amit fel sem fogtam teljesen, mivel minden figyelmem az arcomon érződő lehelletére koncentrálódott. Lassan nyitottam fel szemeim, találkozva az ő sötétbarna íriszeivel. Őszinte aggódás tükröződött bennük. Kérdését megismételve érzékeltem csak milyen közel is kerültünk egymáshoz.
- Történt valami?
Mozdulni sem akartam, azonban agyam másképpen gondolta. Mindenáron azt akarta maradjak tőle a lehető legtávolabb. Még mielőtt azonban kitalálhattam volna mi bajom, egy női hang közberontott.
- Xav!
Villámsebesen ugrottunk szét, a padlót bámulva. Éreztem ahogyan a vér fokozatosan az arcomba szökik teljesen felforrósítva a levegőt.
- Már mindenütt kerestelek! Ó! Vivian! Nem láttalak. Talán megzavartam valamit? – pillantott először a fiúra ezután rám, mire én ideges fejrázásba kezdtem. Kezeim ismételten rátaláltak egyenruhám aljára, azonnal őrült rángatást kezdeményezve.
- Dehogyis! Csak összefutottunk és váltottunk pár szót. Már éppen indulni készült, mikor jöttél.
- Akkor jó. – sóhajtott, mire én felnéztem, elvörösödve. – Már azt hittem, egy fontos beszélgetésbe avatkoztam. Vivian, minden rendben van? Olyan piros az arcod, talán lázas vagy?
Közelebb lépett arcomra helyezve kezét oda, ahova pillanatokkal ezelőtt még Xavéré simult. Azonban a fiúval ellentétben az övé jéghideg volt. Reflexszerűen hátráltam, miközben körülölelve magam próbáltam felmelegedni. Látván a reakciómat, azonnal visszahúzódott, ajkába harapva. Tekintete ide-oda cikázott, kivéve rám.
- Annyira restellem! Most jöttem kintről…
- Semmi baj, csupán meglepődtem. – mosolyogtam rémült ábrázata láttán. – Nem kell bocsánatot kérned. Bárkivel megeshet.
- Rendben. Még egyszer bocsánat. El is rabolom a tesómat, nehogy tovább zavarjon a tanulásban! – intett fejével a könyvhalom felé elmosolyodva. – Szerbusz Vivian!
Elindultak a kijárat felé, én pedig már éppen fordultam volna az asztalhoz, mikor valami a helyére kattant a fejemben.
- Várjatok!
- Igen? – mosolygott Aura.
- Az előbb amit mondtál… Jól hallottam? Hagyjuk, biztosan csak agyamra mentek a könyvek!
- Nyugalom, lassíts egy kicsit. – húzott vissza, mikor már rohantam volna a cuccaimhoz. – A kérdésedre válaszolva, igen. Én és Xav testvérek vagyunk.
- Tessék? Bocsánat…
Kezemet számra tapasztva fordultam a morgós könyvtárosnő felé, aki úgy tűnik ma fortyogós kedvében van. Ugyanis szó nélkül tűnt el lecseszni valaki mást.
- Ennyire meglepő?
- Ne vegyétek sértésnek, csak annyira különböztök…
- Ez azért lehetséges, mert mostohatestvérek vagyunk.
- Most már minden világos!
Tehát csak testvérek… Jesszusom, most ennek miért örülök?
- Minden rendben? Megint kipirultál. Biztosan nincs semmi bajod? – jött volna Aura közelebb azonban fejrázással hárítottam.
- Jól vagyok! Sziasztok!
- Jó gyorsan visszaért Váry kisasszony. Ha ezt tudom nem maradok itt, vigyázni a holmijára.
- Mit akarsz már megint? – huppantam a padra sóhajtva, pontosan tanci mellé.
- A könyvet.
Azonnal felé fordultam, ám ugyanaz a komolyság fogadott, mint a minap. Valami nagyon nincs rendjén ezzel az egésszel.
- Felejtsd el! Végre visszaszereztem, nem fogom még egyszer elveszíteni!
- Hogy érted azt, hogy visszaszerezted? Azt hittem a táskádban volt…
Ott, egészen addig, míg anyám el nem vette…
- Nem mindegy? A lényeg. Nem adom. Kész! Leszálnál végre rólam?
- Oda kell adnod! Rettentően fontos!
- Oh, hirtelen milyen kétségbeesett valaki. Tán a megbízód nem örült annak, hogy a kis küldetésed kudarcba fulladt?
- Ennek semmi köze ahhoz! Oda kell adnod, többet nem mondhatok!
- Felejtős. Ez nem így működik. Ha beszélsz talán megfontolom, odaadjam e. Ellenkező esetben, így jártál!
- Ne legyél már folyton ilyen makacs!
- Oh, sárkány mondja bagolynak! Nem is tudom ki ragaszkodik annyira a saját igazához, hogy semmit sem törődik azzal másnak mennyire árthat vele!
- Fogalmam sincs miről beszélsz.
- Oh tényleg? Ki is volt az, aki kitalálta, legyek a tanársegédje szimplán csesztetésből?
- Azt nem azért csináltam!
- Akkor mégis miért?
- Semmi közöd hozzá!
- Tessék? Hiszen rólam van szó!
- Nem értesz te semmit!
- Oh, igen? Akkor kérlek légy olyan szíves és magyarázd el, hogy én is értsem!
- Az…
- Bármennyire is sajnálom, hogy megzavarom a kis csevejüket, de megkérnem önöket, fáradjanak ki a könyvtárból. – jelent meg a könyvtárosnő, nem éppen örömmel telve.
Azt hiszem ez várható volt.
Mivel más választásom nem volt az arckifejezéséből ítélve, így összeszedtem a cuccaimat. Egy pálcalendítéssel a helyére pakoltam a könyveket, újabb morgást kapva a nőtől. Felkaptam a táskám, mielőtt a Szigeti fiúval a nyomomban, kivonultunk a helyiségből. Mondanom sem kell az ajtót szó szerint bevágta utánunk a nő. Jövőhónapban csokival közelítem meg.
A földszintig meg sem szólaltunk, ahonnan ezután mindketten a saját hálószobánk felé vettük az irányt.
Szobámba érve, Liliannak hűlt helyét találtam. Talán jobb is. Ha itt van, tuti kicsúszik valami a számon. Ez az egész Leó hibája! Ha nincs ő és az a nagy szája, még most is a könyvtárban kutakodhatnék.
Gyanús mennyire titkolja a megbízója kilétét. Hacsak… Lehet ismerem? Azért nem árulja el a nevét?
Már épp a cuccaimat pakoltam az ágyamra, mikor szobatársam falfehér arccal berontott a szívbajt hozva rám.
- Vivian, mit csináltál?
- Mi?
- Apám hívat. Ráadásul nincs éppenséggel jókedvében.
Hamarabb eljutott a hír a dirihez, mint gondoltam. Lilian halálrémült ábrázatából ítélve sok jóra nem számíthatok.
- Sietek.
Kettesével szedtem a fokokat, a nyolcadikról lefelé. Egyszer majdnem sikeresen pofára is estem kanyarodáskor. Ki a franc gondolta a csigalépcsőt praktikusnak?
Alig kaptam levegőt, mire az igazgatói előtt fékeztem. Próbáltam némi oxigénhez juttatni szervezetem, mikoris egy nem kívánatos személy vetődött térdére mellettem, zihálva. Patakokban folyt rajta a víz, haját homlokára tapasztva. Azonban az arca teljesen kifakult. Semmi színe sem volt. Remélem azért ki nem rúgnak…
Miután sikeresen bírt a lábán állni támaszkodás nélkül, bekopogtam.
- Tessék!
O-ó, ez nem tűnik valami bizalomgerjesztőnek.
Ha egyáltalán ez lehetséges, Szigeti arca még fehérebbé vált. Amint a kilincset lenyomtam remegni kezdett. Beléptünk. Szemem nyomban az ablaknál oda-vissza mászkáló igazgatóra tapadt. Szinte fortyogott. Kezei ökölbe szorítva simultak oldalához, közben az orra alatt motyogva. Az asztaltól kellő távolságban maradtunk, a diri pedig azon nyomban felénk fordult. Próbált érzelemmentességet színlelni, azonban kezeit továbbra is ökölben tartotta háta mögött.
- Magyarázatot követelek fiam!
Tessék? Mi folyik itt? Én nem is létezem? Miért csak ő tartozik magyarázattal?
- Igenis apám. – lépett előrébb, kissé takarva.
Olyan sápadt maradt, félő az orvosiban köt ki. Apját mindössze a válla mellett kikukucskálva figyelhettem, aki továbbra is szigorúan méregette idősebb gyermekét. Éreztem a szobában támadt hideget, ami egyenesen Leon irányából származott. Azonban elnézve remegését, a fiúnak sokkal több jutott belőle. Talán jég mágia? Esetleg valami fegyelmezési módszer? Akármi is ez, teljesen a földbe döngölte Leó önbizalmát.
- Elnézést kérek uram, de miért csak őt vonja kérdőre? Hiszen mindketten szabályt szegtünk. – tértem ki a fiú takarásából, közvetlen mellé lépve.
Szemeimet Leonra szegeztem, némileg kizökkentve őt az előbbi állapotából. Tanci remegő ajkait könnyebbült sóhaj hagyta el, arcába némi színt költöztetve.
- Tudom Váry kisasszony, önszántából sohasem szegne szabályt. Biztos vagyok benne, a fiam keze van a dologban. Tehát, mi is történt? – meredt ismét dühtől lángoló szemeivel az ifjabb Szigeti felé, mire ő újból elsápadt. Szemeiben rémület szikrázott, ahogy apja szinte nyársalta tekintetével.
Ebből kezd nagyon elegem lenni!
- Uram! A fiának ehhez semmi köze. Én voltam a hunyó. Feszülté váltam a vizsgák miatt és rajta vezettem le. A végén valahogyan az egész veszekedésbe torkollott. Szörnyen restellem! – meredtem a padlóra, várva az ítéletet.
- Az én hibám is! Nem sikerült kellőképpen kezelnem az indulataimat. Elnézést kérek a kellemetlenségekért!
Mély sóhajtást kaptunk válaszul. Óvatosan felnéztem Leont a székében találva. Fejét, asztalán könyökölve temette tenyerébe. Korábbi dühének nyoma sem akadt. Félénken Leóra pillantottam, nyugtázva a tényt, eszméleténél van.
- Ez alkalommal megússzátok egy egyszerű büntetéssel. Egy hónap könyvtártilalom. Többet ilyenről hallani sem akarok! Megértettétek?
- Igenis uram!
- Helyes. – merült el a látszólag félbehagyott papírmunkájában. – Kifelé.
Nem kellett kétszer kérnie, örömmel sprinteltünk az irodájából. Mivel itt végeztem, a szobám felé vettem az irányt. Azonban Leó megakadályozta távozásomat. Kezei csuklómra fonódtak, maradásra kényszerítve. Felé fordultam, szemöldököm felvonva.
- Szeretnék köszönetet mondani. Tudod apám elég szigorú és ha úgy vesszük az életemet köszönhetem neked.
- Ne túlozz.
Ám épphogy e szavak kicsúsztak a számon, bevillantak a bent történtek. A rémülete apja haragjával szemben. Lehet mégsem annyira túlzás?
- Különben sem miattad tettem. Egyszerűen utálok hazudni. Ennyi az egész. Ne hidd, hogy neked akartam segíteni.
- Igazis. Valahogy mindig elfelejtkezem arról, mennyire őszinte lány vagy Vivian. Olyan, aki sosem titkolózna. Főleg a legjobb barátnője előtt. Igaz?
- Ezzel mégis mire célozgatsz?
- A legközelebbi viszontlátásra Váry kisasszony. – ezzel otthagyott egyedül a folyosó közepén.
Mi a franc baja van ennek?
A szobába lépve Lilian kétségbeesése fogadott. Oda-vissza mászkált az ágy előtt, körmét rágva. Amint megpillantott, szinte a nyakamba ugrott.
- Hálistennek jól vagy! Azt hittem apám elevenen megnyúz!
’Sosem titkolózna. Igaz?’
Nem értem. Egyik pillanatban még mindennél jobban távol akar tartani a húgától. A másikban meg arra bíztat, mindenről számoljak be… De vajon mégis mennyit tud ő az egészről? Elvégre aki a könyvek ellopásával bízta meg, az tudott róluk, valamint rólam. Itt sokkal többről lesz szó, mint holmi véletlen egybeesés.
- Vivian? Biztos minden oké?
- Nyugi Lil, semmi bajom. Apád a bátyádat akarta kinyírni.
- Akkor te minek kellettél?
- Leó szabályt szegett miattam.
- Mégis mi a fene történt?
Ha elmondom neki, mindenről be kell számolnom. Akkor viszont veszélybe kerülhet. Ellenkező esetben azonban elveszíthetem őt, talán örökre…
Bízhatsz benne, Vivian. Ne aggódj.
Ez ki a fene volt? Egyszer mintha hallottam volna ezt a hangot…De hol?
- Vivian!
- Bocsi, mit kérdeztél?
- Hihetetlen… Azt kérdeztem mit csináltatok azzal az idióta bátyámmal, ami ennyire feldühítette apámat!
Rendesen bepipult az biztos. Szó szerint látom a fejét füstölögni. Utoljára akkor húzta fel így magát, mikor az átok miatt kidőltem. El kell neki mondanom. Tartozom ennyivel.
Mély sóhajt követve, hajamba túrtam lehuppanva ágyamra. Mellettem foglalt helyet, tekintetével enyémet fürkészve.
- Egymásnak estünk a könyvtárban. Aztán kihajítottak minket, mert nem ez volt az első alkalom.
- Megint mit csinált ez a marha?
- Ez alkalommal az egészet én kezdtem.
- Te? – pislogott értetlenül, mielőtt egy pillanatra némaságba vonult. – Van ennek bármi köze ahhoz, amiért mostanában kerülsz engem?
- Igen.
- Akkor remélem elszándékozod mondani, mi ez az egész titkolózósdi meg könyvtárban kutakodás.
- Te meg honnan tudod…
- Követtelek. Nem mondtál semmit ezért más választás híján magam kellett kiderítenem miben sántikálsz.
- Mennyit tudsz?
- Nagyjából ennyit. Túl jól rejtegeted a dolgaidat…
Ajkait vékony vonallá préselte, szemeit forgatva. Duzzogása mosolygásra késztetett, akkor azonban tuti kinyírna.
- Készítsd a kis buksidat, mert amit hallani fogsz, az nem kevés információ.
- Miért mondod el mégis? Gyanús vagy…
- Hívjuk megérzésnek.
- Furán működik az agyad. Na ki vele!
Mély levegőt vettem, visszaemlékezve az egész kezdetére.
- A bonyodalom azelőtt kezdődött, hogy az iskolába jöttem volna. Történt egy elég fura dolog, ami a mai napig számomra is rejtély. Ennek következtében kerültem ide. Mint azt te is tudod mágia nélkül nevelkedtem a húgommal együtt. Namár! Ő is képes a telepátiára, ahogyan anyu is.
- Micsoda? Tami ezt miért nem mondta?
- Mellőzi a telepátiát. Nekünk is folyton tiltotta, de hát ismersz. Mellesleg ő sem tud rólad és anyukádról. Nem éppen hirdetni való dolog.
- Mondasz valamit…
- Tehát. Egy nappal idekerülésem előtt, egy furcsa írás jelent meg tesóm szobájának ablakán. Anyám amikor meglátta, hirtelen rettentően ideges lett. Szinte halálra rémült tőle. Ráadásul semmit sem árult el nekünk róla.
- Kitalálom. Nem bírtál a kíváncsiságoddal.
- Másnap buszra pattantam és az ósdi könyvtárunkban kerestem bármit, ami nyomra vezethet. Sajnos azonban 7 üres könyvön kívül semmit sem találtam.
- Üres? Honnan tudtad akkor, hogy köze van a fura szöveghez?
- A borítójából. Ugyanazokkal a katyvasz betűkkel írtak az elejére. – kutattam a táskámban, barátnőm elé téve a nevezett tárgyat.
- Akkor ezért volt nálad folyton! Azt hittem valami notesz.
- Ebben reménykedtem. Mesére visszatérve. Megtaláltam a könyveket, majd indultam a buszhoz, mert már beesteledett s anyám felhívott, ideje haza húzni. Itt először összefutottam egy részeg pedofillal. Akitől egy titokzatos sötét alak mentett meg. Történetesen, a bátyád.
- Tessék?! Te most szórakozol velem? Hogy? Miért? Mi?
- Ezzel koránt sincs vége. Miután kihősködte magát, beszólt. Én meg elküldtem a picsába.
- Úgy érzem ez a része nem igazán változott köztetek.
- Ő eltűnt, mire megjelent még egy csuklyás csávó, aki… hát szépen szólva, leütött. Ezután felkeltem az erdőben és innen már te is tudod, mi történt.
- Elkóvályogtál a suliig, Váradi összeesve talált rád, végül anyuék mindenbe beavattak.
- Igen ám. Kifelejtettem azt a részt, amikor Derekkel és Ninával visszamentünk az erdőbe a táskámért. Amiben találtam egy ripityára tört telót, valamint egy darab könyvet.
- Nem azt mondtad hetet találtál?
- Kissé kiakadtam. De még anyám, amikor meglátta nálam! Azonnal elkobozta azzal a szöveggel, felejtsem el az egészet és ne használjak telepátiát.
- Visszaszerezted, mert nem te lennél, ha csak úgy hagynád az egészet.
Önelégült mosolyát egy fejrázással le is töröltem arcáról. Ijesztő mennyire kiismert.
- Nem éppen. Miután egy hétig nem szóltunk egymáshoz, beköltöztem a koliba. Na már, az egészről el is feledkeztem. Mígnem történt az az átkos incidens. Kiderítettem a lidérctől, hogy egy ősboszorkány utódja küldte őt rám. Akkor ugrott be a könyv és arra gondoltam, hátha ősi boszorkányírás. Azonban a könyvtárban semmi nyoma. Apádról nem is beszélve.
- Hogy jön ide pont ő?
- Azt mondtam, a 4 napnyi alvás miatt keltem fel korán. Nem így történt. – szúrós tekintete láttán nagyot nyeltem – Álmomban egy emlékfoszlányt láttam, de nem éppen a sajátomat. Mivel semmit sem értettem, meglátogattam Leont hátha tud segíteni. Addig teljesen segítőkész maradt, mígnem...
- Egy pillanat! Azt mondtad apám segítőkész? Ez nekem új!
- Egész rendes is tud lenni. A maga módján…
- Ha te mondod…Folytasd csak Mi képes még a nagy Szigeti Leont is megingatni?
- Oxy. Oxy Anna volt a név, amit álmomban hallottam.
- Hmm… Dúztom sincs ki az.
- Dettó. Ám apád úgy tűnik annál inkább, mert azonnal kitessékelt az irodájából. Előtte Lara titkolózott arról, hol van anyu. Tehát kicsit furcsálni kezdtem a dolgokat. Ráadásul egy elég érdekes dologra bukkantam a diri irodájában.
- Az egész lénye érdekes…
- Tudtál az asztalán levő fotóról, amin mi vagyunk? A Szigeti és Erdősi család, valamint anyu és én.
- Lehetetlen. Hiszen mi nem is ismertünk téged, egészen addig míg…
- Én is arra gondoltam. – bólintottam felcsillanó pillantására – Mi van akkor, ha nem csak az én emlékeimmel babráltak?
- De miért? Hiszen, mi boszorkányokként nevelődtünk. Semmi értelme!
- Gondolkodj másként. Végig tudod, a gyerekkori barátod boszorkány, de sosem láthatod, mert neki mágia tudta nélkül kell élni. Mit tettél volna?
- Természetesen megkeresem! Ó. Már értem.
- Mindent azért csináltak, hogy engem és a testvéremet átlagos emberként neveljenek fel.
- Ez eddig világos. De, hogy jön a képbe Leó? Miért volt ott akkor este?
- Na igen. Ez volt az első összekapásunk tárgya. Ő az, aki elvette a könyveket.
- Mi van? Esküszöm kinyírom!
- Nyugalom. Már így is eleget kapott. Sikerült annyit kiszednem belőle, hogy valaki megbízta a könyvek ellopásával. Az illető kilétét azonban továbbra is rejtegeti…
- És mi van a mai incidenssel? Ahogy észrevettem, nem csak egy egyszerű szócsata történt.
- Közölte velem, adjam oda neki a könyvet.
- Csak így? Semmi kérlek vagy valami?
- Ugyan! Persze visszautasítottam, amin felhúzta magát. Aztán a végén ott kötöttünk ki, hogy folyamatosan csesztet és igazán ráhagyhatná. Ő éppen azt akarta elecsetelni, mi az egésznek az oka, mikor megjelent a könyvtárosnő. A többiről már tudsz. Magamra vállaltam az egészet, cserébe ki lettünk tiltva a könyvtárból egy hónapra. Tehát nem tudok kutatni, ami nem éppen jókor jött.
- Mit csináltál?
- Mondtam volna el neki, hogy min veszekedtünk igazából? Te nem láttad a bátyádat. Halálra rémült apádtól, annyira dühös volt.
- Hidd el, láttam már milyen az – borzongott meg – és senkinek nem kívánom ugyanezt. Köszi, amit azért a gyökérért tettél.
Szorosan magához ölelt, leemelve a vállamra nehezedő súlyokat. Ezúttal Leónak úgy tűnik igaza volt. Ezúttal.
- Ez az egy hónap pedig tökéletes arra, hogy végre pihenj egy kicsit és ne csak gürizz késő estig.
- Nem érted Lilian. Nem a tanulás miatt aggódok. Elvégre csak a csend miatt választottam a könyvtárat.
- Hát akkor?
- A rejtélyes könyvről semmit sem tudhatok meg!
- Ennyire fontos? Hiszen nem történt semmi azóta se és lassan egy hónap eltelt.
- Rossz érzésem van… Lilian tudod milyenek a megérzéseim. Sosem csalnak. Valami nagy dolog készülődik. Fogalmam sincs mi, de nem tetszik…
- Akkor mire várunk! Segítek neked! – ugrott fel az ágyról, magával húzva.
- Figyeltél, amikor azt mondtam, ki vagyok tiltva a könyvtárból januárig?
- Elfelejtetted, hogy boszorkány vagy és van egy láthatatlanná tévő köpenyed.
- Lilian te zseni vagy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése